Barnhabilitering, második felvonás, december eleje

Két hét telik el az előző magánzó próbálkozásom óta. Mindvégig reménykedem benne, hogy közbejön valami, amire hivatkozva lemondhatom az egészet, de nem történik semmi. Nincs mese, menni kell. Nincs sok kedvem, nagyon nincs. Olyannyira, hogy vasárnap teljesen kifordulok saját magamból és odáig jutok, hogy inkább felkelek hétfő hajnalban de nem megyek sehová vasárnap este. Mínusz tíz fok van hétfőn hajnali háromkor amikor felkelek. És sötét, sötét és sötét. A kocsi relatíve gyorsan bemelegedik és fél négykor már gurulok is az autópálya felé. Lehagyok néhány kamiont, jön szembe 1-2 személyautó, de igazából alig van forgalom. Nem csoda, ki az a hülye aki önszántából kocsikázik ilyenkor? Egy rövid hózápor fogad Jönköpingnél, de nem tart sokáig. Nincs lefagyva semmi az útra, jól lehet haladni. Fél hatig nincs is igazából forgalom, akkor kezdenek el gyülekezni az autók. Hatkor hajtok le az autópályáról és érek be abba a nagy erdőbe ahol a múltkor a trollokat véltem felfedezni a fák között. Kevésbé félelmetes most így hogy valamennyi hó azért esett, nincs az a koromötét és most már mindenki megy a munkába hétfő reggel, nem egyedül autózom a nagy büdös éjszakában. Egyre hidegebb van, már mínusz 15....és nekem muszáj pisilnem. Ez az a pont amikor azt hiszem, hogy szilárdat fogok pippenteni és szó szerint vacog a fogam amikor visszamászom a kocsiba. Fél nyolc van mire beérek E...-ba és itt már mínusz 19 fok van. Erről nagyon nem volt szó. Kávésbögrés bácsi nem tűnt el, nagyon gyorsan kijelenti, hogy ő csak ma van itt, a hét további részében nem, a munkahelyi mobiltöltöjét elhagyta (praktikus) de nagyon kedves és segítőkész, megadja a privát számát. Hát, ezt is megértük, hogy hatvanas nagyon rövidlátó bácsikák adják meg a privát számukat, így múlik el a világ dicsősége. Kérdezem mikor jön az első delikvens. Hát azt ő nem tudja. Azért én se vagyok elveszett gyerek mert most már be tudok lépni a rendszerbe és kinézem saját magamnak. Mire idejutok, megérkezik kávéscsészés bácsika egy kis post-it lappal, a napi betegekkel. Jobb későn mint soha. Már rögtön a második szeánsz elmarad, délután 13:00-kor, nem sírok, helyette alszom egy jót. Piros lámpa bekapcsol, azaz a doktor elfoglalt, és jön 25 perc power-nap. Tényleg van ebben valami, mert lényegesen frissebbnek érzem magam utána és nem alszom el a háromórás beteg hallgatása közben. Este azért már nyolckor kidőlök, hiába, csak eltelt pár év az egyetem óta amikor még végig tudtam éjjeleket tanulni, most már aludnom kell. Reggel hétig alszom egyhuzamban, nagyon jól esik. Maci Laci ugyanazt a szobát adta nekem mint a múltkor, a puttók is megvannak még a falon hiánytalanul. Szerdán beüt a káosz, leesik fél méter hó. Nem, nem volt váratlan. Egy ideje már ijesztgették vele az embereket. Mellé még egy jó erős szél, reptér bezár, teherautók, kocsik, buszok az árokban, elakadva az úton, a nép meg gyalogolhat. A fél ország megbénul, tévéből, rádióból mást se hallani, csak hogy ne menjen senki kocsival. Kérdés, hogy mivel menjen, mert se vonat, se repülő, se busz nem megy, marad akkor a régi jó lábbusz, csak éppen olyan távolságok vannak, hogy hó nélkül is órákig tart amíg egyik helyről a másikra ér az állampógár, nemhogy amikor félméteres a hó. A politikusok természetesen elégedettek mert még a katonaságot is kiküldték havat takarítani. Amit nem értek, és ezzel nem vagyok egyedül, hogy ez Svédország, december, nem kellene, hogy meglepő legyen ha havazik és mégis minden évben ez van, hogy leesik a hó és pislog mindenki mintha még sose történt volna ilyen. Itt a szállodában sem túl egyszerű, az udvarról, ahol a parkoló van, nem sikerült eltúrni a havat. Tulaj sehol, felhívom. (kis szálloda, kapukóddal közlekedik a nagyérdemű, hogy ne kelljen személyzetet tartani) Maci Laci (aki nem lett kisebb) aszongya Uppsalában ragadt. Mondom neki, hogy a helyzet az, hogy egymás mögött állunk a kocsikkal, aki legbelül van az nemtom hogy fog kimenni, totális a blokád. Nem baj, mondja, majd az indiai srác megoldja. Az indiai