Grafomán hajlamaim eddigi megnyilvánulásai:

  • Keserű pirula
  • Ölelj át
  • Magyar orvos Ikeaországban

2012. december 18., kedd

Barnhabilitering, második felvonás, december eleje

Két hét telik el az előző magánzó próbálkozásom óta. Mindvégig reménykedem benne, hogy közbejön valami, amire hivatkozva lemondhatom az egészet, de nem történik semmi. Nincs mese, menni kell. Nincs sok kedvem, nagyon nincs. Olyannyira, hogy vasárnap teljesen kifordulok saját magamból és odáig jutok, hogy inkább felkelek hétfő hajnalban de nem megyek sehová vasárnap este. Mínusz tíz fok van hétfőn hajnali háromkor amikor felkelek. És sötét, sötét és sötét. A kocsi relatíve gyorsan bemelegedik és fél négykor már gurulok is az autópálya felé. Lehagyok néhány kamiont, jön szembe 1-2 személyautó, de igazából alig van forgalom. Nem csoda, ki az a hülye aki önszántából kocsikázik ilyenkor? Egy rövid hózápor fogad Jönköpingnél, de nem tart sokáig. Nincs lefagyva semmi az útra, jól lehet haladni. Fél hatig nincs is igazából forgalom, akkor kezdenek el gyülekezni az autók. Hatkor hajtok le az autópályáról és érek be abba a nagy erdőbe ahol a múltkor a trollokat véltem felfedezni a fák között. Kevésbé félelmetes most így hogy valamennyi hó azért esett, nincs az a koromötét és most már mindenki megy a munkába hétfő reggel, nem egyedül autózom a nagy büdös éjszakában. Egyre hidegebb van, már mínusz 15....és nekem muszáj pisilnem. Ez az a pont amikor azt hiszem, hogy szilárdat fogok pippenteni és szó szerint vacog a fogam amikor visszamászom a kocsiba. Fél nyolc van mire beérek E...-ba és itt már mínusz 19 fok van. Erről nagyon nem volt szó. Kávésbögrés bácsi nem tűnt el, nagyon gyorsan kijelenti, hogy ő csak ma van itt, a hét további részében nem, a munkahelyi mobiltöltöjét elhagyta (praktikus) de nagyon kedves és segítőkész, megadja a privát számát. Hát, ezt is megértük, hogy hatvanas nagyon rövidlátó bácsikák adják meg a privát számukat, így múlik el a világ dicsősége. Kérdezem mikor jön az első delikvens. Hát azt ő nem tudja. Azért én se vagyok elveszett gyerek mert most már be tudok lépni a rendszerbe és kinézem saját magamnak. Mire idejutok, megérkezik kávéscsészés bácsika egy kis post-it lappal, a napi betegekkel. Jobb későn mint soha. Már rögtön a második szeánsz elmarad, délután 13:00-kor, nem sírok, helyette alszom egy jót. Piros lámpa bekapcsol, azaz a doktor elfoglalt, és jön 25 perc power-nap. Tényleg van ebben valami, mert lényegesen frissebbnek érzem magam utána és nem alszom el a háromórás beteg hallgatása közben. Este azért már nyolckor kidőlök, hiába, csak eltelt pár év az egyetem óta amikor még végig tudtam éjjeleket tanulni, most már aludnom kell. Reggel hétig alszom egyhuzamban, nagyon jól esik. Maci Laci ugyanazt a szobát adta nekem mint a múltkor, a puttók is megvannak még a falon hiánytalanul. Szerdán beüt a káosz, leesik fél méter hó. Nem, nem volt váratlan. Egy ideje már ijesztgették vele az embereket. Mellé még egy jó erős szél, reptér bezár, teherautók, kocsik, buszok az árokban, elakadva az úton, a nép meg gyalogolhat. A fél ország megbénul, tévéből, rádióból mást se hallani, csak hogy ne menjen senki kocsival. Kérdés, hogy mivel menjen, mert se vonat, se repülő, se busz nem megy, marad akkor a régi jó lábbusz, csak éppen olyan távolságok vannak, hogy hó nélkül is órákig tart amíg egyik helyről a másikra ér az állampógár, nemhogy amikor félméteres a hó. A politikusok természetesen elégedettek mert még a katonaságot is kiküldték havat takarítani. Amit nem értek, és ezzel nem vagyok egyedül, hogy ez Svédország, december, nem kellene, hogy meglepő legyen ha havazik és mégis minden évben ez van, hogy leesik a hó és pislog mindenki mintha még sose történt volna ilyen. Itt a szállodában sem túl egyszerű, az udvarról, ahol a parkoló van, nem sikerült eltúrni a havat. Tulaj sehol, felhívom. (kis szálloda, kapukóddal közlekedik a nagyérdemű, hogy ne kelljen személyzetet tartani) Maci Laci (aki nem lett kisebb) aszongya Uppsalában ragadt. Mondom neki, hogy a helyzet az, hogy egymás mögött állunk a kocsikkal, aki legbelül van az nemtom hogy fog kimenni, totális a blokád. Nem baj, mondja, majd az indiai srác megoldja. Az indiai srác aki valami kisegítő lehet, svédül nem tud, angolul se nagyon. Este kilenckor megjelenik az szobaajtómban és nagy fogadkozások közben biztosít róla, hogy reggel segít nekem kiállni. Reggelinél kiderül, hogy egy idősebb fickó meg a felesége állnak legbelül az udvarban. Aki legközelebb állt a kijárathoz már hajnalban odébbállt, így már csak az én traktorom képezi a blokádot. Térdig gázolok a hóban mire odaérek a kocsihoz, eltart egy ideig amíg kiásom a hóból. A neheze csak ezután jön. A hókotró kocsi egy jó combközépig érő hófalat tolt a járda és a kijárat közé. Plusz tolatva kell kimennem mert orral álltam be, így se volt könnyű. No, de hát így szép az élet, ha vannak kihívások. Egy kocsi állt mögöttem, ha beletalálnék a nyomvonalba amit csinált az nem lenne rossz.....Kábé háromszor futok neki, négykerékmeghajtás, gáz, minden, közben indiai barátunk egy seprűvel a kezében áll és néz. Ki vagyok segítve. Öreg nénik közben a felöltöztetett kiskutyáikat sétáltatják, így még azt se lehet, hogy ész nélkül adom a gázt, mert akkor tuti elcsapnám őket. Lefulladok egy párszor, indiai barátom csak nézi és nézi.Végül sikerül beletalálnom hátramenetben a nyomba amit az előttem kiálló kocsi csinált és végre kint vagyok ebből a hócsapdából. Az idősebb fickónak nem ilyen egyszerű, kipörög, tolni kell, kartondobozokat kell szétszedni és a kerék alá tenni hogy ki tudjon menni. Az ember azt hinné, hogy délutánra történik valami és eltakarítják az udvarból a havat, de nem. Délutánra megint leesik egy adag hó, de az ominózus seprű oda van támasztva a házfalhoz. Azzal nem is lehet ezt a mennyiséget eltakarítani. Tulaj visszaért a hófogságból, megkérdezem mégis hogy gondolták ezt, erre azt mondja, hogy hát a kisegítő fiú nem nagyon tudja mit kell csinálni ezért nem történt semmi......hát, az már reggel látszott rajta, hogy nagyon nem tudja mit kell csinálni, mert ha az ő segítségére lettem volna utalva még mindig ott küzdök a hóval. De holnap! Holnap eltakarítják! Legalábbis ezt ígéri. Hát, ígéretekkel tele a padlás, engem ez nem érint mert holnap már megyek haza, de addigis leparkolok az utcán, a tilosban, mert máshol nincs hely és bízom benne, hogy a hókáoszra tekintettel nem járnak a parkolórök, legalábbis holnap reggelig nem amikor is elmegyek a dolgozóba és nem jövök már ide vissza. Még egyszer nem kockáztatom meg, hogy beálljak ebbe az udvarba. Közben otthon Kisami megbetegszik a jó kis hányós-fosósban...... A munkahelyen a helyzet mint nyugaton, változatlan. A titkárnők a múltkorihoz hasonló sebességgel dolgoznak illetve nem dolgoznak. Pénteken viszont nincs beteg, egy darab se. Nekem nyolc.....csak nem lenne rossz ha írnának ezek az asszonyok, de sebesen, de csak nem írnak. Tízkor felhívom a nagyfőnököt, hogy hát ez van, no erre ismét meakulpázik, és megígéri, hogy rendet csinál. Ezúttal tényleg rendet rak, mert tizenöt percen belül elkezdenek megérkezni a diktálások és az összes adminisztratív marhaság. Azt hiszem nem vagyok túl népszerű, mert két megyényi titkárnő szid engem amiért pénteken erőltetett menetben kell írniuk. Múltkori bolond anyuka nem tűnik fel, úgy látszik jól az asztalra kell csapni és tiltakozni, akkor meg lehet úszni dolgokat. Nem mintha nagyon sajnálnám, hogy elmarad a találkozó. Erre a hétre nem túl nehéz betegeket találtak, nem is fáradok el, inkább csak ez a hó bosszant, de van remény, hogy péntekre eltakarítják az utakról. Kávéscsészés bácsikát nem láttam a héten, őt sem hiányoltam. És valahogy most sokkal flottabbul mennek a dolgok, mert péntek délután kettőre minden, de minden kész van, el se hiszem. Le tudok zárni mindent, nem lesz semmi amit átküldenek a fél országon haza a postaládámba, hát....paradox, de úgy látszik szeretik az emberek a lecseszést mert amint kaptak belőle egy nagy adagot elkezdtek dolgozni úgy ahogy lecseszés nélkül kellene.....ki érti ezt. Délután kettőkor még világosban indulok haza. Utak egész jól letúrva. Nagyon jó hazaérni. És elhatározom, hogy egy jó ideig most itt maradok a fenekemen. Kalandnak jó volt, de ezért kár ilyen messze menni.

Barnhabilitering/gyermekhabilitacios intézmény Stockholmtól nem messze, november közepe

