Grafomán hajlamaim eddigi megnyilvánulásai:

  • Keserű pirula
  • Ölelj át
  • Magyar orvos Ikeaországban

2012. február 28., kedd

Az ilyen melegben nyaralásokkal csak egy baj van: a menetrendszerű fosás. Valaki mindig elkapja, ha nincs szerencsénk többen is. Ahogy annak idején Rodoszon....előbb Levente aztán én, egyedül Noémi úszta meg, aki egy héten keresztül sült krumplin élt.
A gyerekeket most se volt nehéz etetni, ha fagyi meg sült krumpli van akkor nekik mindegy hol vannak. Kisaminak egy hétig tartott megtanulni a sült krumpli szót (itthon nincs túl gyakran) és ezután már reggelire is ezt kért volna. Amira még az egyszerűbb eset, mert ő eszik hozzá husit, halat, uborkát, paradicsomot, sajtot, de Noémi három éve egy héten keresztül két dolgot fogyasztott sült krumplit és téliszalámit. Ja és a téliszalámit mi vittük az all inclusiveba, nehogy kitegyük magunkat a lehetőségnek hogy a spanyolok nem ismerik a Pick gyár remekét mert akkor igazán nehéz napok vártak volnaa ránk.
Kisami a kivit is krumplinak nézte és csápolt utána minden reggel a gyümölcsöspult előtt miközben ”hej kumpi” azaz szia krumpli-t mondogatott és hevesen mutogatott a kivi felé.A krumplival nagy barátságban van, otthon szinte rá lehet bízni a pucolást, jön velem a kamrába, kiszedegeti a zacskóból, belerakja a hámozóba, fogja a tetejét amíg a krumplik ide-oda forognak, kiszedegeti őket a vízbe aztán adogatja őket amikor felvágom végül beleteszi a vízbe vagy a tepsibe.Közben persze játszik a vízzel és garantált a ruhacsere főzés után.
Jó is az a sült krumpli csak nagy mennyiségben pláne több napon keresztül olyan székrekedést tud csinálni hogy ihaj pláne pár nap után. A szülinapom pedig a nyaralás második felére esett amikor már egy pár napja sültkrumpli koszton éltek a kölkek. Ez a 33. szülinap a nagy kakálások napjaként vonult be a családi történetbe. Mások verseket írtak róla, meg dicsekedtek hgy krisztusi korba értek, hát nekem az egész családom a vécét őrizte eme jeles alkalomkor.
A nagy nap reggelén már sejteni lehetett hogy homokszem került a gépezetbe, Levente elég nyúzottan ébredt, émelygett és már jött is a róka koma. No nem baj csak elmúlik gyorsan gondoltam, naná hogy nem így lett. Egész nap az ágyat illetve a vécét felügyelte, meg magát, hogy ne a gatyába kerüljön. A kislányok hordták neki a teát és összevesztek rajta hogy ki tegye bele a filtert és ki a cukrot, végül megegyeztünk benne, hogy sor lesz (mint az egyszeri svéd aki akkor is sorszámot húz a húsospultnál ha egy lélek nincs a boltban) és aki a filtert hozza az legközelebb a cukrot önti a teába és keveri meg.
A sort természetesen nem én tartottam nyilván, a rövid távú memóriámat nem merném teszteltetni még kihoznák hogy ADHD-m van és nem lenne alaptalan....úgyhogy rábíztam a kislányokra és csodák csodája Mémi mindig tudta kinek a sora van. És ami a legjobb nem is akart átverni.