srác aki valami kisegítő lehet, svédül nem tud, angolul se nagyon. Este kilenckor megjelenik az szobaajtómban és nagy fogadkozások közben biztosít róla, hogy reggel segít nekem kiállni. Reggelinél kiderül, hogy egy idősebb fickó meg a felesége állnak legbelül az udvarban. Aki legközelebb állt a kijárathoz már hajnalban odébbállt, így már csak az én traktorom képezi a blokádot. Térdig gázolok a hóban mire odaérek a kocsihoz, eltart egy ideig amíg kiásom a hóból. A neheze csak ezután jön. A hókotró kocsi egy jó combközépig érő hófalat tolt a járda és a kijárat közé. Plusz tolatva kell kimennem mert orral álltam be, így se volt könnyű. No, de hát így szép az élet, ha vannak kihívások. Egy kocsi állt mögöttem, ha beletalálnék a nyomvonalba amit csinált az nem lenne rossz.....Kábé háromszor futok neki, négykerékmeghajtás, gáz, minden, közben indiai barátunk egy seprűvel a kezében áll és néz. Ki vagyok segítve. Öreg nénik közben a felöltöztetett kiskutyáikat sétáltatják, így még azt se lehet, hogy ész nélkül adom a gázt, mert akkor tuti elcsapnám őket. Lefulladok egy párszor, indiai barátom csak nézi és nézi.Végül sikerül beletalálnom hátramenetben a nyomba amit az előttem kiálló kocsi csinált és végre kint vagyok ebből a hócsapdából. Az idősebb fickónak nem ilyen egyszerű, kipörög, tolni kell, kartondobozokat kell szétszedni és a kerék alá tenni hogy ki tudjon menni. Az ember azt hinné, hogy délutánra történik valami és eltakarítják az udvarból a havat, de nem. Délutánra megint leesik egy adag hó, de az ominózus seprű oda van támasztva a házfalhoz. Azzal nem is lehet ezt a mennyiséget eltakarítani. Tulaj visszaért a hófogságból, megkérdezem mégis hogy gondolták ezt, erre azt mondja, hogy hát a kisegítő fiú nem nagyon tudja mit kell csinálni ezért nem történt semmi......hát, az már reggel látszott rajta, hogy nagyon nem tudja mit kell csinálni, mert ha az ő segítségére lettem volna utalva még mindig ott küzdök a hóval. De holnap! Holnap eltakarítják! Legalábbis ezt ígéri. Hát, ígéretekkel tele a padlás, engem ez nem érint mert holnap már megyek haza, de addigis leparkolok az utcán, a tilosban, mert máshol nincs hely és bízom benne, hogy a hókáoszra tekintettel nem járnak a parkolórök, legalábbis holnap reggelig nem amikor is elmegyek a dolgozóba és nem jövök már ide vissza. Még egyszer nem kockáztatom meg, hogy beálljak ebbe az udvarba. Közben otthon Kisami megbetegszik a jó kis hányós-fosósban...... A munkahelyen a helyzet mint nyugaton, változatlan. A titkárnők a múltkorihoz hasonló sebességgel dolgoznak illetve nem dolgoznak. Pénteken viszont nincs beteg, egy darab se. Nekem nyolc.....csak nem lenne rossz ha írnának ezek az asszonyok, de sebesen, de csak nem írnak. Tízkor felhívom a nagyfőnököt, hogy hát ez van, no erre ismét meakulpázik, és megígéri, hogy rendet csinál. Ezúttal tényleg rendet rak, mert tizenöt percen belül elkezdenek megérkezni a diktálások és az összes adminisztratív marhaság. Azt hiszem nem vagyok túl népszerű, mert két megyényi titkárnő szid engem amiért pénteken erőltetett menetben kell írniuk. Múltkori bolond anyuka nem tűnik fel, úgy látszik jól az asztalra kell csapni és tiltakozni, akkor meg lehet úszni dolgokat. Nem mintha nagyon sajnálnám, hogy elmarad a találkozó. Erre a hétre nem túl nehéz betegeket találtak, nem is fáradok el, inkább csak ez a hó bosszant, de van remény, hogy péntekre eltakarítják az utakról. Kávéscsészés bácsikát nem láttam a héten, őt sem hiányoltam. És valahogy most sokkal flottabbul mennek a dolgok, mert péntek délután kettőre minden, de minden kész van, el se hiszem. Le tudok zárni mindent, nem lesz semmi amit átküldenek a fél országon haza a postaládámba, hát....paradox, de úgy látszik szeretik az emberek a lecseszést mert amint kaptak belőle egy nagy adagot elkezdtek dolgozni úgy ahogy lecseszés nélkül kellene.....ki érti ezt. Délután kettőkor még világosban indulok haza. Utak egész jól letúrva. Nagyon jó hazaérni. És elhatározom, hogy egy jó ideig most itt maradok a fenekemen. Kalandnak jó volt, de ezért kár ilyen messze menni.