Négy óráig tart az út amíg ideérek. Nem egyszerű elindulni sem, mert Levente dolgozik, Gerdáékat kell megkérni, hogy vigyázzanak a lányokra pár óráig. Amikor megérkeznek, Kisami nagyon óvatos, az én ölemben ül vagy negyven percig és ismerkedik a helyzettel, holott ha valakiket akkor őket ismeri. Újabb negyven perc amíg összehaverkodnak. Nagyban megkönnyíti a helyzetet, hogy pisilnie kell, és ő már kétéves nagylány, egyedül ül a vécére, csak nem mindig sikerül. Most is mellémegy a pisi egy része, sírni kezd, és amíg én takarítok, addig ő átöltözik Gerdával. Ezután már jól mennek a dolgok, már csak a kutyát kell kivinni és utána indulhatok is. A lányok vacsoráznak, amikor elindulok. Még tankolni is kell......este hat óra van és még előttem van a négyszáz kilométeres út. Nagyon úgy érzem, hogy mi a búbánatnak vállaltam el ezt......piszokul nincs kedvem az egészhez. Sötét van, esik kicsit az eső. Még ha végig autópálya lenne, de nem. Egy óra az út Jönköpingig, autóút, hol egy, hol két sáv, relatíve jól lehet haladni. Mire odaérek, már kezdem kicsit unni az egészet. Jönköpingnél ráhajtok az autópályára és megyek Stockholm felé. Hamarosan felhív Lev, hogy már otthon van, ekkor már múlik a gyomorgörcs. Majdnem két órát autózom az autópályán, aztán már bekapcsolom a gps-t, mert azt tudom, hogy hol kell lehajtani róla, de tovább nem. Ahogy lehajtok, egyből az erdő közepén találom magam. A sötétség szinte tapintható. Erdő, erdő és erdő. Száz kilométer még ezen az erdőn át....... Egy keskeny út van, állítólag főút, ehhez képest egyedül vágok át rajta, nagy néha jön szembe 1-1 kocsi. Nem vagyok ijedős, de ez kicsit félelmetes. És mindig lehet fokozni, mert egyszercsak vége a főútnak és nem tudom merre menjek, mert a gps elveszti a jelet. Ennél halottabb nem is lehetne, én meg ott vagyok a semmi közepén, szinte hallom ahogy a trollok előmásznak az erdőből. Tábla éppen van, csak éppen semmilyen általam ismert település neve nem szerepel a táblán. Hát akkor kb a pénzt is feldobhatnám és fej vagy írás alapon eldönthetném, hogy merre menjek, de a pénztárcám el van ásva valahol....marad akkor a ”próbáljuk meg ezt az utat” . Szerencsém van mert a gps megtalálja magát és megjelenik a kis lila nyíl ami én vagyok és csodák csodája jó irányba megyek. Mondja még valaki, hogy a nők nem tudnak tájékozódni. A baj csak az, hogy ez az út még keskenyebb.....és méginkább az az érzésem, hogy a kis erdei lények csak rám várnak. Hogy még jobb legyen, az út melletti árokban kis világító zöld szemek figyelnek-mozognak, nemtudom milyen állatok, de nem is akarom tudni. Régi ismerőseim a jávorszarvasok is megjelennek, nemtudom hogy szúrom ki, mert sötét van mint a fene, valszeg a Toyota dögerős reflektorai meg a gondviselés, de látom ahogy egy nagy sötét tömeg sétál át az úton és még időben fékezek. Hogy szakadnának meg ezek a nagy böszme állatok. Ebben a sötétben teljesen elképzelhetetlennek tűnik, hogy itt emberek laknak. Holott vannak kis települések itt-ott, de egy lelket nem látok. Akkor sem, amikor beérek a városba. Ez az igazi zombiville....A szállodába relatíve könnyen odatalálok, a gps persze megint behalt, de még otthon megnéztem merre kell menni és nem túl nehéz, így odatalálok. Bejutni nem egyszerű, mert zárva van. Naja, végülis este tíz van, a zombik akármikor jöhetnek. Még jó, hogy van egy telefonszám az ajtón. Felhívom, és egy fickó veszi fel, aki határozottan állítja, hogy a kapukód 5040. Három próbálkozás után sem jutok be, akkor aszondja a fickó, hogy jön és beenged. Jön is, mezítláb, és MaciLaci hozzá képest labdába sem rúg. Így saccra vagy 210 magas és 180 kiló. Nagyon barátságos, csak éppen ijesztő....kapok egy szobát és vagy ötven évet repülök vissza az időben, a bútorok, a tapéta, a berendezés, minden. A képekről kövér reneszánsz puttók néznek rám az aranyozott keretű tükrök között....hát, ez van. A puttók ellenére jól alszom. A gps másnap reggel is ugyanolyan halott mint volt. A melóhelyre már nehezebb eljutni mint a szállodába mert erre már nem 100%-ig emlékszem, csak hogy a kórházon kívül van. Még jó, hogy időben elindulok, mert keringek egy ideig amíg megtalálom. Itt jönnek az igazi megpróbáltatások. Egy öreg bácsika fogad, aki az egyik főnök. Mert svéd szokás szerint sok főnök van. Olyan tömény cigarettaszag lengi körül, hogy arra rá lehet támaszkodni. A félig tele sárga kávéscsészéjét mindig magával hurcolja saját elmondása szerint. Nem kérdezem meg, hogy pisilni is kávéval megy-e. Mindenesetre elég gyorsan kiderül, hogy nem lesz ez túl egyszerű, mert megtudom, hogy a pszichológusok nagyon képzettek, olyannyira, hogy nincs szükségük orvosra az autizmus kivizsgálásokkor (csak éppen jó pszichológus szokás szerint lövésük nincs arról, hogy mi lehet az oka és nem bírnak elszakadni attól, hogy csak azt vizsgálják ami kiböki a szemüket, a komorbiditás mint fogalom nem létezik).Az is kiderül, hogy a növér az nincs, illetve ezen a héten itt van egy napot, de a 49. héten egyáltalán nem lesz itt. Kiderül továbbá, hogy az előző orvos többek között ezért lépett le. Megkérdezi van-e kérdésem. Amikor kérdezek, akkor nem tud válaszolni és a nővérhez irányít, aki fel is tűnik teljes 25 percre aztán lelép az inkontinencia előadására. Kiderül, hogy a titkárnő félállásban dolgozik és nem ér rá velem foglalkozni. A dokumentációs rendszerbe nem tudok belépni, délutánra ígéri a titkárnő a jelszót. Addig a nővér kölcsönkapott jelszavával olvasom a betegdokumentációt. Megjelenik a főfőnök is és előadást tart nekem a szervezeti felépítésből, hány dolgozó van stbstb. Marha fontos......mindegy, ezért is fizetést kapok, nekem nyolc, hogy mivel töltik ki az időt. Jelszó lesz, csak éppen a gyógyszermodulhoz nem jó, de a titkárnő aszongya ő ahhoz nem ért, mert azon a képzésen nem volt, ahol ezt tanították. Azért nem rossz titkárnőnek lenni, mert büntetlenül mondhatja ezt. Szeretnék egyszer én is erre hivatkozni, hogy bocs, akkor éppen nem voltam ott amikor ezt tanították úgyhogy nem tudom. Majd valaki más megmondja nekem. Mert ehhez itt is nagyon értenek, levakarni magukról a feladatot. A hétfő délután ezzel telik, hogy próbálok megokosodni a dokumentációs rendszerből. Kedden reggel már jönnek is hozzám. A betegek nem túl bonyolultak, ismét kiderül, hogy nem velük van a baj, az ő problémáikat meg lehetne oldani relatíve egyszerűen ha lenne például jelszavam. Így abban maradunk, hogy a héten megoldódik a receptjük, egyelőre nem tudom én se mikor de a héten. És rendes, türelmes betegek, nem vitatkoznak. Elvégre heteket vártak és órákat utaztak, hogy engem lássanak, akkor az a pár nap ide-oda már nem izgatja őket. Nem túl hamari népek. Délutánra várok egy fogyi fiúcskát aki amellett hogy fogyi még autista is és emellett igen aktív. Előző doktor szerint meg kellene ítélni hogy kell-e neki egy kis centrálstimuláns. Nővér nem lévén elérhető megkérdezem a titkárnőt, hogy szokták, EKG, labor, ki csinálja. Hát ő nem tudja. Ki tudja, kérdezem, ezt se tudja. Nem sokkal később feltűnik az öreg bácsika a sárga kávéscsészéjével és megtudom, hogy nem jó, proaktív vagyok, kicsit vegyek vissza, ha centrálstimuláns és ADHD kezelés akkor az a gyerekpszichiátria dolga, ők itt ilyet nem csinálnak, mert egyfelől nem értenek hozzá, másfelől nincs aki kövesse a gyógyszerelést. Ha ilyen jellegű igény merül fel, küldjem a beteget a gyerekpszichiátriára, pár hét ide-oda mit számít. Próbálom mondani, hogy akkor ez nagyon el volt tolva tervezésileg, mert akkor már ez előző doki is elküldhette volna, ugyanakkor azért ez nem egy egyszerű ADHD hanem a leírás szerint egy fogyi kisfiú ahol a hiperaktivitás kb törvényszerű, ez nem olyan hogy ráküldünk egy kis ritalint és megokosodik. De ez mintha nem menne be a bácsika fejébe, csak mondogatja mint a mantrát, hogy ha ADHD akkor gyerekpszichiátria. Itt befejezem, nem megyek bele, hogy éppen akármi baja is lehet, például húgyúti fertőzés mert maga alá szarik a lelkem, vagy a foga fáj vagy mittomén. Mindegy, majd meglátjuk, lesz ami lesz. Jönnek is, orosz tolmács kíséretében. A kissrácnak kábé két percébe kerül, hogy lebontsa a szobát mert hát aktív az istenadta, egy pillanatra nem ül le, egy rongyot csócsál ha kell ha nem kell, az ujját a fenekébe dugdossa ha nem figyel az anyja aztán a cuccot enné le róla, megvizsgálni nem hagyja magát, mert így is vigyáznom kell, hogy ne pofozzon fel, beszélni nem tud, csak nyekeg és nyekeg. Hát nem leszek sokkal okosabb, egyfelől megértem ezt az anyukát hogy tele a töke amiért négy éve tömik a gyerekét neuroleptikummal és igazából jobb nem lett, és most én sem tudok neki mit mondani, csak hogy végig kell gondoljam és ki kell találjam mi legyen a gyerekével, nincs semmi quick fix ötletem. Szegény nem érti, hogy hogy mondhat ilyet egy orvos és igazából igaza van, mert ez nagyon nem olyan amilyennek lennie kell, de ha egyszerűen télleg nem tudom hogy legyen, mert nem hiszem, hogy ez egy gyerekpszichiáter asztala, elvégre én is az volnék és ha valami akkor ez gyerekorvosi dolog, megnézni, hogy van-e valami baja, fájdalma amitől ilyen. No de, hogy jut el gyerekorvoshoz? Mert csakúgy átküldeni nem lehet, az túl egyszerű lenne itt a nagy bürokráciában. Még szerencse, hogy szerdán befut a nővér, aki aznap háromig még dolgozik is. Remek! SMS-ben elküldi a keddi betegek személyi számát és gyógyszerelését a gyerekneurológusnak akit ismer és aki ki fogja írni a gyógyszereket, miután nekem még mindig nincs jelszavam, lévén a titkárnő szabadságon a másik titkárnő meg kijelenti, hogy ő a mozgássérült divízió dokumentációjáért felelős, neki az autistákhoz semmi köze, így az én jelszóhiányomat se tudja megoldani. Ennyit a betegbizonságról meg a titkos dokumentációról. Ez már régesrég avvikelserapport azaz valami olyasmi amit jelenteni kell a felsőbb szerveknek kategória. Felhívjuk a gyerekneurológust is, aki egyetért velem, hogy a fogyi kissrácnak először egy szomatikus vizsgálat kellene. Nem is kell nagyon győzködni, hogy fogadja, meg se merem kérdezni mikor lesz, nem akarom tudni. Régi igazság: ne akarj rossz hír hozója lenni. Pl aszondja hogy januárban ér rá találkozni ezzel a gyerekkel és ezt nekem kell közölni az anyuka testvérével, aki tud svédül....nem. Jobb is így, hogy azt mondja, hogy majd néz nekik egy időt és így csak ezt kell közölnöm anyuka testvérével, hogy kitaláltam mi legyen, mennek a neurológushoz. Huhhhh, ez megoldódott. A türelmem közben elfogyott, úgyhogy felhívtam az engem ide közvetítő céget, hogy ez így nagyon nem frankó, hogy ez mégiscsak ugye betegekről van szó, meg felelősségről. Aszonta felhívja a főfőnököt és megoldják. Még a délután folyamán a titkárnő a kezembe nyom egy kb 50 oldalas papírhalmot, hogy ezt egy anyuka írta nekem és hívjam fel. Anyuka nekem írta személyesen a levelet. MI van????? Honnan tudja egyáltalán a nevem és ki ez egyáltalán, nincs is a listán, hogy találkoznom kellene vele. Mindenesetre elteszem a dolgot másnapra, elvégre ez nem akut dolog. Másnap reggel megnézegetem, hát, már messziről bűzlik az egész, a szokásos bolond szülő aki magának akar előnyöket és megpróbálja a gyerekét betegebbnek feltüntetni mint amilyen valójában. A dokumentáció szerint nincs alapja azoknak a diagnózisoknak amiket az anyuka állít, három orvossal találkoztak, mind a három kb ugyanarra jutott, hogy nem akarja megölni magát, valszeg fogyi meg kicsi autista is, de egész jól ellátja magát, nincs alapja annak a követelésnek, hogy anyuka legyen a személyi asszisztense napi 24 órában. Mert ilyen papírt szeretne tőlem az anyuka anélkül, hogy találkoztam volna velük. Megyek az kávéscsészés papihoz és mondom neki, hogy ad 1 ezt a gyereket három orvos látta, én negyedikként nem fogok tudni jobb papírt írni nekik, mellesleg az alapján amit az orvos, a pszichológus, a munkaterapeuta meg a kutyafüle leír nem hiszem hogy megalapozott lenne egy más vélemény mint ami már eddig is le van írva, ad 2 mégis hogy gondolták hogy nyilvánossá teszik a nevemet és kiadják olyan embereknek akikkel az ő tervezésük szerint nem kerülök face to face kapcsolatba. Itt nemegyszer bolond emberekről van szó, akik veszélyesek lehetnek, ilyet egyszerűen nem csinálunk, nekem azokhoz akiket nem látok semmi közöm nincsen, semmi felelősségem irányukban nincsen ergo semmi szükség rá, hogy tudják, hogy hívnak. A papi esküdözik, hogy kideríti a dolgot, ugyan nem most, mert megy mötézni, de majd délután. A délelőtt másik felében egy apukát hallgatok, hogy milyen nehéz neki, mert a gyereke Aspergeres. A srác amúgy egész rendben van, ezeknek is igazolás kell. Belegondolok, hogy amikor a rendes munkahelyemen dolgozom mennyire flottabbul mennek ezek a dolgok elvégre én is részt veszek az egész kivizsgálásban, nem kell nekik külön ezért orvoshoz menni nemhiába téptem a számat, hogy tegyük effektívebbé ha már csinálunk valamit. ( kezd amúgy kiderülni, hogy egész jó munkahelyem van.....minden relatív, ehhez a káoszhoz képest elfekvő a borasi BUP és tök nyugis....holott ők se mennek a szomszédba a hülyeségért) Délutánra csak rosszabb lesz, egykor jön egy pofoznivaló nyolcéves, az a gyerek aki a bicskát nyitogatja az ember zsebében mert már akkor én vagyok a prostituált amikor még csak megjelenek a folyosó végén, beszólogat, nyelvet nyújtogat, apukának nagyon kínos a dolog, dehát megmondták neki a pszichológusok, hogy aspergeres a gyereke, és máris megvan a mentség. Kiderül, hogy a gyerek naponta szétszedi a lakást, de nem azért vannak itt mert valamit akarnak ezzel tenni, hanem mert nekik is igazolás kell, hogy pénzt kapjanak elvégre jár nekik, mert van diagnózisuk. (Nekem is van, fáj a hátam, én nem kapok pénzt??????) Úgyhogy csak úgy zárójelben megjegyzem apukának, hogy jó lenne ha felvetné ezt a problémát legközelebb mert engem nem izgat hogy ilyen a kölke, két fülem van itt be ott ki, de kevesen lesznek akik tolerálni fogják, pláne az osztálytársai, hát igen, tudja, naponta van verekedés......najó, akkor helyben vagyunk. De ez gyorsan ment, fél óra múlva már maguk mögött csukják be az ajtót hálistennek. Ismét kontaktolok a közvetítős nővel és elmesélem a reggeli kalandot az anyukával, hogy ez így nagyon nem okés. Ó hát azonnal beszél a főfőnökkel. Nem sokkal később főfőnök a vonalban és meakulpázik ezerrel és nem érti hogy történt és nagyon sajnálja. (én is.....nagyon rezeg a léc, hogy bevállalok-e még egy hetet mert erre nekem nincs szükségem....) és hogy ő majd beszél ezzel az anyukával, dehogy kell nekem papírt írni, szó sincs erről, ő majd beszél vele. Nemsokára feltűnik kávéscsészés papi is, aki ugyanezt mondja, hogy ezt ők elintézik. Felvetem, hogy akkor most már csak a dokumentációt oldják meg, a titkárnők ugyanis az otthoni címemre akarják küldeni az összes igazolást, hogy írjam alá és küldjem vissza. Én ezt annyira nem szeretném, terveim szerint péntek délután becsukom a boltot és köd előttem köd utánam. Az igazi bolond szülők délután háromkor érkeznek a szintén aspergeres gyerekükkel aki 13 éves és egy éve székrekedéses de olyannyira, hogy csurog a kaki, nem megy vécére, nem érzi mikor kell és a gatyájába csinál. Gyerekorvos persze nem látta, de a pszichológus kezelgeti, glicerinkúpokat ad neki és írják buzgón a kakinaplóba hogy napi hányszor megy a vécére és hányszor megy a gatyába. Kérdezem a pszichológust, hogy mégis hogy gondolták ezt, elvégre múlt december óta nem látta semmi orvos ezt a kölköt, honnak tudjuk meddig van tele szarral ez a szegény gyerek, derékig vagy a nyakáig, valami organikus ok esetleg? Hát azt ő nem tudja, de én se foglalkozzak vele, a szülők majd elmondják mit akarnak. Ki lehet találni mit akarnak, orvosi igazolást, hogy az iskolai szünetekben otthon maradhassanak a gyerekkel. Mert magától nem kel fel, nem eszik, ül a szaros gatyában. Kérdezem mikor volt ez a szünet, az őszi szünetre gondoltak? Mert az nem gond. Hát nem, ők úgy gondolták, hogy én előre igazolom nekik a karácsonyi szűnetet, a februári síszünetet, a húsvétit, meg hát nyáron is kellene pár hét. És írjam meg előre a papírt ők majd utólag beírják a napokat. Jó vicc.......Mondom hogy hát ez sajnos nem megy, én ilyet nem írok, na ekkor elborul az agyuk, hogy ők milyen fáradtak, főleg apuka, mert ő 57 éves és neki milyen sok idjeébe van ez a gyerek, és hogy maga alá szarik és nem tanul már meg vécére menni és neki el kell jönnie előbb a munkahelyéről és ő milyen fáradt és ez nem járja ebben az országban hogy neki ilyen fáradtnak kelljen lennie. Itt borul el az én agyam és kb annyira tudok gondolni hogy vazzeg, én is fáradt vagyok, főleg, hogy ezt hallgassam és komolyan mondom megsajnálom ezt a gyereket, hogy ilyen csúnyán beszélnek róla, hogy semmi melegség nincs a szülei szavaiban amikor róla beszélnek, hogy az anyja egy ötvenes vén fapina aki húsznak akar látszani de akárhogy erőlködik nem megy neki, hogy az apjának lövése nincs arról, hogy a gyerek nem vele akar kicseszni amikor beszarik és ha nem érzi hogy szarni kell akkor nem érzi, lehetne annyi eszük, hogy nem glicerinkúpot dugdosnak a seggébe hanem először elviszik orvoshoz és megnézetik a kölket, hogy mégis mi van vele. Aztán kijelentik, hogy én úgyse fogok tudni nekik jó igazolást írni, mert otthon van a feketelista, hogy mit nem csinál meg a gyerek és azt nekem ismernem kell és ezt hogy oldjuk meg. Kb olyan körülményesek mint a szólásbeli kutya aki elkörülményeskedi a szexet végül nem bírom tovább és mondom az apukának hogy akkor fehívom amikor hazaér. Na ennek nagyon örül, sok újat persze nem tudok meg, de végre, először az elmúlt két órában egyetértünk valamiben, és úgy gondolja, hogy most már képes leszek egy másik igazolást írni nekik, nem azt amit eredetileg akartak, mert az nem megy, hanem egy olyat amit nem tagadhatok meg, akármennyire is szeretném. Üröm az örömben, hogy anyuka hívja apukát mert természetesen nem laknak együtt és valszeg ő is akar valamit, de őt már nem vállalom be most késő délután, elvégre mindennek van határa. Mindjárt péntek!!!!!!! Péntek reggel még van szerencsém két pácienshez, de különösebben nem ráz meg egyik sem, mert gondolatban már hazafelé autózom. Az itteni főnök az utóbbi napokban egyre másra esküdözött, hogy péntek délutánra minden ki lesz írva, az összes dokumentáció. Várom. Hát, várhatom. Egy része megérkezik, alá tudom írni, a másik része nem. A titkárnők kettőkor hazamennek. Akkor már sejtem, hogy itt több kiírás nem lesz. Persze azt se mondják, hogy bikkmakk. A főnökük meg olyan töketlen, hogy egész héten képtelen volt így vagy amúgy rávenni őket, hogy fejezzék be a melót. Gondolom szarnak nagy ívben rám is, hogy majd három hét múlva tűnök felismét, a betegek eddig is türelmesen vártak, akkor meg hova siessenek a gépeléssel? Nem veszem túl jó néven a hozzáállást, na nem mintha bárkit is érdekelne. Mindenesetre úgy vagyok vele, hogy nekem jó, akkor a maradék időben nem csinálok semmit elvégre fizetést így is úgy is kapok. Fél négyre mindennel kész vagyok, indulok uzsizni. Akkor talál meg a kávésbögrés főnök és kijelenti, hogy, a dolog úgy áll, hogy nem lesznek készen. Igen, észrevettem.....mondom. Erre jön megint, hogy nem ő tehet róla, és hogy az ő titkárnője félállásban dolgozik és hogy ezért nincs ideje írni (naiv gondolat: mégis mi a búbánatot csinál egy titkárnő ha nem ír????? svéd valóság: ha nincs elér írnivaló, márpedig nincs, mert orvos az nincs, aki dolgozna, a kurátorok meg maguk írnak, akkor a titkárnőknek kitalálnak mindenféle papírtologató feladatot, csak hogy legyen mivel megindokolni a jelenlétüket, aztán amikor megjelenik a doktor a nagy semmiből és írni kellene, akkor nem tudják a fontosat a kevésbé fontostól megkülönböztetni és a tologatják tovább a kis papírjaikat ahelyett, hogy valódi, a kedves betegnek értékteremtő munkát végeznének) No, hát akkor így jártunk- mondom, nekem mindegy, én mingyá megyek haza, ha nem írják meg az igazolásokat akkor nem írják meg, én a lóvét így is úgy is megkapom, akit hátrány ér azok a betegek, ha esetleg eddig nem vette volna észre a bácsika. De hogy mit csináljunk-így ő. Az lenne a javaslata, hogy elküldik nekem postán, írjam alá és küldjem vissza. Szeretem azért a drámát meg a feszültséget, így aztán nagy kerek szemeket csinálok és visszakérdezek, hogy télleg???? sima posta???? és ott a postaládában fognak heverészni Sörmland betegeinek szupertitkos adatai diagnózis, kutyafüle????? így akarjátok? Adatvédelem??? biztonság, diszkrécio???? Háááááááát, ha ragaszkodom hozzá, akkor ajánlottan küldik.....- mondja a bácsika. Végül abban maradunk, hogy részemről mindegy hogy küldik, megmondom még egyszer, hogy ezt nagyon elbaltázták, elvégre csak 3x tették le a nagyesküt, hogy készen lesznek, de ha nekik így jó, végülis, túlórázhatok éppen aztán jól megnyomom a tollat, nem szégyellősködöm, amikor be kell vallani ezeket az extra órákat...... Ja és a bácsi nagyon kedves akar lenni, mert végül azt mondja, hogy menjek csak haza, erre az utolsó órára meghívtak, mert nem lettek kész :) nekem se kell kétszer mondani, úgyhogy tíz perccel később már felberreg a kis traktorom és indulok haza. A hülye őzek persze majdnem kijönnek az előttem lévő kocsi elé, szidom is őket egy ideig. Aztán Norrkőpingnél végre jön az autópálya és onnan majdnem hazáig már pálya van. Egybe lenyomom a négy órát mert már rohadtul elegem van. A szerencse nem hagy el, a kislányok még ébren vannak mire hazaérek. Még lesz egy ilyen hetem, aztán utána elfelejthetnek ezek az erdei trollok. Megjött a fizu, nem volt rossz.....ennyi szívás után mondjuk ez a legkevesebb.