Amig az apjuk a vécére szaladgált én a kislányok után tettem ugyanezt.Eddigre már szerencsére szereztem némi rutint a délutáni fagyiztatás és uzsonnáztatás terén. A naiv lélek azt hinné nincs jelentősége milyen fagyit kap a gyerek örüljön neki hogy kap, hát kérem, nem olyan egyszerű ez mint amilyennek látszik. Jóléti problémákkal szembesül ugyanis a szülő, van barna, sárga és rózsaszín fagyi. Választ a gyermekének, aki egyéves létére már határozott elképzelésekkel bír hogy ő akkor éppen sárgát vagy rózsaszínt akar és képes kijelenteni hogy ”nem sárga” (közben rázza a fejét, kis copfok röpködnek) azaz nem eszi meg. No ekkor vérmérséklettől függően dönt a szülő, másikat hoz, vagy végighallgatja amíg vége a hisztériának. Miután mindkét tapasztalattal gazdagabb lettem végül a botrányt elkerülendő magammal cígeltem a szóban forgó gyermeket és ott a tett színhelyén közöltem vele hogy no akkor válassz kislányom, sárga vagy barna pohárba kéred, jó, barnát kapsz nesze vegyél kanalat. Ezek után hisztit nem abszolváló anyuka fél kézzel a gyereket meg a fagyiját fogja hogy le ne ejtse a lépcsőn, másik kézzel a másik gyereket gardírozza, majd miután leültette őket az asztalhoz, és tudtukra adta hogy most innentől kezdve egy hangot se, eszitek a fagyit, visszatér a pulthoz és megadja saját magának is ami jár, két gombóc rózsaszín fagyit és egy színben harmonizáló koktélt csakhogy szó ne érje a ház elejét. Ha a gyerekek rendetlenkednek meg lehet őket fenyegetni hogy a macskának adom a fagyijukat, a macskák ugyanis ott lebzselnek a ”pool bar” közelében és a galambokkal versenyeznek hogy ki tud több maradékot behabzsolni. Sajt, sült krumpli, hot dog, fagyi, mindegy nekik csak kaja legyen. Meg a gyereknek is van mit nézni miközben a fagyi egyik felét a szájába teszi a másik felét meg a testvére ruhájába keni. No de nembaj, szabadságon vagyunk, a mosügép majd kimossa.
Délután még csucsi is volt, Kisami elaludt, beraktam az apja mellé aki akkor tartott a huszadik vécére futásnál, Mémi meg én elmentünk fürdeni. Illetve Mémi fürdött én meg néztem és közben D-vitamint szintetizáltam a nyugágyon. Közben igyekeztem nem elaludni és felügyelni a gyerekemet aki csúszdázott, locsolt, pancsolt, kisvödrözött, úszógumizott azaz őszerinte úszott majd egy idő után úgy gondoltam hogy most már elég lesz jöjjön ki. Kajdászhatok utána, füle botját se mozgatja. Vannak néha ilyen párbeszédeink:
-figyi Mémi most megyünk vacsorázni utána meg megfürödtök
semmi válasz.
-Noémi figyelsz rám?
-Iiiiigeeeeeeeen
-mit mondtam?
-nem tudom

Hát, van ez így. Jó akkor fürödjél, majd rájössz hogy annyira nem meleg az a víz. Megyek vissza a D-vitamingyártáshoz, mire egyszercsak megjelenik Mémike, futva persze hogy jaaaaaaaaaj ő nagyon fáááááázik, melegítsem meg. Hellókittis bugyi le, törölküző fel, közben ”kiiiisbaba akarok lenni”-t mond, mire a helyes válasz az hogy ölbe kell venni. Közben próbálok egyszerűbb összefüggééseket tanítani neki, ilyenformán:
de Noémi, az előbb mondtam neked hogy gyere ki mert hideg a víz fázni fogsz
mire ő:
de akkor még nem fáztam te huncut anya.....

és még én vagyok a huncut. Holott semmi huncutságot nem követtem el, napoztam, pocakos apukák cserélnek pelenkát, a közvetlen közelemben, libidóemelő fiatalember nincs a láthatáron és még én vagyok a huncut.
Mémi odafekszik mellém a nyugágyra és aszongya beszélgessünk. Ez általában azt jelenti hogy ő beszél.Azt nagyon tud is meg szeret is. De most fáradt, most azt akarja hogy meséljek neki. Mesélek neki a maszkabálos tündérről meg a rózsaszín ruhás tündérről, aztán beszélgetünk madarakról, delfinekről, propagálom neki a delfintrenírozói munkát, elvégre kevés delfin él a hideg égövön, egész évben kellemes klímájú helyen tartózkodni pedig luxus, de nem teljességgel lehetetlen. De mielőtt nagyon beleesnék abba a hibába hogy a saját elképzeléseimet és vágyaimat tukmálom rá Mémi megment, és mondja hogy menjünk látogassuk meg az apát hátha már meggyógyult.