2012. október 13., szombat

Időközben hazajöttünk és a hazaút sem múlt el "kakilnikell" nélkül, természetesen ismét a felhők felett, mert az úgy sokkal izgisebb. Kiderült, hogy a nyalóka mint mutyikaja max Noéminél figyel be, Amirát a bogyóésbabócával jobban lehet motiválni. Az is, hogy a svédek se tudnak gyorsabban csomagot pakolni mint a spanyolok, sikerült ismét vagy 45 percet várni a bőröndökre, az ember nem is érti, mit lehet ennyit össze molyolni. De itthon napsütés fogadott, ha nem is volt 25 fok, de volt helyette 10 és igazi ősz-illat, meg színes falevelek és jó volt nagyon ott lenni, de jó volt visszajönni is, ahogy az lenni szokott: mindenütt jó, de legjobb otthon.

2012. október 10., szerda

A kislányoknak nagyon bejön a tenger, a hullámok, most már Ami sem fél a víztől, meg a medence is. Alig lehet őket kiszedni, ami csak azért rossz, mert én kb 10 perc után szétfagyok a medencében és hiába kapacitálom őket a melegebb tengerbe, nem akarnak, ők a nagymedencében akarnak fürdeni, oda meg egyedül értelemszerűen nem mehetnek. Még a gyerekmedencébe se, mert Kisami egy hét alatt kétszer került a víz alá és csak azért tudtam hiphopp kihúzni mert ott álltam mellette. Mémike kisírt magának egy felfújhatós delfint, ami egészen addig nagy barát volt amíg be nem borult róla a vízbe, illetve nem is igazán borult be, csak oldalra dőlt a delfin Mémivel a hátán ő meg nem engedte el, kapasykodott mint a kismajom az anyjába utána meg visított. Azóta pihenteti a delfint, az meg kárörvendően vigyorog, de már nem sokáig mert holnap leeresztem és megy a bőröndbe. Mémike amúgy most piszok sokat képes enni, róla ezt nem gondoltam volna 3-4 évvel ezelőtt, amikor egy hétig képes volt téliszalámin és sült krumplin élni. Most Kisami csinálja szinte ugyanezt, csak ő a sült krumpli-szőlő kombinációval. A szőlőt természetesen meg kell pucolni, leszedni a héját és kiszedegetni a magjait, na és ki más alkalmas erre a feladatra ha nem az anyja.....a körmöm alá már beette magát a piros szőlő héja. De ő legalább megissza az itteni tejet és nem jelenti ki hogy nemfinom, ahogyan Mémike tette volt, a legmélyebb kétségbeesésbe taszítva ezzel a szüleit. Aztán ő is túlélte meg mi is. Egész nap pörögnek persze, este hatkor már fáradtak, otthon az már vacsora vége, itt meg hétkor adnak enni...és utána még gyerekdiszkó van, Kisami nem táncol, de Noémi ott ugrál a többi gyerekkel addig a félóráig amíg tart és utána sem könnyű őket beterelni fogat mosni, pisilni, átöltözni és aludni. Főleg hogy az utóbbi időben megint rám van kattanva mind a a kettő, mindegyik velem akar fogat mosni, pisilni, öltözködni aztán kijelentik hogy csak az anyát szeretik...majd emlékeztetem őket erre 10-12 év múlva. Most már mindkettő felvette egy kevésbé tiszta purdé színét, különösen szép kontrasztos a színük a világos ruhákban. Ma meg virágos hajcsatot kaptak szuvenyírként, nem azért mert az én gyerekeim, de nagyon szépek, tényleg. Ma amúgy nemcsak a tengerpartig jutottunk hanem egészen Alcudia régi városáig, felmásztunk a várfalra és ott mentünk amíg el nem fogyott és ismét megállapítottam, hogy nagyon szeretem ezt a mediterrán vidéket, de csakis ősszel....most nem volt több 25 foknál, de ez is bőven elég ha kirándul-mászik-gyereket cipel a szüle, ugyanezt 10-15 fokkal melegebb időben nem biztos hogy szeretném. Hihetetlen hogy pár nap és megint sapka lesz meg sál, megint a lábamra nő a gumicsizma és október végén leszáll a sötétség. Már csak ezért megéri a melegbe utazni, hogy kicsit mást is lehet hordani mint gyapjúalsót és vízhatlant, annak is megvan a maga szépsége, de ez kicsit azért más. Most már csak a szúnyogokat kellene nagyüzemileg hidegre tenni.

2012. október 8., hétfő

A szállodáról annyit, hogy nagyon dizájnos és inkább dizájnos mint praktikus.....példának okáért a wc-fürdőszoba ajtaja egy üveglap, mely üveglap minden oldalán kb két centivel kisebb, mint az ajtókeret. Mondjuk így a szellőzés meg van oldva, csak éppen nem lehet nyugodtan beülni. Lehet, hogy ez valami spanyol divat, nemtom, de Barcelonában ugyanilyen volt a fürdőszoba, amikor májusban jártam ott, akkor ugyan egyedül voltam és nem zavart a dolog, igazából fel se tűnt, csak most villant be, hogy hoppá, ilyen ajtóhoz volt már szerencsém. A pool bar-ban a kiszolgálás elég gyér, akkor is elfelejtik hogy mit kérek ha kétszer szólok, úgyhogy a borravalójukat már régesrég eljátszották, na nem mintha nagy esélyekkel indultak volna, elvégre én sem lopom a pénzt. A többi végülis rendjén lenne, elvégre az ablakból a tengert és a pálmafákat látni, süt a nap, meleg van, egyszerű lélek vagyok, innentől nagy baj már nem lehet. Illetve lehet, de arról a rossz gének tehetnek, mert a napallergiám megint kijött. Brühühühühühüüüüü. Aki nem tudja mi ez az tegye össze a két kezét, ez ugyanis nem a leégés hanem annál sokkal rosszabb, aki leég az magára vessen, most az ötvenes faktorú krémek idejében, de ez, ez valami borzalom, kábé csadorba kellene magamat burkolni, hogy ne lógjon ki semmim a napra. Ma a nyakamon jött ki aszittem levakarom a bőrömet. Gonosz kis rohadék ez az allergia mert nagyon sokáig semmi bajom, nem jön ki, egész nyáron semmi bajom nem volt vele, mondjuk nem volt egy túl gatyarohasztó hőség se, az igaz, de februárban Gran Canarián se jött ki és most tessék, kirügyezett a hasam meg most a nyakam is. Ugyan reggelre elmúlik, de aztán másnap az újbóli expozícióval újra kezdődik. Akinek van valami tuti tippje azt szívesen veszem, legmagasabb faktorszámű napcuccok nem jöttek be sajnabajna. Lehet szétcincálom azt a solarveil anyagot amit a csajokra terítettem kiskorukban hogy ne süsse őket a nap és fabrikálok magamnak valami csadorszerűt belőle, mégjó hogy fehér színű. A kislányokon is kijött valami ragya, nemtom mi, de a hátuk nekik se túl szép, remélem csaak a sós víz csinálja és elmúlik ha hazamentünk. Őket nem izgatja szerencsére. Kiderült, hogy több kilométert képesek sétálni, ha kagylógyűjtés fedőnevet adunk a sétának. Gond csak akkor van ha valami felsebzi a kétéves lábát, mert akkor cipelni kell a továbbiakban, de milyen jó, hogy mindig kéznél van erre rendszeresített csirkés vagy káposztás hordozókendő. (természetesen a dizájner nem ezeket a neveket adta nekik, ezek már a gyerekeiem asszociációi, kéretik nem kianalizálni őket, ehhez én úgyis jobban értek) És ha hordozás, akkor a mai napig csak bébibjörn rémség volt vagy éppen homokralli a fullosra pakolt babakocsival, de ma már láttam karikás kendőt is és egy elöl hordott minimum egyévest egyszínű kékben. Kiderült továbbá, hogy az ember feje 180 fokban képes elfordulni, vagyis előre megy miközben hátra néz, jelesül kék kendős anyuka előre megy, fej fordul, káposztás kendőt nagyon néz, amelyben Kisami tátott szájjal alszik éppen. Én meg már éppen megszakadni készültem, mert akkor már vagy egy órája rajtam lógott és lenes meg toddlerworthy kendő ide meg oda, csak közelebb van a háromhoz mint a kettőhöz és hát nehéz, de persze igyekeztem nem görnyedni hanem kihúzni magam.....mondja még valaki, hogy a nők a férfiaknak öltöznek. Kisami elaludt, pedig egy ideje leszokott a délutáni alvásról, de ma nem volt könnyű napja neki se, nekem sem, délután meg víziszörnyeset játszottak az apjukkal a medencében, kijönni pesze nem akartak, már kék volt a szájuk, de nem, ők nem fáznak. Szerintem akkor is rohadt hideg az a víz, Levente szerint kezdek öregedni és idővel olyan leszek mint a vénasszonyok a termálfürdőben, csak az 50 fokos vízbe fogok bemenni, hát, van benne némi igazság, lehet hogy a medence volt húsz fokos, de a tenger még mindig melegebb és részemről el tudnám viselni ha az is melegebb lenne pár fokkal. Az őszi vásáron vett leértékelt nyári szandálom igazán remek, aki nem tudja milyen sportszandit akar venni, az vegyen Keen-t (ez volt itt a reklám) mert baromi jó. A telefonomról ugyanez nem mondható el, mert megint átállította saját magát, nem tudom hogy, de se hívást fogadni, se kezdeményezni nem tudok, ugyanez igaz sms-re is. Akárhogy próbálom, nem lehet visszaállítani és amíg haza nem megyünk addig ez van. Nohát van ennek is jó oldala, pl a munkahelyem se tud zargatni, de inkább bosszantó. Nem az első eset, de határozottan az utolsó, ez volt az a bizonyos utolsó csepp a pohárban. Úgyhogy várom a tippeket, milyen legyen az új. No azt hiszem mostanra ennyi.

2012. október 6., szombat

Mallorca 2.0

Az 1.0 valamikor 4 évvel ezelőttre datálódik, amikor még csak Noémi volt meg, akkor a sziget túloldalán voltunk, most a feltuningolt 2.0 keretében Alcudiáig jutottunk. Azért most is nagyon turisták vagyunk, útikonyvet utazás előtti nap kölcsönöztem a könyvtárból hogy aztán sikeresen otthon felejtődjön. No nem baj, legalább nem stresszeljuk szét magunkat, hogy nézzünk templomokat és hasonlókat két gyerekkel, maradunk a szálloda-medence-tengerpart-kaja négyszögön belül, akinek ez túl kispolgári az ne is folytassa az olvasást. Nekem most pont elég, hogy süt a nap, meleg van, egész nap nincs más dolgom, csak hogy homokvárat építsek, mesét olvassak és hasonlókat műveljek. Ami a ráadás, hogy a háztartási teendők, úgymint főzés-takarítás elmaradnak egy hétig, mosni majd kell ha hazaértünk, akkor egy hétig fognak száradni a cuccok, de az még odébb van és mosni amúgyis szeretek, csak teregetni nem. Idejönni azért ide kellett, a ”nemakarok enni, nemfinom a palacsinta” és a megkezdett leszálláskor felhangzó ”pisilnikell” természetesen elmaradhatatlan velejárója a repülésnek, legalábbis ha Noémi is jön. Aztán meg itt a melegben nem sietnek a csomagkirakodással sem, az is eltartott egy ideig. Viszont a lányok megtanultak csapbapisilni, sose tudhatják mikor jön ez jól, mégha azt is hinnék egyes naiv lelkek, hogy erre csak kollégiumi fiatalemberek képesek, hát nem, ovis lányok is remekül tudnak, és egyszerűbb őket csap fölé tartani mint görnyedve a vécé fölé. A repülés utáni buszozást közepénél Kisami bebólintott és húsz percet aludt is. A megérkezéstől számított egy percen belül már a csucsizást (fűrdést) követelték és csak a napi fagylaltadag megvonásával való fenyegetéssel lehetett őket rávenni a csucsizást megelőző ebédelésre. Azóta ki se lehet őket robbantani a tengerből vagy a medencéből. A medence ugyan hideg mint a fene, én nem megyek bele. A tenger ezzel szemben kellemes és a partján remek homokvárakat lehet építeni. Ma még kisvödröt és lapátot is kaptak a lányok, odajött egy nő, hogy ők ma mennek haza, és nem viszik haza, ideadték nekünk.Gran Canariáról labdát zsákmányoltak a csajok, most meg kisvödröt. Aztán lehet, hogy nem éri meg a hazautat, a lapát med a gereblye már eléggé meg van fittyenve, meglátjuk milyen állapotban lesznek mire a hazamenetelre kerül a sor. Lehet még kagylókat gyűjteni és sétálni a tengerparton, továbbá játszóterezni. Kb ennyi. Ja és este van gyerekdiszkó, de addigra kidőlnek, mert napközben nem alszanak, de nem ám, nem akarnak lemaradni semmiről sem. Nagyon nem rossz azért tengerpartot látni az ablakból, pláne ha a hőmérséklete fürdésre alkalmas. Ahogy mindenféle tengeri herkentyűt is jó enni, anélkül, hogy nekem kellene kiszedegetnem a rákocskákat a kis rózsaszín burkukból miközben néznek a fekete szemükkel. Meg az is jó, hogy nélkülem volt orvosi értekezlet meg kezelési értekezlet meg a búbánat tudja még milyen értekezlet. Nincs is jobb a szabadságnál!

2012. szeptember 18., kedd

Ahogy a gyerekeim mondják amikor nagyon örülnek valaminek: jessszz!!!!! Hát most én is csak ezt tudom mondani: a hivatal befejezte a kéthónapos fenékvakarást és fíkázást és elvégezte a körülbelül 10 perces munkát amennyit a papírjaim elolvasása és a szakorvosi bizi kiállítása igényelt így most végre valahárra megvan a papír is hogy szakorvos vagyok, gratulálok magamnak itt és most. Hosszú út volt és a határtalan lehetőségek csak most jöttek el, hogy egy orvosközvetítőt idézzek. Lehet, hogy a főnök sejt valamit, mert hipphopp kaptam egy emailt, hogy megkapom a majdnem egy éve elmaradt pótlékokat...nocsak, eddig nem volt sürgős, most meg hirtelen...mondjuk arról még egy szót se szólt hogyan megyünk tovább, illetve dolgozik azért ő a dolgon, csak nem túl hatékonyan, mert végülis még csak fél éve csócsáljuk, hogy mi lesz a munkaköröm, területem, fizetésem. Most már ott tart, hogy gondolkodik az ajánlatomon, csak álllítólag a felsővezetés nem hagyja jóvá. No, hát holnap elküldöm neki akkor ezt a nevezetes papirost hátha felgyorsítja a gumicsontrágást, elvégre csak 4 állás betöltetlen a tízből, rosszul vennné ki magát, ha felszabadulna még egy. Most már csak valami jó kis ünneplést kellene csapni meg megajándékozni magam az elmúlt évek minden szivatásáért, mostantól máshogy lesz :) Jesssz!!!

2012. szeptember 7., péntek

amikor a szőke nő nyomul avagy a Dilbert-elv mindig és mindenhol érvényes, minél hülyébb vagy annál biztosabb, hogy főnök leszel

Az úgy volt, hogy volt két rendelő a városban es az egyik helyiségeit egy privát cégtől bérelték. A privát cég kitalálta, hogy lakásokat akar építeni a rendelő helyén. Viszont akkor fel kell ajánlania új helyiségeket a már meglévő bérlőnek, azaz a mi rendelőnknek. Meg is tette és még az ajánlat is nagylelkű volt, nemcsak a mi rendelőnk férne el ott hanem a városban lévő másik is. A vezetőség egyből rácuppant, nosza vonjuk össze a két rendelőt. Hogy ez milyen következményekkel járna azt elfelejtették elemezni illeve azt mondták majd elemezzük az összevonás után. A rendelőhöz személyzet is tartozik, a miénkben ketten voltun fődoktorok, én és barna hajú kolléganő, a továbbiakba BHK. A másik rendelőben pedig szőke hajú kolléganő SZHK. BHK a negyvenes évei elején jár, a gyerekei akkorák mint az enyémek, különösebben nem érdekli a sok tervezés meg möte, délben fogja magát és hazamegy. SZKH egy tízessel idősebb, háziorvosként kezdte, abból pár év után dobbantott, felnőttpszichiáter lett, ahonnan szintén továbbállt, hogy miért az sosem derült ki, illetve a magyarázat volt annyira homályos, hogy semmi jóra ne számíthasson az ember. SZKH teljes munkaidőben vakarja a vakarnivalót, és azt igen alaposan csinálja. Még nem gyermekpszichiáter szakorvos, de főorvos státuszban van. Olyan továbbképzés nincs amin ne lenne ott, olyan möte nincs amin ne lenne ott, sőt még tanulmányi felelős is. Aki ezt időben összeadja, annak az jön ki, hogy heti 2-3 beteget lát jó esetben, úgy hogy napi nyolc órára alkalmazzák. Namost SZKH felvetette, hogyha összevonják a két rendelőt az nagyon nem lesz jó, mert akkor egy rendelő lesz és három főorvos, ki lesz akkor a főfőorvos, merthogy ezt el kell dönteni mert a főfőorvos plusz pénzt is kap. Addig-addig duruzsolt erről az összes létező mötén amíg az éves kétnapos vezetőségi mötén sarkalatos pont lesz ennek a megvitatása. (Illetve az úgy tevés, hogy van min vitatkozni, attól tartok hogy ez már le van zsírozva csak éppen úgy kell tenni, mintha lenne beleszólásunk bármibe is, éljen a látszatdemokrácia ) Nomert ha már egyszer főfőorvos státuszt hozunk létre, akkor nosza legyen minden rendelőben főfőorvos. A baj csak az, hogy a legtöbb rendelőben összesen van egy orvos jó esetben, akinek így még több mötéje lenne és még kevesebb betegre fordítható ideje. De ez nem baj, elvégre még csak 60000 gyereket érint, hogy több hónap amíg orvoshoz jutnak. A múlt heti főorvosmötén SZHK már jelezte, hogy ő nagyon szívesen lenne főfőorvos, elvégre a főfőorvosnak az a dolga, hogy megtervezze a többi orvos munkabeosztását, hogy kinevezze a mentorokat az ifjú doktoroknak, hogy részt vegyen a személyi kérdésekben, kit vegyenek fel, milyen képzésekre menjenek a rendelő dolgozói, illetve, hogy kidolgozza a betegbiztonsági irányelveket és felügyelje a többiek munkáját. Azaz nem szakorvos létére abba akar beleokvetlenkedni amit én csinálok és be akarja osztani az időmet. Nem mondhatom, hogy különösebben rajongok az ötletért. A baj az, hogy úgy tűnik a klinikavezetés nem látja, mire megy ki ez az egész, hogy mekkora spíler ez a nő, hogy milyen hatalmi harcot folytat a háttérben és hogyan próbálja szisztematikusan kigolyózni a többieket, hogy legyenek azok akik cseszegetnek meg akiket cseszegetnek. És persze ő akar másokat cseszegetni. Eddig se csinált semmi hasznosat, de legalább nem volt jogalapja arra, hogy beleugasson a munkámba. Ha megcsinálják ezt akkor meg lesz. És ezt nagyon szeretném elkerülni. Már csak azért is, mert volt szerencsém négy hónapot vele dolgozni még szakorvosjelölt koromban és amilyen blőd baromságokat csinál, az észveszejtő. Nem akarom hogy egy ilyen dilettáns marha esélyt kapjon arra, hogy vegzáljon. Valamit ki kell találnom. Valakinek valami ötlete esetleg?

2012. augusztus 13., hétfő

Csizma

Az ilyen szőkenős ”nézzétek milyen cuki csizmit láttam akciósan nem bírtam ki hogy ne vegyem meg ” blogbejegyzések (plusz képmelléklet) mindig bosszantottak, ezért nem olvastam sokat ilyet. És most az új gumicsizmámról fogok írni :)))) A gumicsizma kérem a svéd élet sine qua non-ja. És ne higgye senki, hogy csak a falusi gazda veszi fel amikor a disznóólba megy, de nem ám, hanem mindenki felveszi, akinek egy csepp esze is van.Akinek nincs az meg jár vizes lábbal. Mert az eső az esik. Idén még sokkal többet esett mint amennyit szokott. Országos csapadékrekordok dőltek meg, az eperárusok siránkoztak élő egyenes adásban, rögtök utánuk az árvízkárosultak következtek, és hogy mennyi közpénz megy el amikor nincsenek felkészülve a megyék a sok esőre. Hát én a magam részéről felkészültem, mindkét gyereknek van csizmája, az oviban is meg otthon is, mindkettő szenvedélyes pocsolyábaugráló, ezen ne múljon az örömük. Gumicsizmát mindenütt lehet venni, szinte még a sarki kisboltban is. A baj csak az, ami általában baj errefelé, hogy a választék nem túl nagy. Van fekete meg a nagyon népszerű olajzöld a felnőtteknek, kislányoknak rózsaszín, fiúknak kék, van még esetleg egy marimekko-finn szövetre hajazó virágos, de a bolti választéknak ennyivel harangoztak is. A neten ezt is lehet venni, ahogy plasztikbomba-leírást is találni. Hogy hogy nem, a neten mindig van mindenféle színű és méretű, kicsi, nagy, bélelt, nem bélelt. Másnapra ki is hozzák. Csak az a feneség az egészben, hogy ezek mind külföldi gyártótól és kb kétszer annyiért mint amennyiért a gyártó országban. Példának okáért az én csizmim kereken kétszer annyiba került volna itteni webshopból rendelve mintha lennék mondjuk Lady Andrea valahol a ködös Albion egyik szmogos iparvárosában. És ez nemcsak gumicsizmára igaz, hanem e-olvasóra, sztetoszkópra és kb mindenre. Lassan oda jutottunk így családilag, hogy élelmiszerboltba járunk, a többit meg külföldről importáljuk, szállítással minden kutyafülével együtt még mindig jóval kevesebbe kerül mintha itt venném meg. És akkor egy kép a csizmiről ami most érkezett, ilyennel garantáltan nem fogok összefutni itt a cityben.

2012. július 13., péntek

Fekvő csiga

Uborkaszezon van, a tévéhíradó másról sem szól, csak hogy drágák a last minute utak, menekül a svéd a 15 fokos esős nyárból, a nyugdíjas nénik meg az egészségügyi sétát meztelencsiga-gyilkolásra használják fel. Valamelyik este volt egy néni, aki tavasz óta felírja a naptárába, hogy aznap hány csigát csapott agyon. Mutatták is, ahogy egy kedves öreg néni, így ránézésre kb kötöget-horgol-sütit süt, aztán jön a meglepi, a következő képkockákon nagyvirágos gumicsizmiben sétál és egy jókora furkósbottal küldi át a másvilágra a meztelencsigákat. Idén már tizenötezervalahányat ütött agyon, volt olyan nap amikor több mint 800 csiga bánta a néni sétáját. Ezek után jött a biológus aki elmondta hogy hátigen, az esős tavasz után jött az esős nyár és ez csak rosszabb lesz ha ez a sok csiga mint lepetézik így kártétel úgy kártétel. Ezek után jöttek a kistermelők, hogy a csiga megeszi a répát meg a retket meg még nemtommit. Az én lányom tévénézés nélkül is tudja, hogy a meztelencsigát pusztítani kell. A ház mögött ugye ott a rét, nagy fű, sok szép virág, bogár, csiga.....akik álnokul a kocsifeljárón át közelítenek a kert felé. Én is elutök nap mint nap egy párat, de a nénit soha utol nem érhetem természetesen. Az egyik csiga nagyon bátor volt, vagy éppen meggondolatlan, mert bemászott egészen a bejárati ajtó elé. Amira észrevette, kis gumicsizmás lábával rátapos, párszor megküldi még mint jó dohányos a csikket, aztán így szól: nézd apa, lefeküdt a csiga! szegény csiga akkor már igencsak lefeküdt, kellett kicsit kapirgálni a követ amíg az összes belsőrészt sikerült levakarni. És még mielőtt a széplelkek sivalkodnának, nem én tanítottam erre, nem az apja, nem a nővére, nem a tévé, (najó, az oviban nem vagyok biztos) és nem lesz pszichopata sem, csak gyerekből van, a kíváncsi és tettleges fajtából. Így van ez jól, a csigák meg igyekezzenek innen elfele, ha nem akarnak az ajtónk előtt lefeküdni.

2012. június 22., péntek

Reggel négykor kel a nap és este negyed tizenegykor nyugszik.....igy megy ez nyarközépnapkor. Nem bánnám ha a hőmérséklet is észrevenné végre, hogy nyár van, most egy pár napig már húsz fok felett is volt de csak azért hogy jövő héttől megint 13 és eső legyen.....

2012. június 20., szerda

Ma szántam rá magam, hogy összedobjak valami indiai kaját, egy pár napja elkapott a sóvárgás, hogy nekem ilyet kell ennem aztán ahogy az lenni szokott nem jött össze, mert mindig volt valami ami előrébb került a prioritási listán, tegnap este már nagyon odavoltam, ember izmozott a gyúróteremben, az indiai kajáldából meg ugyan elhozni el lehet a kajcsit, de házhoz nem szállítanak, mindkét gyerek meg már horpasztott, de szerencsémre találtam egy nem túl régi mangót a hűtőben, aztán kis joghurttal meg gyömbérrel feljavítva nagyszerű itókát lehetettt belőle mixelni. Ma meg tobzódtam, hosszú idő után 15 foknál melegebb volt és nem esett az eső, kölkek kint kergették egymást a füvön (már van fűűűűűű!!!!!) az ide-oda forgó locsolócső alatt, így végre megvolt a premier, főztem egy izmos kis mangóchutneyt meg egy kis zőccséges tésztás cuccot és most kábé annyit ettem hogy ha kis gömböc lennék már kipukkadtam volna. Közben megérkeztek a jehova tanúi is, és jó voltam mert letettem a nagykést amikor kinyitottam az ajtót, nehogy félreértsék ezek az öreg hölgyek. Irigylem azért hogy van idejük itt bóklászni ugyanakkor meg zargatják itt az embert meló után amikor végre nem kéne mások fejét nézni és nem, nem hagyják békén mert jönnek téríteni. Úgyhogy végülis jó nap volt ez a mai, jót ettem :))))

2012. június 14., csütörtök

A fánökommel folytatott "hogyan tovább ősztől" tárgyalások meglehetősen szappanopera jelleget öltöttek, van sok pofázás, veszekedés (természetesen kifinomult svéd módon nemám ordítozunk meg mérgesek vagyunk, azt nem, akkor vége lenne a világnak) nagy összeborulások (de jó hogy ugyanazt gondoljuk, húha, akkor a végén még megegyezünk) nagy anyázások és öt epizód után is ugyanott tartunk mint annak előtte. Úgyhogy jól használtuk az adófizetők pénzét, kidobtunk pár ezrest az ablakon csak azért hogy ne jussunk semmire. De nem baj, ennek ez a menete kérem szépen, üzleti érzékünk nincs, svédek vagyunk. Valamiért nagyon nehéz konkrétumokról beszélni. Még nehezebb pénzügyekről, hogy mennyi az annyi. A csavar ott van hogy van a főnök, meg mögötte a HR-osztály akikkel konzultálnia kell és a csapatmunka lányege hogy mindig van mást hibáztatni, ezért egymásra mutogatnak hogy most éppen ők ülnek a dolgon. És még fognak hetekig illetve most elmennek mind szabira mert a sok egymásra mutogatásban kifáradtak és a következő meccs augusztusban lesz. Hat éve más se hallok hogy nincs orvos, amikor bátorkodtam mondani hogy itt vagyok akkor jött a szöveg hogy dehát szakorvos kéne, na most amikor lenne, akkor meg megy ez ami most megy. A szakszervezetről se mondhatom hogy nagyon vérmes lenne, kedvesen sopánkodik a hölgy hogy hát ez így tényleg nem jó de most sajnos nincs mit tenni mert sehogyse lehet őket kényszeríteni és ugyan 3 neonatológus mondott fel egyszerre így most nyártól a PIC-en bérorvosok vannak 3x annyiért, de ez se volt elég, mert a HR szerint ha menni akarnak menjenek, nem llesz több píz. Lehet aa geriátereknek kellene felmondani hogy ezek a múmiák észre térjenek? Vagy mégis mi a bánatnak kell történnie hogy észrevegyék magukat? Mert egyfelől nem hajlandók megfizetni a hiányszakmát a rendes, állományban lévő dolgozóknak, de ha bérorvos van drágábbért, akkor kerül lóvé mégis mert akkor muszáj. Nagyon-nagyon elgondolkodtató ez az egész história.....