Hát sajnos nem, még mindig elég zöld az ábrázata. Kisami közben felébredt így indul a délutáni maratoni játszóterezés, némi életre neveléssel (kislányom ha hagyod hogy eléd furakodjanak a csúszdánál akkor így jársz, ő többször fog csúszni te meg kevesebbszer) de még mielőtt elmérgesedne a helyzet megnevelem más kölkét, fogalmam sincs kié de egy röpke pillanatra úgy érzem megint dolgozom, mert se anyja se apja és szemmel látható módon nem érdeli hogy több gyerek is van itt akik kisebbek nála és csúszni szeretnének.
A gyerekek este jutnak oda, hogy meghallják a barna hangot. Alighogy befejezte a vacsorát Mémi kijelenti hogy kakilni kell. Jááááááááj, hát van vagy 200 méter a szobáig addig el kellen jutni két gyerekkel anélkül hogy bemenjen a gatyeszba. Az utóbbi időben nem egy tündérpónis bugyi bánta a kakispukik gyakoribb előfordulását. Szerencsém van, Levente nem ül a vécén mikor megérkezünk, Mémi szalad, lilul a feje, közben Kisami is elkezdi mutogatni a fenekét, mondja hogy kaki (ami pisit jelent) és húzza le a pelenkát. No, akkor másik vécé hiányában előkapom a mobilbilit, ráültetem de akkor már fáj neki és nemnemnem-et kiabál, nem akar kakilni de végül kijön aztán ugyanez még egyszer.
Következő programpont a zuhanyzás, közben az apjuk egyszer hány egyszer kakil, ezután Kisami megint nyomdázik, két pelenka megy tele három perces időközzel. Ötödjére odaérek vele a vécére. Ezek után újrafürdetem. Kisami vagy egy kilóval könnyebb lett és hálát adok hogy elhoztam a popsikrémet mert ha valamikor akkor most szükség van rá.
Miután családilag sikerült eldugulásközeli állapotba hozni a közműveket, a kislányok elaludtak, Levente pedig végre nem hány, arra jutok hogy hátigen, ez lenne az ünneplés ideje, de az most elmarad. Nem egészen így lett ez tervezve. No nem baj, majd jövőre partizunk elvégre akkor is még csak 25 leszek!

2012. február 21., kedd

Ki is ez a Bamse, akire 3-8 év között a legtöbb gyerek úgy ragad mint legyek a légypapírra? Mindent megtudunk abból az egyszerű dalocskából, ami kb így hangzik, ”hejhó Bamse, a mi Bamsénk a legerősebb, de nem szeret verekedni, turbóméz, a nagyi turbóméze, attól lesz ő nagyon erős. Bamse védi a gyengéket, ha azt látja, hogy bántják a gyengébbet, akkor megint feltölti magát a turbómézzel, hejhó Bamse, legerősebb a mi Bamsénk, boldog akinek ilyen barátja van”
Bamse nem túl nagy és nem is nagyon erős medve, három kismackójával és azok anyukájával él egy kis házikóban, körülötte barátai a Kisnyuszi, a Teknős, meg a Farkas. Kisnyuszi szeret ugrándozni, és mindig mindentől megijed, Teknős nagyon okos, mindenféle csudamasinát eszel ki, Farkas meg rosszalkodik, és mindenféle csínytevéseket művel. Előfordulnak még más karakterek is, a gazdag és zsugori patkány, meg a gengszerek és társaik és ők azok akik nem segítenek másoknak, elveszik a gyengébbektől stbstb és Bamse erre reagálva dönt magába egy csupor turbómézet amit a nagyi titkos recept alapján főzött. Az összetétele ismeretlen, annyit tudunk, hogy Bamse nagyon erős lesz tőle, de a hatás nem tart sokáig így ha nem tudja megrendszabályozni a haszontalankodókat, akkor újra kell töltenie magát a mézből. (És még csodálkoznak hogy az ifjak szíják meg lövik az anyagot, hát mit kell ezen csodálkozni, ha ezen nőnek fel)
Bamse kalandjait képregényből ismerhetik meg a gyerekek, nekünk is van itthon egy pár. Még a repülőn is adnak a gyerekeknek, ez az utazási iroda ugyanis valamilyen úton-módon leszerződtette Bamsét és a nyaraló gyerekeknek Bamse-klubot szerveznek, hogy napi pár órát az ”üdülőovi”-ban töltsenek, hagyják szüleiket békén napozni vagy éppen iszogatni a bárpultnál és gurulhasson lefele a finom hideg söröcske. Természetesen ez sem ingyen van hanem kemény pénzeket fizetnek a szülők. A gyerekek kapnak egy Bamsés hátizsákot, baseballsapkát, amelynek az ellenzőjére rá van írva vastag filctollal a gyerek neve, nehogy az idegösszeroppanásig terheljék az idegenvezető hölgyeket, akik a gyerekek foglalkoztatásáról hivatottak gondoskodni. Elvégre hetente-kéthetente újabb csapat érkezik, és 15-20 nevet nem egyszerű hétről-hétre megjegyezni. A gyerekek nyakában ott fityeg a Bamsés dögcédula, rajta név, cím, szülő neve, telefonja, szállodai szoba és hasonló fontos adatok.