2012. június 11., hétfő

Múlt héten vége lett a másfél éves pszichoterápiás képzésemnek, ezt se bánom. Ahhoz hogy önállóan dolgozzak így még végig kellene nyomni egy kétéves képzést de az nem most lesz hanem majd alkalomadtán. Szinte már úgy megszoktam, hogy most szokatlan az élet enélkül, de azért mégis felszabadul heti négy óra ami nem lesz rossz. Aztán meg 23 munkanapom van még hátra, utána beküldöm a vaskos paksamétát az elmúlt öt év dokumentációját és várok heteken-hónapokon keresztül amíg a fíkázó-vakarózó hivatal kiadja a nagy pecsétes papírost a szakorvossá válásról. Nagy parti lesz ha meglesz :))) Munkahely a szokásos, nem tépik magukat hogy megegyezzünk, úgy látszik nem szorítja őket eléggé a gatya. Végülis csak 3 szakorvos hiányzik a tízből. Az ember azt hinné, hogy van némi fogalmuk a kereslet-kínálatról, de nincs, illetve jó kommunista módjára nem akarnak tudomást venni róla. Szarból persze ezek se tudnak várat építeni de a szájukat tudják járatni meg mötézni htha megoldódik a probléma, persze nem, csak rosszabb lesz, de akkor lehet még többet mötézni és még többet tépni a szájukat. Hát azért én megpróbálok valami újat mutatni nekik.

2012. május 28., hétfő

Hat elmuloban a sved nyar es sikerult pont akkora idozitenie magat amikor Barcelonaban okosodtam....de hatha lesz meg jo ido. Eddig 25 fok volt holnaptol meg kb 10 jo hogy mindjart junius. Meg 33 munkanapom van hatra, megint ugy erzem magam mint altalanosban amikor a napokat szamolja a diak hogy mikor lesz mar vegre szunet. Asszem megyek kihasznalom a jo idot es leguritom az utolso budweisert :)

2012. május 23., szerda

Barcelona....

it was the first tima when we met Barcelooooonaaaaa how could I forget????? Regen volt amikor Freddy Mercury enekelte ezt a kiparnazott Monserrattal..... Freddynek a legjobb alakitasai kulonben is a tavaszi szel vizet araszt cimu orokbecsu anna idejen butapesten. No, ennyi volt a nosztalgiavonatm annak apropojan hogy tegnap ejjel megerkeztem barcelonaba, eloszor hozzamvagtak egy dohanyzo szobat ebben e tengerre nezo szalloban es amikor reklamaltam akkor aszontak nincs tobb szoba, de van lakosztaly, aztan most itt pezsegtettem magam a pezsgofurdoben a szoba kozepen. Ez se rossz azert....a fulemen is a tapas jon ki, es a nagy tudomanykodas is varat meg kicsit magara dehat asszem ez a dolgok rendje, a vegen meg loreal lany leszek es az lesz a mottom hogy mert megerdemlem de ha egyszer telleg megerdemlem mert a nemreg emlitett anyuka meg mindig megkeseriti a napjaimat, a fonokom se alakit semmi jot targyalas teren es ugy gondoltam hogy akkor harom napra plusz egy hetvegere megszunok a munkahelyem szamara es ennek a legjobb modja a tobb ezer kilometerre repules, a privat telefonomon elvegre nem vagyok koteles munkahelyi beszelgeteseket bonyolitani. Barcelona szep, Barcelona igaazi eletteli mediterran varos, igen sok penznek a seggere tudnek itt verni es megeroltetni se kellene magam. Az emberek mosolyognak, kiabalnak, elnek, latszik rajtuki, hogy elnek, nem csak leteznek, a nok nok, a ferfiak ferfiak, tengerszagu a levego sut a nap es olyan szep az egesz hogy szeretnem magammal vinni az egeszet, hogy hetfon tudjak mibe kapaszkodni hogy ezt a maradek harnmincakarhany napot tuleljem amig meg ide vagyok lancolva. Mert jo lesz vag yigy vagy ugy de jo lesz ezt eldontottem de ez a mostani kirandulas olyan volt mint a fuldoklonak a mentoov es mint ilyen feltetelezhetoen felruhazodik magikus tulajdonsagokkal de banomis en ettol meg kek a tenger es a napsutes es a meleg a csontjaimig eler es atjar es feltoltodnek a napelemeim. Barcelona, Barcelona.....

2012. április 16., hétfő

Vannak emberek, akik a legrosszabbat hozzak ki belőlünk. Vannak olyan emberek, akiket puszta kézzel tudnánk darabokra tépkedni, miután leordítottuk a fejüket, miután elmondtuk mindennek
amit nem szégyellünk kimondani és miután elküldtük a halál farkába. És miután mindezt megtettük még háromszor megtennénk ugyanezt és még kétszer elátkozzuk őket, hogy biztos hasson és utána még mindig szét vagyunk esve mert valami olyat moccantanak meg ami elszabadítja ezeket a destruktív késztetéseket. Olyan szinten hogy beszélni nem tudsz róla, hogy minden ami emberré tesz lehull rólad és nem vagy más mint egy ösztönlény, egy állat aki torkon ragadja a másikat és az erősebb győz.
Most először éreztem ezt hogy puszta kézzel meg tudnék ölni valakit. Hogyha elém kerül nem állok jót magamért. Holott béketűrő ember vagyok de ma sikerült idáig jutni. A szóban forgó személy egy beteg anyja, aki egész egyszerűen megteszi mindazt amit akárhogy forgatok nem tudok akceptálni aki a pofámba hazudik aki egyszer ezt mondja egyszer azt, a hülyeségeiért nem vállalja a felelősséget hanem áttolja rám az egészet hogy én tehetek az egészről, hogy én vagyok az oka mindennek, kvázi a világháború is miattam tört ki, az egy dolog hogy elmond mindennek és ha a tizede igaz lenne már akkoris bevarrtak volna a sittre de amikor ott van mögötte egy gyerek akinek ez a nőszemély az anyja aki ebben él tizenakárhány éve aki ugyan maga sem egy ma született bárány, de őszintén szólva nem csodálom hogy meg van kattanva ha ilyen anyja van mert kábé mindneki megkattanna egy ilyen anyától, hát ez köszönöm de nem nekem való. És úgy állítja be az egészet, hogy én vagyok a rossz, a gonosz, a főgonosz egyenesen, valami nőnemű hitler aki csak azért született a világra hogy rosszat tegyen neki. Hogy tizenkétszer vették el tőle a gyerekét és tizenkétszer nem sikerült neki új familit találni arról nem ő tehet, hanem a gyerek. Mert ő jó. Ő mindent megtesz. Ő csak elutazik Dubaiba utána Finnországba és hát elfelejt néha gyógyszert adni a gyereknek. Ami gyógyszer be van zárva vagy talán mégsem, mert egyszer be van zárva egyszer meg nincs attól függően hogy éppen hogy alakul a beszélgetés fonala. Aki természetesen mindig elérhető, ezért nem veszi fel a telefont. Aki mindig együttműködik, ezért nem jutok vele egyről a kettőre.
Ilyen még nem volt velem hogy hazajöjjek és itt egyen a fene hogy mi a búbánatot csináljak, hogy akármit csinálok nem lesz jó és elmegyek gyúrni és futok félórát és attól se lesz jobb aztán leküldök egy felest és még mindig ugyanúgy nagyon hasznos és előnyös, hogy nincs itthon golyószóró mert több lyuk lenne a kedves anyukában mint a kiló ementáliba és ilyenkor szinte megijedek magamtól holott nem kellene mert mint mondottam volt ez az első eset hogy kiskanállal kellene összeszedni ha elém kerülne de tartok tőle hogy nem az utolsó. Mármint ha a pályán maradok és nem megyek el mondjuk lótrágyát lapátolni, ami végülis szintén egy munka és nem is utolsó, sőt, egyre vonzóbb alternatíva és különben is jobban szeretem a lovakat mint az ilyen magukat embernek mondó lényeket akiknél egy kutya vagy egy kacsa jobb szülő akiknek a gyereke jobban járt volna ha a Bodrikutya vigyáz rá csecsemőkorába.
Ez a vén ribanc tökretette az estémet és persze fel vagyok jelentve meg kutyafaxa és hiányzott mint az üveges tótnak a hanyattesés, de ez már nem is érdekel mert mit tudok csinálni ellene, az én lelkiismeretem tiszta, róla meg mindenki tudja hogy nem normális. A baj csak az hogy ő nem tudja magáról hogy elmentek otthonról.....
Még 73 nap és utána elvonulok a kis kivizsgáló teamembe és úgy rúgok valagba minden személyiségzavaros vénasszonyt hogy attól kódul ha a szemem elé kerül mert végre mondhatom azt hogy köszönjük hogy hallatott magáról de nem a mi asztalunk máshol viszont várják szeretettel.
Csak addig bírjam ki ép ésszel.... gáz, amikor azt mantrázod magadnak hogy ennek a napnak is vége lesz egyszer de jelenleg a túlélésre játszom és ennyi. Nincs cifrázás, túlélés van.
Aztán persze nem én lennék én ha nem lenne A, B és C tervem a hátralévő 73 munkanapra de néha a tervek sem segítenek csak hogy azt mondogatod magadnak hogy elmúlik meg vége lesz és keep the faith-et hallgatsz mert ha nem beköszönt az őrület. Ami nem is áll olyan messze a valóságtól ami valahogy lappangva gonoszul közelít ami csak sunyít, egyre közelebb ólálkodik aztán egyszer csak azt veszed észre hogy már késő, már ő fogja a kormányt.
És nem, ennyire nem fizetnek jól, ennyit semmi sem ér meg, és ha valamiért akkor ezért fog 10 000 kölök cihiáter nélkül maradni mert vannak ilyen ostoba némberek. Mea culpa mea culpa mea maxima culpa de én is emberből vagyok és ennyit semmi sem ér sem hogy én kerüljek a zártosztályra mások ostobasága miatt.
Úgyhogy a 73 nem lesz 73, lesz benne minden amit csak el lehet képzelni, tervezett szabi, nem tervezett szabi, betegszabi és gyerekbetegszabi, amennyit nem szégyellek (ahogy most érzem magam elég sokat se fogok szégyellni) és főleg keep the faith keep the faith.
Lehet oda kellene tetováltatnom az alkaromra hogy mindig szeem előtt legyen.

2012. április 7., szombat

Van az úgy néha, hogy jólesne valami kis édesség. Nem sok, csak egy kicsi, de finom.
Hűtő kinyit, konyhaszekrény kinyit, gondol-gondol.....aztán a maradékokból összedobódik valami igazán nagyszerű.
Volt öt darab aszalt füge egy zacsiban, feldarabolódott mindegyik három részre, találtam egy zacskó aszalt cseresznyét, méret pont megfelelő. Volt egy kis zacsi mandula is, mentek bele a serpenyőben olvasztott vajba, kis barnacukrot utánuk küldtem és mikorra összekaramellizálódtak, megitattam őket egy kis Grand Marnier-val. Aztán még egyszer meg ne szomjazzanak ha már sütögetem őket. Mélyhűtőből előtúrtam szintén maradék fagyit és a meleg cuccra kanalaztam egy közepes adagot.
Az utóbbi hetek legjobb desszertje lett.

2012. március 30., péntek

képek

itt:
https://picasaweb.google.com/107408667857004522500/GRANCANARIAPublic2012

A csodaszer

Nem tudom, mert nem emlékszem, hogy írtam-e, hogy nyertem vissza a hallásom....kábé másfél napig kóvályogtam félsüketen, majd eszembe jutott, hogy hoppá, idén felkészültem, hoztam orrcseppet. Nosza, orrba belefúj és cuuupppppp, hallok egy cuppanó-pattanó-kattanó hangot, nagy levegőt veszek és süvít bele a húszfokos hideg levegő a harmindhatfokos fülembe brrrrrrrr. Egy pillanatig fájt aztán vége is volt és onnantól kezdve hallottam.
Tanulság 1 : a túlélőcsomag tartalmaz megfázás elleni orrcseppet
Tanulság 2 : aki taknyos ne repkedjen hacsak nem muszáj

2012. március 23., péntek

Gran Canariával is úgy jártam, mint az eddigi nyaralásokkal általában, nagy terveim voltak, hogy majd előre elolvasom a turistakönyveket meg felkészülök meg utánanézek meg hasonlók, ehhez képest megint utazás előtti nap jutottam el a könyvtárba és kölcsönöztem ki az útikönyvet. De a repcsin előszedtem és a kislányokkal megnézegettük.
A dán hölgy is ellátott minket olvasnivalóval így hamar kiderült, hogy nemcsak fürdeni és enni lehet itt, hanem túrázni is. Egyből felmerült a probléma, hogy legyen a két gyerekkel, merthogy ők nem másznak hegyet az biztos, Noémi 18 kiló őt hegynek fel egész nap én biztos nem cipelem (az apja igyekezett gyorsan kijelenteni hogy ő se) ráadásul nem is vittünk nekik meleg cuccot.
No hát osztódjunk. A pénteki túrára megy az apjuk, addig mi játszóterezünk, a hétfőire meg én.
Pénteken a házibéke fenntartása miatt a szokásosnál kb másfélszer több fagylalt fogyott, de ez amolyan kis női titok maradt.
Aztán eljött a hétfő. Aszonták vigyek meleg ruhát, mert a hegyekben hideg van, 4-5 fok. Ugyammá, mi az nekem. Azért három réteg rámkúszott, illetve a hátizsákba, a kislányok integettek nekem és megígérték, hogy jók lesznek, nem idegesítik fel az apát, én meg elindultam.
Tele a busz finn-svéd-dán társasággal, az átlagéletkor olyan 50 körül van. Kicsit kilógok a sorból de nem baj. A fő idegenvezető egy szép szál kigyúrt legény, van egy idősebb komája meg egy fiatal lányzó, akinek a terepszínű ruhájától enyhén elütnek a vörösre lakkozott körmei. Nem ronda de éppen nagyon nem idegenvezetős és nagyon nem túrázós, de biztos tudja mit csinál.
Kanyarog velünk a busz fel fel fel a hegyekbe, gyengébb gyomrú útitársat hallok panaszkodni, hogy mindjárt viszontlátja a reggelijét, szerencsére megérkezünk a kiindulópontra, a sziget egyik legmagasabban fekvő szállodájához. Jó svéd szokás szerint kávézással és pisiléssel indítunk. Ezek után három részre oszlik a társaság, hat, kilenc illetve tizennégy kilométeres túrára. Naná hogy én nagyban játszom, megyek én 14 kilométert de megyek ám, elvégre minek kínzom magam az edzőteremben.
A rövidebbet túrázók felmásznak a buszba, ők még mennek egy kicsit. Sorsolás, és a mi társaságunk kapja a lakkozott körmű vezetőhölgyet. Felhívja szíves figyelmünket hogy kölcsönözzünk széldzsedit tőlük meg botot mert fent hideg lesz és az ereszkedésnél jó lesz a bot. Végülis miért ne, ingyé van.
Az út első része nem túl nehéz, ciprusok között visz az út, kellemesen meleg van 19 fok, napsütés, még frissek a lábak. A jányzó meg is mutatja a csúcsot, hogy oda fogunk felmenni a felhők közé. Pár napja állítólag hó esett a tetején. Végigmegyünk egy leégett erdőn, aztán egy jó másfél óra után igayi sivatagi táj és sziklák fogadnak minket. Eddig nem is volt megerőltető, megyek, nézelődök, néha fotózok, hálistennek senki sem akar velem beszélgetni, illetve egy idős bácsi megpróbálja de szerencsére megmarad az udvariassági 2-3 mondatnál és utána keres magának nálamnál szórakoztatóbb társaságot. Én meg nem bánom mert igazi mindfulness gyakorlat ez itt, megyek, megyek megyek, nem gondolok semmire tudatosan, jönnek-mennek a gondolatok, nem ragadok meg, nem agyalok nincs semmi, csak a napfény, a kék ég, a fák körülöttem, a madarak felettem és a saját lépéseim nesze. Nagyon kellemes no. A szikláknál kizökkenek kicsit, itt már nincs árnyék, süt a nap cefetül és meleg van de nagyon, miért nem rövidgatyában jöttem a macska rúgja meg. Vetkőzöm amennyire nem sérti a közszemérmet de még így is melegem van.
Felfelé visz az út egyre meredekebben és kezd szétszakadozni a társaság. A vörös körmű hölgy néha engedélyez öt perc pihenőt, ezalatt ő beszél, mutogatja a kaktuszokat, mesél róluk, a társaság meg próbálja nem kiköpni a tüdejét. Jól bírja ez a csaj...
Felérünk a sziklák tetejére, nagyon jó meleg van, a túrázókról patakokban folyik a veríték. Nem rossz ez február elején. A vörös karmú hölgyről kiderül, hogy a svéd hegyekben volt túravezető, és elege lett az esős nyarakból, október óta itt idegenvezeti a turistákat. Ja, így könnyű barnának lenni.
Közben a társaság végignyúlik a sziklákon és bevárja a társaság végét a finn hatvanas hölgyet és a barátját. Kezdek megéhezni, nemcsak én hanem a többiek is, a változatosság kedvéért kávézni akarnak, de a vörös körmű hölgy szerint majd inkább feljebb együnk ne pihenjünk túl sokat, mert nehezebb lesz tovább menni.
Javasolja, hogy most menjünk el pisilni, mert később hidegebb lesz, ott márnem olyan jó. Pisilni itt a sziklákon nem lehet, remek kilátás nyílik ide a kocsiútról, de a sziklák után fenyőerdőbe visz az út és lényegesen hűvösebb lesz, előkerülnek a pulóverek. Az ízületek is kezdenek rozsdásodni....innentől kezd nehéz lenni, fúj a szél és beértünk a felhőbe mert a páratartalom hirtelen megnőtt és se jobbra se balra nem látni. Kiérünk a gerincre, tépi a szél a széldzsekiket. Dejó hogy hosszú nadrágban jöttem.....
Egy nagy sziklahídnál érjük utol a rövidtúrázókat, akik már ebédelnek. Vannak nagyon felkészült kirándulók akik termoszban hozták a kávét. Hát.....ezt még gyakorolnom kell, hiába, én nem ebben a kultúrában nőttem fel.
Nem nagyon bánom amikor továbbindulunk mert ahogy itt ücsörgünk fázom. Pedig már három réteg ruha van rajtam. És innen továbbindulva kezdődik az igazi mászás, ez is mindfulness, de itt már arra koncentrálok hogy levegő be-ki, be-ki és lehetőleg ne az összes hatvanéves előzzön meg. Kéne egy személyi edző nem igazán vagyok formában.Vagy félóráig tart ez a szakasz és szó szerint fellélegzek amikor vége.A vörös körmű hölgy nem jön velünk, elindult lefelé azokkal akik nem törnek a csúcsra és a két fiatalember vezeti tovább a társaságot. Egy pihenőnél megelőz bennünket a tót szomszédok, mitadisten, futnak, és felfele futnak! Hogy a búbánatba csinálják nem tudom, mert én teljesen befordultam, a lábam elé nézek és számolom hogy levegő ki-be, ki-be, ezek meg futnak.
Aztán végre kikerülünk a felhőből és már fent is vagyunk a csúcson, hihetetlen panoráma tárul elénk, ellátni a tengerig, látni a repteret, egy igazi élmény. Ismét melegem van, ismét vetkőzöm, egy dolog necces, kezd ázottkutya-szagom lenni így megizzadva a több réteg ruha alatt. Nem baj, nem ismerkedni jöttem.
A túravezető fiatalember elmeséli hogy pár hete egy túrázó leesett a sziklákról, de nem lett semmi baja, csak éppen mentőhelikoptert kellett hívni aztán kötélen leereszkedtek, felszedték a sérültet és repültek vele a kórházba. De csak a bokája ficamodott ki ne aggódjunk.
Van ám itt svéd kórház meg svéd iskola meg svéd egyház meg minden ami kell. Még rothasztott hering (a nagy svéd nemzeti eledel) is van a sarki kisboltban.
Elindulunk lefelé és bizony érzem hogy elfáradtam. De ami a nagyobb baj, éhes vagyok. A fene gondolta hogy ilyen sokáig odaleszünk és így meg fogok éhezni. De megyek rendületlenül. Egyre jobban fázom, mert ahogy lejjebb megyünk beérünk a felhőbe. Több mint öt óra túrázás után jutunk vissza a buszhoz és négy réteg ruha ellenére fázom a tizenkét fokban. A napot kávézés zárja, megállunk egy út menti vendéglőben, a kemencében ég a tűz, odatömörülnek az idős nénik, köztük én is. Itt a vendéglőben árulják a helyi kistermelők a banánlekvárt illetve a pálmamézet, hát ilyet vinni kell haza mindenképpen.
Innen még egy háromnegyed órás buszozás mire hazaérünk. A kislányok éppen fagyit uzsonnáznak, Levente pedig elővarázsolja a kajcsit amit a délutáni büféből mentett el nekem, mert amilyen éhes vagyok most, nem bírnám ki kaja nélkül vacsoráig.A kislányok természetesen utasítgatnak hogy vegyem fel őket, de ez egyszer megtagadom, magamat alig birom bevonszolni a zuhanyzóba. Az ázott kutyaszag gyorsan lejön, de a ruháim szagára tá lehetne támaszkodni.
Valahogy így járt Levente is ezelőtt hét évvel Krétán. Régi szép idők...
Este nem tart sokáig amíg elalszom, és nem azért mert annyi koktélt iszom amennyit nem szégyellek, hanem mert fáradt vagyok, de annyira amennyire régen nem voltam. A fejemból azonban kiszálltak a hülye gondolatok, a sok munkahelyi szarrágást valahol elhagytam útközben. Bár ottmaradnának.

2012. március 10., szombat

Kom cica, kom cica azaz gyere cica – kiabálja Kisami miközben kergeti a macskákat. Persze nem éri utol őket, megáll, kinyújtja a kezét, kettes-hármas-négyes-ötös ujjait többször behajlítgatva invitáló gesztust tesz a macska felé, ugyanakkor ez nekem is jelzés, hogy igyekezzek, álljam el a macska útját, hogy Őamirasága meg tudja simogatni. A legtöbbször hagyják magukat abajgatni a macskák, ennek nagyon örül a kisasszonyka, de ha a macskának éppen nincs kedve akkor bizony elszomorodik, leül a földre és sír hogy kom cica kom cica. Nagy, kövér könnycseppek potyognak a szép szemeiből, a szája lefelé görbülő kiflialakot vesz fel, a két kicsi karját kitárja és ekkor vált át a kom cica kom anyába, hogy menjek és vigasztaljam őt meg de gyorsan és hirtelen.
Egy ideig a madarakat is kergette de náluk még ennyi esélye sem volt, így őket inkább csak mutogatta.
A sziget egyik nagy nevezetességét hirdető plakátba már érkezéskor a repülőtéren belebotlottunk és Noémi már akkor kijelentette, hogy meg akarja nézni a delfineket.
Az állatkert olyan háromnegyed óra buszozásnyi távolságra van, keskeny, kanyargós út visz oda. A táj egyre kietlenebb, pár csoffadt pálma még akad itt-ott aztán azok is elmaradoznak, néhány kisebb bokor ott porosodik az út szélén de főleg kövek vannak mindenhol, kő meg szikla.
Az állatkert egy igazi zöld oázis a kietlen semmi közepén. Tele van mindenféle trópusi növénnyel, több méter magas fikuszok, kaktuszok mindenütt, szemmel láthatólag lényegesen jobban érzik magukat ezen a klímán mint otthon, egy év alatt nőhetnek annyit mint az otthoni fikusz öt év alatt. Ha egyáltalán megmarad, nálam ezt sose lehet tudni...
Kis tavak, vízesések között visz az út, fölöttünk összezáródnak az utat kétoldalt szegélyező fák lombjai, megnézem közelebbről, ugyanilyenem van otthon az előszobában csak az nem lesz nagyobb sehogysem, ezek meg itt mint a bolondgomba úgy nőnek. A fürdőszobában nevelgetett pálma is kis satnyának tűnik az itteniekhez képest.
Az orchideaházban látok pár ismerőst, legalább velük szerencsém van, ezekből lényegesen kevesebbet pusztítottam ki.
A kis mesterséges tavakban tányérnagyságú ékszerteknősök úszkálnak (velük se volt nagyobb szerencsém mint a fikuszokkal) nagyon tetszik a csajoknak. Van papagájshow, és mint mindig most is akadnak későn jövők, leülnek mellénk, előveszik a csokis kekszet és megjárják, mert onnantól kezdve Kisami a papagájshow végéig lejmol tőlük 1-1 kekszet. Három-négy darabot biztos beburkol, nem eszik túl gyorsan és a papagájshow se túl hosszú, de ha tovább tartana felfalná az egész zacskó kekszit.
Nem is baj hogy feltölti magát mert jó sokat lehet itt sétálni. Illetve lehetne, ha nem ragadnánk le a szurikátáknál, akik tényleg elég viccesek. Fázhatnak a kis állatok, mert mind odagyűltek arra a kis magaslatra, ahová utat találtak a napsugarak a fák közöttt és ott állnak egymás mellett, a nap felé fordulva. Először csak egy volt ott, majd jött a haverja, aztán rövid időn belül az összes szurikáta odagyűlt és ezen jót derült Kisami is de főleg a Noémi nevetett nagyokat, hogy milyen viccesek.
A delfinek is nagyon népszerűek, Kisami kacag és tapsol amikor kiugranak a vízből meg elkapják a labdát. Noémi elnyúlik az apja ölében, törölgeti a szemét de el nem alszik semmi pénzért. A delfinek után lábfáradása lesz, a pillangókat meg a korallzátonyt már az apja hátáról nézi. A buszozás ismét felpörgeti, nagyon tetszik neki hogy ilyen nagy buszban utazhat és milyen jól kilát. Kisami a buszra felszállás után három perccel már akkorákat bólint mint az eperfa lombja, ölbeveszem és hazáig úgy alszik mint egy igazi kisbaba.

2012. február 28., kedd

Az ilyen melegben nyaralásokkal csak egy baj van: a menetrendszerű fosás. Valaki mindig elkapja, ha nincs szerencsénk többen is. Ahogy annak idején Rodoszon....előbb Levente aztán én, egyedül Noémi úszta meg, aki egy héten keresztül sült krumplin élt.
A gyerekeket most se volt nehéz etetni, ha fagyi meg sült krumpli van akkor nekik mindegy hol vannak. Kisaminak egy hétig tartott megtanulni a sült krumpli szót (itthon nincs túl gyakran) és ezután már reggelire is ezt kért volna. Amira még az egyszerűbb eset, mert ő eszik hozzá husit, halat, uborkát, paradicsomot, sajtot, de Noémi három éve egy héten keresztül két dolgot fogyasztott sült krumplit és téliszalámit. Ja és a téliszalámit mi vittük az all inclusiveba, nehogy kitegyük magunkat a lehetőségnek hogy a spanyolok nem ismerik a Pick gyár remekét mert akkor igazán nehéz napok vártak volnaa ránk.
Kisami a kivit is krumplinak nézte és csápolt utána minden reggel a gyümölcsöspult előtt miközben ”hej kumpi” azaz szia krumpli-t mondogatott és hevesen mutogatott a kivi felé.A krumplival nagy barátságban van, otthon szinte rá lehet bízni a pucolást, jön velem a kamrába, kiszedegeti a zacskóból, belerakja a hámozóba, fogja a tetejét amíg a krumplik ide-oda forognak, kiszedegeti őket a vízbe aztán adogatja őket amikor felvágom végül beleteszi a vízbe vagy a tepsibe.Közben persze játszik a vízzel és garantált a ruhacsere főzés után.
Jó is az a sült krumpli csak nagy mennyiségben pláne több napon keresztül olyan székrekedést tud csinálni hogy ihaj pláne pár nap után. A szülinapom pedig a nyaralás második felére esett amikor már egy pár napja sültkrumpli koszton éltek a kölkek. Ez a 33. szülinap a nagy kakálások napjaként vonult be a családi történetbe. Mások verseket írtak róla, meg dicsekedtek hgy krisztusi korba értek, hát nekem az egész családom a vécét őrizte eme jeles alkalomkor.
A nagy nap reggelén már sejteni lehetett hogy homokszem került a gépezetbe, Levente elég nyúzottan ébredt, émelygett és már jött is a róka koma. No nem baj csak elmúlik gyorsan gondoltam, naná hogy nem így lett. Egész nap az ágyat illetve a vécét felügyelte, meg magát, hogy ne a gatyába kerüljön. A kislányok hordták neki a teát és összevesztek rajta hogy ki tegye bele a filtert és ki a cukrot, végül megegyeztünk benne, hogy sor lesz (mint az egyszeri svéd aki akkor is sorszámot húz a húsospultnál ha egy lélek nincs a boltban) és aki a filtert hozza az legközelebb a cukrot önti a teába és keveri meg.
A sort természetesen nem én tartottam nyilván, a rövid távú memóriámat nem merném teszteltetni még kihoznák hogy ADHD-m van és nem lenne alaptalan....úgyhogy rábíztam a kislányokra és csodák csodája Mémi mindig tudta kinek a sora van. És ami a legjobb nem is akart átverni.
Amig az apjuk a vécére szaladgált én a kislányok után tettem ugyanezt.Eddigre már szerencsére szereztem némi rutint a délutáni fagyiztatás és uzsonnáztatás terén. A naiv lélek azt hinné nincs jelentősége milyen fagyit kap a gyerek örüljön neki hogy kap, hát kérem, nem olyan egyszerű ez mint amilyennek látszik. Jóléti problémákkal szembesül ugyanis a szülő, van barna, sárga és rózsaszín fagyi. Választ a gyermekének, aki egyéves létére már határozott elképzelésekkel bír hogy ő akkor éppen sárgát vagy rózsaszínt akar és képes kijelenteni hogy ”nem sárga” (közben rázza a fejét, kis copfok röpködnek) azaz nem eszi meg. No ekkor vérmérséklettől függően dönt a szülő, másikat hoz, vagy végighallgatja amíg vége a hisztériának. Miután mindkét tapasztalattal gazdagabb lettem végül a botrányt elkerülendő magammal cígeltem a szóban forgó gyermeket és ott a tett színhelyén közöltem vele hogy no akkor válassz kislányom, sárga vagy barna pohárba kéred, jó, barnát kapsz nesze vegyél kanalat. Ezek után hisztit nem abszolváló anyuka fél kézzel a gyereket meg a fagyiját fogja hogy le ne ejtse a lépcsőn, másik kézzel a másik gyereket gardírozza, majd miután leültette őket az asztalhoz, és tudtukra adta hogy most innentől kezdve egy hangot se, eszitek a fagyit, visszatér a pulthoz és megadja saját magának is ami jár, két gombóc rózsaszín fagyit és egy színben harmonizáló koktélt csakhogy szó ne érje a ház elejét. Ha a gyerekek rendetlenkednek meg lehet őket fenyegetni hogy a macskának adom a fagyijukat, a macskák ugyanis ott lebzselnek a ”pool bar” közelében és a galambokkal versenyeznek hogy ki tud több maradékot behabzsolni. Sajt, sült krumpli, hot dog, fagyi, mindegy nekik csak kaja legyen. Meg a gyereknek is van mit nézni miközben a fagyi egyik felét a szájába teszi a másik felét meg a testvére ruhájába keni. No de nembaj, szabadságon vagyunk, a mosügép majd kimossa.
Délután még csucsi is volt, Kisami elaludt, beraktam az apja mellé aki akkor tartott a huszadik vécére futásnál, Mémi meg én elmentünk fürdeni. Illetve Mémi fürdött én meg néztem és közben D-vitamint szintetizáltam a nyugágyon. Közben igyekeztem nem elaludni és felügyelni a gyerekemet aki csúszdázott, locsolt, pancsolt, kisvödrözött, úszógumizott azaz őszerinte úszott majd egy idő után úgy gondoltam hogy most már elég lesz jöjjön ki. Kajdászhatok utána, füle botját se mozgatja. Vannak néha ilyen párbeszédeink:
-figyi Mémi most megyünk vacsorázni utána meg megfürödtök
semmi válasz.
-Noémi figyelsz rám?
-Iiiiigeeeeeeeen
-mit mondtam?
-nem tudom