Dögcédula a nyakban, ha focizik, ha rajzol, ha mászókázik, úgy látszik csináltak valami kockázat-haszon elemzést, és ez alapják kevesebb gyereket fojtott meg a dögcédulal zsinegje mint ahányat elhagytak az idegenvezetők, ha mindig viselniük kell az azonositót. A sapka is ilyen, kint bent, ha kell ha nem kell, rajtuk a sapka, mert azon van a név, anélkül mindenkit kb Karcsikának szólítanának.
De nemcsak Bamsés gyerekmegőrző van, hanem mindenféle szórakoztató műsor is. És nemcsak itt, Gran Canarián, hanem Görögországban, Portugáliában, Egyiptomban, Thaiföldön, Mexikóban és mindenhol, ahová a TUI elrepteti a melegedni vágyókat, a Bamse és barátai-klónok hetente háromszor eljönnek és meglátogatják a gyerekeket. Az embernagyságú jelmezbe öltözött huszas évei közepén járó északi fiatal izzad egy jót a jelmez alatt, nagyon vigyáz, hogy orra ne bukjon, olyannyira, hogy kézenfogva vezetik fel a színpadra, gondolom alig lát ki a ruha alól, majd a már említett nem túl bonyolult dalocskát kollektiven eléneklik, eltáncolják, mert koreográfia is van, bizonyám, majd jön a fényképezkedés és utána végigölelgetik a résztvevő gyerekeket.
Bamse és barátai látogatását kifüggesztik a recepcióra, esélyünk sem volt kihagyni. Amúgy annyira nem is vészes, így hogy összesen hatszor volt részem benne, a végére már ha nem is élveztem, de úgy voltam vele, hogy a gyerekeknek tetszik, Noémi énekel meg táncol, Kisami meg vigyorogva tapsol, akkor most én minek legyek citrombaharapott, nem nekem csinálják a műsort hanem nekik, legalább addig se az én idegeimet cincálják.
Bamse nem kispályás, van előzenekara is. Coco és RajRaj, két bohóc.Tudom, gonosz vagyok, de nekem erről, hogy Coco meg RajRaj, elsősorban mindenféle kábszerárus-asszociációim támadnak, de ez lehet szakmai ártalom is. Nos, Coco és RajRaj némileg hasonlít Jayre és országos cimborájára Néma Bobra, azt leszámítva, hogy ezeknek nem kell szappanal kimosni a szájukat. Coco nem szól semmit se, csak a szemeit forgatja mint valami vásári primadonna, de mindezt nagyon meggyőzően. RajRajon pedig eluralkodott a mánia és be nem áll a szája, zizeg, be van gyorsulva, szaladgál ide-oda, házat épít Coconak a gyerekekkel, előtte-utána táncol, az úri közönség (a gyerekek) szintúgy, majd a színpadra penderülnek a menyecskék is: egy finn és egy svéd hölgy elvégre testvériesség és gazdaságosság a jelszavak, ne kelljen szegény finneknek saját Bamse-társaságot szerződtetni, Bamse mindenkié. Ahogy megérkeznek a menyecskék, hozzák a kis mikrofonjukat és akkor RajRajnak hirtelen eszébe jut, hogy hát bizony ő találkozott Bamséval és mondta hogy jönne ide a gyerekekhez de nem talál ide, nosza kajdásszunk utána hátha jön. A menyecskék ekkor elismétlik ezt ékes svéd és finn nyelven, majd az összes gyerek torkaszakadtából ordít, oogy BAAAAMSEEEEEE minimum háromszor. Egyik menyecske segít neki a színpad közepére menni, utána elismétlődik az előző jelenet, ezúttal a Kisnyuszival, majd a Farkassal és a Teknőssel is. Végre mindenki a színpadon van, RajRajnak eszébe jut, hogy mit mondott Bamse amikor találkoztak, hogy milyen hihetetlenül vicces dolgot eszelt ki. Bamsét valószínúleg meghívták egy magyar lakodalomba és onnan lopta az ötletet, mert Bamse nem mást akar, mint vonatozni a gyerekekkel. Így aztán Bamse vezetésével elindul a vonat, a gyerekek megfogják egymás vállát, becsatlakozik a többi szereplő is, indul a diszkózene, mire a vonat kigördul az állomásról, megkerüli a medencét elmegy a játszótér mellett majd visszatér a nagy terembe ahol a színpad található.
Megint egy olyan happening ami Noémi nélkül elképzelhetetlen, harmadszorra már rutinosan fogta meg az előtte vonatozó apuka fenekét, de mi volt ez ahhoz képest amikor a Teknős pont az ő kezét fogta meg és a Teknőssel együtt vonult végig a medence mellett! Ragyogott a kis feje, hogy őt választották ki erre, alig akarta elengedni. Kisami még annyira nem bátor, hogy egyedül álljon be a vonatozók közé (de lehet hogy csak Lakodalom Lajost hiányolta) annyira viszont tudta, hogy mi történik, hogy engem instruált ”upp, upp” azaz ”fel, fel” utasításokkal, azaz keljek fel és iramodjak a vonat után de sebesen ha jót akarok magamnak. A föld rabja, az éhes proletár meg fölkelt és cígelte a hercegasszonyt a vonat mellett félkézzel, mert a másikkal Noémi elhagyott papucsát vitte. A hercegasszony kegyes a néphez, integet a bohócoknak, akik ode-oda mászkálnak a vonat két oldalán, lepacsiznak a gyerekekkel, a kegyelmes asszony is tartja kacsóit, hogy Coco belecsaphasson.
Visszaérve a színpadra jön a fényképezkedés, a gyerekeket 5-6 fős csoportokban engedik Bamséhoz és társaihoz, szülők fényképeznek és integetnek hogy a gyerek a kamerába nézzen ne máshova. Itt kisebb malőr történik, Amira hercegkisasszony ugyanis a szagosabbik felét mutatja a kamerák és a publikum felé és kerül bele a pelenkás feneke kb 5-6 famili fényképalbumába dehát akinek nem tetszik ne nézze, fotoshoppolja ki.
A fényképezkedés után Bamse és barátai énekelnek még egyet a gyerekekkel aztán elköszönnek.A Bamse-dal hálistennek elég hard-rockosra van hangszerelve, nem az az édibédi gyerekdal hanem az az igazi vodka-cigitól karcos férfihang énekli, van benne gitárszóló (minden kisfiú tépi ilyenkor a képzeletbeli húrokat) és felébreszti a műsor alatt elszunyókáló nagypapákat és kisebb testvéreket is.
Miután sikerült hatszor végignéznünk ezt a műsort, megtanultunk finnül számolni, valamint azt is megtudtuk, hogy Pompi a Kisnyuszi, Szuszi pedig a farkas finnül. Kilpinen meg a Teknős. No, hát ha ittmaradnánk még egy hónapig végül perfekt finnek lennénk.
Hogy a vicceskedés tovább folytatódjon, péntekenként Coco és RajRaj a medencénél ökörködnek rögtön a vonatozás és a hard-rock után. Az érdeklődő gyerekekkel átvonulnak a medencéhez, ahol 1.65 m a mélység és nem kerül rögvest a traumatológiára aki a vízbe ugrik. Ekkor jönnek a klasszikusok, Coco belelőki RajRajt a vízbe nem egyszer de százszor, aztán RajRaj esik bele magától majdnem ugyanennyiszer.