Hát, van ez így. Jó akkor fürödjél, majd rájössz hogy annyira nem meleg az a víz. Megyek vissza a D-vitamingyártáshoz, mire egyszercsak megjelenik Mémike, futva persze hogy jaaaaaaaaaj ő nagyon fáááááázik, melegítsem meg. Hellókittis bugyi le, törölküző fel, közben ”kiiiisbaba akarok lenni”-t mond, mire a helyes válasz az hogy ölbe kell venni. Közben próbálok egyszerűbb összefüggééseket tanítani neki, ilyenformán:
de Noémi, az előbb mondtam neked hogy gyere ki mert hideg a víz fázni fogsz
mire ő:
de akkor még nem fáztam te huncut anya.....

és még én vagyok a huncut. Holott semmi huncutságot nem követtem el, napoztam, pocakos apukák cserélnek pelenkát, a közvetlen közelemben, libidóemelő fiatalember nincs a láthatáron és még én vagyok a huncut.
Mémi odafekszik mellém a nyugágyra és aszongya beszélgessünk. Ez általában azt jelenti hogy ő beszél.Azt nagyon tud is meg szeret is. De most fáradt, most azt akarja hogy meséljek neki. Mesélek neki a maszkabálos tündérről meg a rózsaszín ruhás tündérről, aztán beszélgetünk madarakról, delfinekről, propagálom neki a delfintrenírozói munkát, elvégre kevés delfin él a hideg égövön, egész évben kellemes klímájú helyen tartózkodni pedig luxus, de nem teljességgel lehetetlen. De mielőtt nagyon beleesnék abba a hibába hogy a saját elképzeléseimet és vágyaimat tukmálom rá Mémi megment, és mondja hogy menjünk látogassuk meg az apát hátha már meggyógyult.
Hát sajnos nem, még mindig elég zöld az ábrázata. Kisami közben felébredt így indul a délutáni maratoni játszóterezés, némi életre neveléssel (kislányom ha hagyod hogy eléd furakodjanak a csúszdánál akkor így jársz, ő többször fog csúszni te meg kevesebbszer) de még mielőtt elmérgesedne a helyzet megnevelem más kölkét, fogalmam sincs kié de egy röpke pillanatra úgy érzem megint dolgozom, mert se anyja se apja és szemmel látható módon nem érdeli hogy több gyerek is van itt akik kisebbek nála és csúszni szeretnének.
A gyerekek este jutnak oda, hogy meghallják a barna hangot. Alighogy befejezte a vacsorát Mémi kijelenti hogy kakilni kell. Jááááááááj, hát van vagy 200 méter a szobáig addig el kellen jutni két gyerekkel anélkül hogy bemenjen a gatyeszba. Az utóbbi időben nem egy tündérpónis bugyi bánta a kakispukik gyakoribb előfordulását. Szerencsém van, Levente nem ül a vécén mikor megérkezünk, Mémi szalad, lilul a feje, közben Kisami is elkezdi mutogatni a fenekét, mondja hogy kaki (ami pisit jelent) és húzza le a pelenkát. No, akkor másik vécé hiányában előkapom a mobilbilit, ráültetem de akkor már fáj neki és nemnemnem-et kiabál, nem akar kakilni de végül kijön aztán ugyanez még egyszer.
Következő programpont a zuhanyzás, közben az apjuk egyszer hány egyszer kakil, ezután Kisami megint nyomdázik, két pelenka megy tele három perces időközzel. Ötödjére odaérek vele a vécére. Ezek után újrafürdetem. Kisami vagy egy kilóval könnyebb lett és hálát adok hogy elhoztam a popsikrémet mert ha valamikor akkor most szükség van rá.
Miután családilag sikerült eldugulásközeli állapotba hozni a közműveket, a kislányok elaludtak, Levente pedig végre nem hány, arra jutok hogy hátigen, ez lenne az ünneplés ideje, de az most elmarad. Nem egészen így lett ez tervezve. No nem baj, majd jövőre partizunk elvégre akkor is még csak 25 leszek!

2012. február 21., kedd

Ki is ez a Bamse, akire 3-8 év között a legtöbb gyerek úgy ragad mint legyek a légypapírra? Mindent megtudunk abból az egyszerű dalocskából, ami kb így hangzik, ”hejhó Bamse, a mi Bamsénk a legerősebb, de nem szeret verekedni, turbóméz, a nagyi turbóméze, attól lesz ő nagyon erős. Bamse védi a gyengéket, ha azt látja, hogy bántják a gyengébbet, akkor megint feltölti magát a turbómézzel, hejhó Bamse, legerősebb a mi Bamsénk, boldog akinek ilyen barátja van”
Bamse nem túl nagy és nem is nagyon erős medve, három kismackójával és azok anyukájával él egy kis házikóban, körülötte barátai a Kisnyuszi, a Teknős, meg a Farkas. Kisnyuszi szeret ugrándozni, és mindig mindentől megijed, Teknős nagyon okos, mindenféle csudamasinát eszel ki, Farkas meg rosszalkodik, és mindenféle csínytevéseket művel. Előfordulnak még más karakterek is, a gazdag és zsugori patkány, meg a gengszerek és társaik és ők azok akik nem segítenek másoknak, elveszik a gyengébbektől stbstb és Bamse erre reagálva dönt magába egy csupor turbómézet amit a nagyi titkos recept alapján főzött. Az összetétele ismeretlen, annyit tudunk, hogy Bamse nagyon erős lesz tőle, de a hatás nem tart sokáig így ha nem tudja megrendszabályozni a haszontalankodókat, akkor újra kell töltenie magát a mézből. (És még csodálkoznak hogy az ifjak szíják meg lövik az anyagot, hát mit kell ezen csodálkozni, ha ezen nőnek fel)
Bamse kalandjait képregényből ismerhetik meg a gyerekek, nekünk is van itthon egy pár. Még a repülőn is adnak a gyerekeknek, ez az utazási iroda ugyanis valamilyen úton-módon leszerződtette Bamsét és a nyaraló gyerekeknek Bamse-klubot szerveznek, hogy napi pár órát az ”üdülőovi”-ban töltsenek, hagyják szüleiket békén napozni vagy éppen iszogatni a bárpultnál és gurulhasson lefele a finom hideg söröcske. Természetesen ez sem ingyen van hanem kemény pénzeket fizetnek a szülők. A gyerekek kapnak egy Bamsés hátizsákot, baseballsapkát, amelynek az ellenzőjére rá van írva vastag filctollal a gyerek neve, nehogy az idegösszeroppanásig terheljék az idegenvezető hölgyeket, akik a gyerekek foglalkoztatásáról hivatottak gondoskodni. Elvégre hetente-kéthetente újabb csapat érkezik, és 15-20 nevet nem egyszerű hétről-hétre megjegyezni. A gyerekek nyakában ott fityeg a Bamsés dögcédula, rajta név, cím, szülő neve, telefonja, szállodai szoba és hasonló fontos adatok.
Dögcédula a nyakban, ha focizik, ha rajzol, ha mászókázik, úgy látszik csináltak valami kockázat-haszon elemzést, és ez alapják kevesebb gyereket fojtott meg a dögcédulal zsinegje mint ahányat elhagytak az idegenvezetők, ha mindig viselniük kell az azonositót. A sapka is ilyen, kint bent, ha kell ha nem kell, rajtuk a sapka, mert azon van a név, anélkül mindenkit kb Karcsikának szólítanának.
De nemcsak Bamsés gyerekmegőrző van, hanem mindenféle szórakoztató műsor is. És nemcsak itt, Gran Canarián, hanem Görögországban, Portugáliában, Egyiptomban, Thaiföldön, Mexikóban és mindenhol, ahová a TUI elrepteti a melegedni vágyókat, a Bamse és barátai-klónok hetente háromszor eljönnek és meglátogatják a gyerekeket. Az embernagyságú jelmezbe öltözött huszas évei közepén járó északi fiatal izzad egy jót a jelmez alatt, nagyon vigyáz, hogy orra ne bukjon, olyannyira, hogy kézenfogva vezetik fel a színpadra, gondolom alig lát ki a ruha alól, majd a már említett nem túl bonyolult dalocskát kollektiven eléneklik, eltáncolják, mert koreográfia is van, bizonyám, majd jön a fényképezkedés és utána végigölelgetik a résztvevő gyerekeket.
Bamse és barátai látogatását kifüggesztik a recepcióra, esélyünk sem volt kihagyni. Amúgy annyira nem is vészes, így hogy összesen hatszor volt részem benne, a végére már ha nem is élveztem, de úgy voltam vele, hogy a gyerekeknek tetszik, Noémi énekel meg táncol, Kisami meg vigyorogva tapsol, akkor most én minek legyek citrombaharapott, nem nekem csinálják a műsort hanem nekik, legalább addig se az én idegeimet cincálják.
Bamse nem kispályás, van előzenekara is. Coco és RajRaj, két bohóc.Tudom, gonosz vagyok, de nekem erről, hogy Coco meg RajRaj, elsősorban mindenféle kábszerárus-asszociációim támadnak, de ez lehet szakmai ártalom is. Nos, Coco és RajRaj némileg hasonlít Jayre és országos cimborájára Néma Bobra, azt leszámítva, hogy ezeknek nem kell szappanal kimosni a szájukat. Coco nem szól semmit se, csak a szemeit forgatja mint valami vásári primadonna, de mindezt nagyon meggyőzően. RajRajon pedig eluralkodott a mánia és be nem áll a szája, zizeg, be van gyorsulva, szaladgál ide-oda, házat épít Coconak a gyerekekkel, előtte-utána táncol, az úri közönség (a gyerekek) szintúgy, majd a színpadra penderülnek a menyecskék is: egy finn és egy svéd hölgy elvégre testvériesség és gazdaságosság a jelszavak, ne kelljen szegény finneknek saját Bamse-társaságot szerződtetni, Bamse mindenkié. Ahogy megérkeznek a menyecskék, hozzák a kis mikrofonjukat és akkor RajRajnak hirtelen eszébe jut, hogy hát bizony ő találkozott Bamséval és mondta hogy jönne ide a gyerekekhez de nem talál ide, nosza kajdásszunk utána hátha jön. A menyecskék ekkor elismétlik ezt ékes svéd és finn nyelven, majd az összes gyerek torkaszakadtából ordít, oogy BAAAAMSEEEEEE minimum háromszor. Egyik menyecske segít neki a színpad közepére menni, utána elismétlődik az előző jelenet, ezúttal a Kisnyuszival, majd a Farkassal és a Teknőssel is. Végre mindenki a színpadon van, RajRajnak eszébe jut, hogy mit mondott Bamse amikor találkoztak, hogy milyen hihetetlenül vicces dolgot eszelt ki. Bamsét valószínúleg meghívták egy magyar lakodalomba és onnan lopta az ötletet, mert Bamse nem mást akar, mint vonatozni a gyerekekkel. Így aztán Bamse vezetésével elindul a vonat, a gyerekek megfogják egymás vállát, becsatlakozik a többi szereplő is, indul a diszkózene, mire a vonat kigördul az állomásról, megkerüli a medencét elmegy a játszótér mellett majd visszatér a nagy terembe ahol a színpad található.
Megint egy olyan happening ami Noémi nélkül elképzelhetetlen, harmadszorra már rutinosan fogta meg az előtte vonatozó apuka fenekét, de mi volt ez ahhoz képest amikor a Teknős pont az ő kezét fogta meg és a Teknőssel együtt vonult végig a medence mellett! Ragyogott a kis feje, hogy őt választották ki erre, alig akarta elengedni. Kisami még annyira nem bátor, hogy egyedül álljon be a vonatozók közé (de lehet hogy csak Lakodalom Lajost hiányolta) annyira viszont tudta, hogy mi történik, hogy engem instruált ”upp, upp” azaz ”fel, fel” utasításokkal, azaz keljek fel és iramodjak a vonat után de sebesen ha jót akarok magamnak. A föld rabja, az éhes proletár meg fölkelt és cígelte a hercegasszonyt a vonat mellett félkézzel, mert a másikkal Noémi elhagyott papucsát vitte. A hercegasszony kegyes a néphez, integet a bohócoknak, akik ode-oda mászkálnak a vonat két oldalán, lepacsiznak a gyerekekkel, a kegyelmes asszony is tartja kacsóit, hogy Coco belecsaphasson.
Visszaérve a színpadra jön a fényképezkedés, a gyerekeket 5-6 fős csoportokban engedik Bamséhoz és társaihoz, szülők fényképeznek és integetnek hogy a gyerek a kamerába nézzen ne máshova. Itt kisebb malőr történik, Amira hercegkisasszony ugyanis a szagosabbik felét mutatja a kamerák és a publikum felé és kerül bele a pelenkás feneke kb 5-6 famili fényképalbumába dehát akinek nem tetszik ne nézze, fotoshoppolja ki.
A fényképezkedés után Bamse és barátai énekelnek még egyet a gyerekekkel aztán elköszönnek.A Bamse-dal hálistennek elég hard-rockosra van hangszerelve, nem az az édibédi gyerekdal hanem az az igazi vodka-cigitól karcos férfihang énekli, van benne gitárszóló (minden kisfiú tépi ilyenkor a képzeletbeli húrokat) és felébreszti a műsor alatt elszunyókáló nagypapákat és kisebb testvéreket is.
Miután sikerült hatszor végignéznünk ezt a műsort, megtanultunk finnül számolni, valamint azt is megtudtuk, hogy Pompi a Kisnyuszi, Szuszi pedig a farkas finnül. Kilpinen meg a Teknős. No, hát ha ittmaradnánk még egy hónapig végül perfekt finnek lennénk.
Hogy a vicceskedés tovább folytatódjon, péntekenként Coco és RajRaj a medencénél ökörködnek rögtön a vonatozás és a hard-rock után. Az érdeklődő gyerekekkel átvonulnak a medencéhez, ahol 1.65 m a mélység és nem kerül rögvest a traumatológiára aki a vízbe ugrik. Ekkor jönnek a klasszikusok, Coco belelőki RajRajt a vízbe nem egyszer de százszor, aztán RajRaj esik bele magától majdnem ugyanennyiszer.
Volt szerencsénk mindezt úgy végignézni, hogy éppen erős szél fújt, nem volt túl meleg, mire elviharzik mellettünk RajRaj és kiabálja, hogy ”vi ska bada!” azaz megyünk fürdeni. Mire Kisami felkiált, hogy ”csucsiiiiiiiii” és szalad ő is. Mi következik ebből, ad 1. érti hogy mit mondott RajRaj, ad 2. meg kell akadályoznom hogy a vízbe vesse magát. Nagy szerencsém volt, mert sok gyereknek nem akarózott fürdeni, nem volt túl meleg a víz ugyanis. Megbeszéltük Kisamival hogy most csak a bohócok fürdenek, de holnap lesz csucsi. Az se jött rosszul, hogy nem körülményeskedték el a bohócok se, RajRaj már csobbant is, és innentől kezdve ez lekötötte Kisamit annyira, hogy ő maga ne akarjon csucsizni. Nagyokat kacagott, akkorát hogy fenékre is esett tőle.
Rajrajon kívül három jól szigetelt lányka vállalkozott a fürdésre, a több gyerek a partról nézte őket. Mi is csak kibiceltünk és gonoszkodtunk, hogy biztos előmelegítette magát RajRaj hogy ebbe a kétcenti hideg vízbe ne fagyjon bele a feneke lika.
Noémi mindenesetre kiadta ukázba, hogy a továbbiakban olyan melegbe (értsd olyan nyaralásra) akar menni ahol van Bamse. Hát....majd meglátjuk.