Volt szerencsénk mindezt úgy végignézni, hogy éppen erős szél fújt, nem volt túl meleg, mire elviharzik mellettünk RajRaj és kiabálja, hogy ”vi ska bada!” azaz megyünk fürdeni. Mire Kisami felkiált, hogy ”csucsiiiiiiiii” és szalad ő is. Mi következik ebből, ad 1. érti hogy mit mondott RajRaj, ad 2. meg kell akadályoznom hogy a vízbe vesse magát. Nagy szerencsém volt, mert sok gyereknek nem akarózott fürdeni, nem volt túl meleg a víz ugyanis. Megbeszéltük Kisamival hogy most csak a bohócok fürdenek, de holnap lesz csucsi. Az se jött rosszul, hogy nem körülményeskedték el a bohócok se, RajRaj már csobbant is, és innentől kezdve ez lekötötte Kisamit annyira, hogy ő maga ne akarjon csucsizni. Nagyokat kacagott, akkorát hogy fenékre is esett tőle.
Rajrajon kívül három jól szigetelt lányka vállalkozott a fürdésre, a több gyerek a partról nézte őket. Mi is csak kibiceltünk és gonoszkodtunk, hogy biztos előmelegítette magát RajRaj hogy ebbe a kétcenti hideg vízbe ne fagyjon bele a feneke lika.
Noémi mindenesetre kiadta ukázba, hogy a továbbiakban olyan melegbe (értsd olyan nyaralásra) akar menni ahol van Bamse. Hát....majd meglátjuk.

2012. február 16., csütörtök

Reggel még hagyján, nem egyszerre lepi el a tömeg az asztalokat. Délben, de főleg este az okosabbja leparkírozza a hét nyelven beszélő csodababakocsit az étterem előtt, a kevésbé okosabbja betolja és ott rodeózik vele az asztalok között.
Ismét mi vagyunk az alienek, a mi gyerekeink tudnak járni. No nem mindig akarnak, Noéminek gyakran lesz ”lábfáradása” ami egyenlő a ”vegyél fel és vigyél”-lel aztán amikor mondom neki hogy jó, de ha menni nem tudsz akkor fürdeni se, ergo nem lesz fürdés, akkor az esetek nagy részében elmúlik hirtelen a lábfáradás. Mekkora meglepi.
Sikerült egy olyan szállodába helyet foglalnom ahol fehér holló a gyerek nélkül érkező vendég. Szinte csak gyerekek és szüleik illetve nagymamák és nagypapák vannak. Egyik nagy előnye, hogy az ilyen jelenetek, amelyeket kisebbik gyerekem napi rendszerességgel produkál és az olyan színielőadások amelyekért Noémi egyszer még Kossuth-díjat fog kapni (de neeeheeem síhíííroooook- bömböli, és valóban nem sír csak forgatja a szemét és közben nézi magát a tükörben, hogy hogy néz ki amikor szomorú arcokat vág és próbálgatja a minél drámaibb arckifejezést) röviden: kiderül, hogy ezek az életképek másoknál is előfordulnak, minimum ilyen gyakran ha nem gyakrabban mint nálunk. Legszebb öröm a káröröm, nemcsak az enyimek hisztiznek.Az is kiderül, hogy mások gyereke übereli az enyimeket, mind hangerő, mind a malac módra evés tekintetében. Apropó malac módra evés, nem is vészes, asztal alá már nem nagyon esznek, az arcukon ugyan szétkenik, de ahhoz képest ami más asztaloknál van, nincs jogom panaszkodni. És én még abban a tévhitben éltem, hogy nincs ennél rosszabb amikor sztereóban nyomják, hogy de nem kell pisilni, de még csúszdázni akarok, de a Kisami kezdte, de én arra akarok menni, de nem kérek brokkolit és az örök MIÉRT kérdés, miért kell lefeküdni vagy éppen de miért nem folyik másfele a víz miközben Hami a földön fetreng vagy éppen azt kiabálja hogy nem tej vagy nem zokni, hanem csak csucsi es csucsi es csucsi állandóan csucsi, előző életében biztos valami hal volt, ki se lehet szedni a vízből.