2012. február 16., csütörtök

Reggel még hagyján, nem egyszerre lepi el a tömeg az asztalokat. Délben, de főleg este az okosabbja leparkírozza a hét nyelven beszélő csodababakocsit az étterem előtt, a kevésbé okosabbja betolja és ott rodeózik vele az asztalok között.
Ismét mi vagyunk az alienek, a mi gyerekeink tudnak járni. No nem mindig akarnak, Noéminek gyakran lesz ”lábfáradása” ami egyenlő a ”vegyél fel és vigyél”-lel aztán amikor mondom neki hogy jó, de ha menni nem tudsz akkor fürdeni se, ergo nem lesz fürdés, akkor az esetek nagy részében elmúlik hirtelen a lábfáradás. Mekkora meglepi.
Sikerült egy olyan szállodába helyet foglalnom ahol fehér holló a gyerek nélkül érkező vendég. Szinte csak gyerekek és szüleik illetve nagymamák és nagypapák vannak. Egyik nagy előnye, hogy az ilyen jelenetek, amelyeket kisebbik gyerekem napi rendszerességgel produkál és az olyan színielőadások amelyekért Noémi egyszer még Kossuth-díjat fog kapni (de neeeheeem síhíííroooook- bömböli, és valóban nem sír csak forgatja a szemét és közben nézi magát a tükörben, hogy hogy néz ki amikor szomorú arcokat vág és próbálgatja a minél drámaibb arckifejezést) röviden: kiderül, hogy ezek az életképek másoknál is előfordulnak, minimum ilyen gyakran ha nem gyakrabban mint nálunk. Legszebb öröm a káröröm, nemcsak az enyimek hisztiznek.Az is kiderül, hogy mások gyereke übereli az enyimeket, mind hangerő, mind a malac módra evés tekintetében. Apropó malac módra evés, nem is vészes, asztal alá már nem nagyon esznek, az arcukon ugyan szétkenik, de ahhoz képest ami más asztaloknál van, nincs jogom panaszkodni. És én még abban a tévhitben éltem, hogy nincs ennél rosszabb amikor sztereóban nyomják, hogy de nem kell pisilni, de még csúszdázni akarok, de a Kisami kezdte, de én arra akarok menni, de nem kérek brokkolit és az örök MIÉRT kérdés, miért kell lefeküdni vagy éppen de miért nem folyik másfele a víz miközben Hami a földön fetreng vagy éppen azt kiabálja hogy nem tej vagy nem zokni, hanem csak csucsi es csucsi es csucsi állandóan csucsi, előző életében biztos valami hal volt, ki se lehet szedni a vízből.
Kiderül milyen rendes gyerekek, nem ülnek kocsiban, nem cumiznak. Valószínűleg az én ingerküszöböm se túl magas ami a kocsit meg a cumit illeti, de eddig még senki sem tudta megmagyarázni miért kell 2-3 éves neadjisten nagyobb gyerek szájában fityegtetni a cumit amikor pl játszóterezik vagy éppen fürdik.
A másik meg a babakocsi, ez a guruló élettér, ez a kerekes szoba amiben a svéd/brit gyerek lakik ötéves koráig, hát ez a másik amit néha legszívesebben felrúgnék, mert ismét nem arról van szó, hogy kicsi baba alszik benne illetve ha igen akkor reggel belerakják, abban van egész nap, este átteszik a gyerekágyba, nehogy hozzá kelljen érni. Nagyobb gyerek hasonlóképpen, ebben gurul reggelizni, fürdeni, játszani, mindenhova, nehogy két méternél hosszabb távolságot a saját lábán kelljen megtennie, el ne fáradjon az istenadta.
És nem ám kicsi kocsikról van szó, hanem ezek az igazi városi státusszimbólumjárgányok, amiből jó pár hordozókendő kijönne. Elismerem, ez nem éppen a legismertebb valuta, maradjunk annyiban, hogy 700-1000 eurós babakocsikról van szó. És ez nem a dubai Burj Al Arab hotel....bár ott feltételezem gyémántberakásos kocsiban tolja a dedet a nörsz.
Praktikusak ám ezek a nagy kocsik mert a repülőre fel is kell adni őket és akkor venni kell külön egy nagy tartót nekik, de ha abban van a kocsi, akkor értelemszerűen nem használható. Ez a nagy tartó úgy néz ki mint egy túlméretezett sporttáska, fogantyú van rajta, csak éppen a kereket felejtették le, így a reptéri szalagtól a rendeltetési helyig a földön húzzák a tartót benne a kocsival. Éljen a fogyasztói társadalom, minden útra új babakocsivédőt veszünk! Addig a gyereket lógatjuk a bébibjörnben kifele fordítva, apára csatolva, mert nő nincs aki bepisilés nélkül ekkora gyereket elöl tud vinni, de apa hősiesen küzd a csomagokkal, a rácsatolt gyerekkel (akinek a feje minden lehajláskor bólint egyet a föld fele) meg a nevezetes babakocsivédővel.
Az életmódot elvégre szabadság alatt is folytatni kell. Amíg a szülők a kávézóban fecsegnek, addig a gyerek a kocsiban pihen. Amíg a szülő a babakocsit tolja addig a gyerek a kocsiban pihen. Amíg a szülő a vázról lepattintja a babaülést, az autóba helyezi és a célállomásra autózik addig a gyerek a kocsiban pihen. Amikor megérkezvén a babaülést kiszedi és ismét a vázra applikálja valamint folytatja az utat addig a gyerek a kocsiban pihen. És néz néz rendületlenül kifele a fejéből, főleg ha kifele van forditía, anyját-apját se nem látja, se nem hallja de minek tenné, van neki kisnyuszi meg delfin meg csipogó babakönyv meg minden anyámkínja a kocsira aggatva. Komolyan mondom egyes gyerekekbe genetikailag kódolt, hogy órákon keresztül elücsörögnek a fenekükön.
Ilyenkor sajnálom, hogy a kendőgyűjteményem töredékrészét, összesen egy darab kendőt hoztam, meg egy csatos hordozót az apjuknak amibe Noémi is belefér még. Így is megnézik páran a hátipurdét. Mekkora sikerem lenne ha minden nap másmilyet vehetnék fel. Érik nagyon egy mexikói utazás ott hátha jobban beleolvadnék a környezetbe.
De hogy valami jót is mondjak, mivel családi szálloda, a játszóterek nagyon jók, a gyerekmedence is ideális, az ennivaló is olyan, hogy mindig találni a gyerekeknek is valamit, főleg, hogy sült krumpli és fagyi a nap több mint 12 órájában elérhető.
És akkor a fő gyermeklátványosságról, Bamséról még nem is meséltem, aki nagyon híres személyiség, a világ legerősebb medvéje. Mellesleg kökeményen drogfüggő. No, hát legközelebb innen folytatjuk.

Ez az a bizonyos dubai szálloda, nekem ez az építészeti megoldás nagyon tetszik:
www.bing.com/images/search?q=burj+al+arab&FORM=BIFD#x0y168

Ez pedig Bamse:
hem.passagen.se/tvtre/bamse3.jpg

2012. február 14., kedd

Ebben a félsüket állapotban leledzem leszállás után is. Nagy gáz nincs, csak egyszer vesztem el szem elől a férjemet a repülőtéren, és eddig még nem sikerült hosszú távon meglépnie tőlem így ezúttal sem aggódom. Kölköket-csomagokat feltuszkoljuk a buszra, Méminek csillog a szeme hogy buszozhat, Kisamit nem izgatja túlzottan, jön velünk de úgy van vele, hogy hát ha mindenki jön akkor jövök én is, anyám-apám-tesóm itt van, nagy gáz nem lehet. Nézelődnek kifele az ablakon, közben dán szózatot intéz hozzánk egy idegenvezető hölgy, úgy is mondhatom, hogy csak azért értem mit mond mert kábé tudom hogy mit fog mondani, próbálom a fejem bal oldalát a hang irányába fordítani, hátha akkor jobban hallok....nemigen. Két halló füllel, gyerek nélkül, nagyon odafigyelve még csak-csak abszolválnám a nyelvi kvízt, no de így az esélytelenek nyugalmával ücsörgök és nézem én is szélerőműveket és úgy vagyok vele, hogy csak megismerjük a szállodát ahol leszünk elvégre csak három helyen áll meg a busz.
A buszozás jól leköti a jányzókat, hálás vagyok érte, hogy nem kell őket fegyelmezni. Közben kiderül, hogy nem én vagyok az egyetlen hallássérült a buszon, a mögöttünk ülő néni kajdászik az idegenvezetőnek, hogy legyen szíves ismételje mikor hol állunk meg. No, hát mondtam én, hogy minden megoldódik, nem kell zizegni, semmi malőr nem történik, jó helyen szállunk le.
Noémi is kap egy piros karszalagot, gyanakodva nézegeti, meg is próbálja leszedni majd gyorsan abbahagyja amint meghallja, hogy ez a fagyijegye és ez jogosítja fel korlátlan mennyiségű fagylaltfogyasztásra.
A szobához egy tengerparti sétányon keresztül visz az út. Már eléggé akut lenne vécére mennem, nagyon várom a percet hogy odaérjünk, kártyát zárhoz odatart és hopp, pirosan világít, nem tudunk bemenni. Jáááááááj.....ez minden csak nem vicces, tépek vissza a recepcióra, közben szorítszorítszorít aztán visszaérve eljön az igazság pillanata és végre felcsillan a kis zöld karika és megnyílik az út a fördőszobába.
Eközben a férjem tőle szokatlan módon összeismerkedik a szomszédokkal. Ezt a részt mindig rám hagyja mondván ehhez én értek. Naja...nagy meglepetés nem ér mindket, karlstadi honfitársak nyaralnak mellettünk, tegnap jöttek.
A kis sorház előtt nagy füves tér és ami a lényeg: JÁTSZÓTÉR!
Mind a két gyerek futva indul oda, Mémi azt kiabálja, hogy ”játszótér” Hami azt hogy ”csúszda” ami inkáább úgy hangzik hogy ”dúúúúzdaaaa” és onnantól kezdve ez lesz az előretolt alaptábor, innen indulunk enni, fürdeni és ide térünk vissza evés-fürdés-séta után.
Nem is rossz az ilyen játszótér, miközben löki anya a hintát, nézheti a tengert, a pálmafákat, ha akar kiáll a napra, ha nem akar beáll a fák alá, fél szemmel nem árt azért a gyerekekre figyelni, a csúszdán ugyanis sokkal viccesebb hason fejjel előre csúszni, a hinta is izgalmasabb ha betekerődik és rajta lógó gyerekkel tekerődik kifele, valamit a libikőka is poénabb ha a közepén egyensúlyozik a négyéves..
Mostantól kezdve nem nekem kell főzni, rendet rakni, mosogatni. Játszótérre kell menni meg fürdeni. Meg fagyit enni. Ha van ez a három, akárhová eljönnének. Ezek a programok kisebbik leányom fejében már korán reggel megkezdődnek. Kipattan a szeme fél hétkor (kint még sötét van, reggeli fél nyolctól) és nekiáll kiabálni hogy ”csucsi, csucsi” azaz fürcsi-fürcsi. Nem, Kisami, még nem megyünk, nézz ki, sötét van, először felkelünk, aztán felöltözünk, megyünk reggelizni, utána lesz fürcsi. Mire ha jobb napja van annyit mond hogy ”nem” ha rosszabb akkor pucérra vetkőzik, demonstrálva hogy ő kész fürdeni, majd amikor nem történik semmi pucéran lefekszik a földre és elkezd ordítani de úgy hogy a falak beleremegnek.
Az angyalarcú copfos kislány a kis huncut mosolyával a másodperc töredéke alatt változik át ordítva síró hisztérikává, és tekereg-ficereg-vetődik ide-oda, próbálom felemelni, hátravágja magát, ”nem cipő” kiabálja, veszi le magáról a zoknit meg a cipőt amit sikerül ráadnom, jól földhözvágja, leül a fenekére és nagyon morcosan néz maga elé.
Ha szerencsém van, Noémi magától felöltözik (miután kipakolta a fél szekrényt, nézegette, rakosgatta hogy mi mihez passzol) a sorrendet nem mindig sikerül eltalálni, bugyit néha elfelejt venni, mire az apja megjegyzi, hogy hát, kislányom, tizenöt év múlva ha akarsz akkor nem kell bugyogót venni a szoknyád alá, a férfiak úgyis erre moccannak, de most felveszed. Ezután lezajlik a ”miért kell bugyit venni, úgyse megy be a kakis puki” párbeszéd, a végén csak sikerül rávarázsolni. Ha nincs szerencsém, vérszemet kap ő is Kisami példáján és ő is pucéran rohangászik, hogy ő is megy csucsizni, hát ekkor lényegesen nehezebb, de ilyenkor be lehet vetni hogy jó, akkor maradjatok itt, mi elmegyünk, hejdó. Erre Kisami megrémül, egyből ugrik a nyakamba, hagyja magát öltöztetni és ekkor már Méminek se olyan jó poén egyedül folytatni a helytelenkedést.
Most már csak el kell jutni a reggelizőasztalig játszótér, macskasimogatás és medencébemenniakarás nélkül.
Egy nagy akadály vár még ránk, át kell verekedni magunkat az ajtó előtt felsorakoztatott babakocsikon.