Kiderül milyen rendes gyerekek, nem ülnek kocsiban, nem cumiznak. Valószínűleg az én ingerküszöböm se túl magas ami a kocsit meg a cumit illeti, de eddig még senki sem tudta megmagyarázni miért kell 2-3 éves neadjisten nagyobb gyerek szájában fityegtetni a cumit amikor pl játszóterezik vagy éppen fürdik.
A másik meg a babakocsi, ez a guruló élettér, ez a kerekes szoba amiben a svéd/brit gyerek lakik ötéves koráig, hát ez a másik amit néha legszívesebben felrúgnék, mert ismét nem arról van szó, hogy kicsi baba alszik benne illetve ha igen akkor reggel belerakják, abban van egész nap, este átteszik a gyerekágyba, nehogy hozzá kelljen érni. Nagyobb gyerek hasonlóképpen, ebben gurul reggelizni, fürdeni, játszani, mindenhova, nehogy két méternél hosszabb távolságot a saját lábán kelljen megtennie, el ne fáradjon az istenadta.
És nem ám kicsi kocsikról van szó, hanem ezek az igazi városi státusszimbólumjárgányok, amiből jó pár hordozókendő kijönne. Elismerem, ez nem éppen a legismertebb valuta, maradjunk annyiban, hogy 700-1000 eurós babakocsikról van szó. És ez nem a dubai Burj Al Arab hotel....bár ott feltételezem gyémántberakásos kocsiban tolja a dedet a nörsz.
Praktikusak ám ezek a nagy kocsik mert a repülőre fel is kell adni őket és akkor venni kell külön egy nagy tartót nekik, de ha abban van a kocsi, akkor értelemszerűen nem használható. Ez a nagy tartó úgy néz ki mint egy túlméretezett sporttáska, fogantyú van rajta, csak éppen a kereket felejtették le, így a reptéri szalagtól a rendeltetési helyig a földön húzzák a tartót benne a kocsival. Éljen a fogyasztói társadalom, minden útra új babakocsivédőt veszünk! Addig a gyereket lógatjuk a bébibjörnben kifele fordítva, apára csatolva, mert nő nincs aki bepisilés nélkül ekkora gyereket elöl tud vinni, de apa hősiesen küzd a csomagokkal, a rácsatolt gyerekkel (akinek a feje minden lehajláskor bólint egyet a föld fele) meg a nevezetes babakocsivédővel.
Az életmódot elvégre szabadság alatt is folytatni kell. Amíg a szülők a kávézóban fecsegnek, addig a gyerek a kocsiban pihen. Amíg a szülő a babakocsit tolja addig a gyerek a kocsiban pihen. Amíg a szülő a vázról lepattintja a babaülést, az autóba helyezi és a célállomásra autózik addig a gyerek a kocsiban pihen. Amikor megérkezvén a babaülést kiszedi és ismét a vázra applikálja valamint folytatja az utat addig a gyerek a kocsiban pihen. És néz néz rendületlenül kifele a fejéből, főleg ha kifele van forditía, anyját-apját se nem látja, se nem hallja de minek tenné, van neki kisnyuszi meg delfin meg csipogó babakönyv meg minden anyámkínja a kocsira aggatva. Komolyan mondom egyes gyerekekbe genetikailag kódolt, hogy órákon keresztül elücsörögnek a fenekükön.
Ilyenkor sajnálom, hogy a kendőgyűjteményem töredékrészét, összesen egy darab kendőt hoztam, meg egy csatos hordozót az apjuknak amibe Noémi is belefér még. Így is megnézik páran a hátipurdét. Mekkora sikerem lenne ha minden nap másmilyet vehetnék fel. Érik nagyon egy mexikói utazás ott hátha jobban beleolvadnék a környezetbe.
De hogy valami jót is mondjak, mivel családi szálloda, a játszóterek nagyon jók, a gyerekmedence is ideális, az ennivaló is olyan, hogy mindig találni a gyerekeknek is valamit, főleg, hogy sült krumpli és fagyi a nap több mint 12 órájában elérhető.
És akkor a fő gyermeklátványosságról, Bamséról még nem is meséltem, aki nagyon híres személyiség, a világ legerősebb medvéje. Mellesleg kökeményen drogfüggő. No, hát legközelebb innen folytatjuk.

Ez az a bizonyos dubai szálloda, nekem ez az építészeti megoldás nagyon tetszik:
www.bing.com/images/search?q=burj+al+arab&FORM=BIFD#x0y168

Ez pedig Bamse:
hem.passagen.se/tvtre/bamse3.jpg

2012. február 14., kedd

Ebben a félsüket állapotban leledzem leszállás után is. Nagy gáz nincs, csak egyszer vesztem el szem elől a férjemet a repülőtéren, és eddig még nem sikerült hosszú távon meglépnie tőlem így ezúttal sem aggódom. Kölköket-csomagokat feltuszkoljuk a buszra, Méminek csillog a szeme hogy buszozhat, Kisamit nem izgatja túlzottan, jön velünk de úgy van vele, hogy hát ha mindenki jön akkor jövök én is, anyám-apám-tesóm itt van, nagy gáz nem lehet. Nézelődnek kifele az ablakon, közben dán szózatot intéz hozzánk egy idegenvezető hölgy, úgy is mondhatom, hogy csak azért értem mit mond mert kábé tudom hogy mit fog mondani, próbálom a fejem bal oldalát a hang irányába fordítani, hátha akkor jobban hallok....nemigen. Két halló füllel, gyerek nélkül, nagyon odafigyelve még csak-csak abszolválnám a nyelvi kvízt, no de így az esélytelenek nyugalmával ücsörgök és nézem én is szélerőműveket és úgy vagyok vele, hogy csak megismerjük a szállodát ahol leszünk elvégre csak három helyen áll meg a busz.
A buszozás jól leköti a jányzókat, hálás vagyok érte, hogy nem kell őket fegyelmezni. Közben kiderül, hogy nem én vagyok az egyetlen hallássérült a buszon, a mögöttünk ülő néni kajdászik az idegenvezetőnek, hogy legyen szíves ismételje mikor hol állunk meg. No, hát mondtam én, hogy minden megoldódik, nem kell zizegni, semmi malőr nem történik, jó helyen szállunk le.
Noémi is kap egy piros karszalagot, gyanakodva nézegeti, meg is próbálja leszedni majd gyorsan abbahagyja amint meghallja, hogy ez a fagyijegye és ez jogosítja fel korlátlan mennyiségű fagylaltfogyasztásra.
A szobához egy tengerparti sétányon keresztül visz az út. Már eléggé akut lenne vécére mennem, nagyon várom a percet hogy odaérjünk, kártyát zárhoz odatart és hopp, pirosan világít, nem tudunk bemenni. Jáááááááj.....ez minden csak nem vicces, tépek vissza a recepcióra, közben szorítszorítszorít aztán visszaérve eljön az igazság pillanata és végre felcsillan a kis zöld karika és megnyílik az út a fördőszobába.
Eközben a férjem tőle szokatlan módon összeismerkedik a szomszédokkal. Ezt a részt mindig rám hagyja mondván ehhez én értek. Naja...nagy meglepetés nem ér mindket, karlstadi honfitársak nyaralnak mellettünk, tegnap jöttek.
A kis sorház előtt nagy füves tér és ami a lényeg: JÁTSZÓTÉR!
Mind a két gyerek futva indul oda, Mémi azt kiabálja, hogy ”játszótér” Hami azt hogy ”csúszda” ami inkáább úgy hangzik hogy ”dúúúúzdaaaa” és onnantól kezdve ez lesz az előretolt alaptábor, innen indulunk enni, fürdeni és ide térünk vissza evés-fürdés-séta után.
Nem is rossz az ilyen játszótér, miközben löki anya a hintát, nézheti a tengert, a pálmafákat, ha akar kiáll a napra, ha nem akar beáll a fák alá, fél szemmel nem árt azért a gyerekekre figyelni, a csúszdán ugyanis sokkal viccesebb hason fejjel előre csúszni, a hinta is izgalmasabb ha betekerődik és rajta lógó gyerekkel tekerődik kifele, valamit a libikőka is poénabb ha a közepén egyensúlyozik a négyéves..
Mostantól kezdve nem nekem kell főzni, rendet rakni, mosogatni. Játszótérre kell menni meg fürdeni. Meg fagyit enni. Ha van ez a három, akárhová eljönnének. Ezek a programok kisebbik leányom fejében már korán reggel megkezdődnek. Kipattan a szeme fél hétkor (kint még sötét van, reggeli fél nyolctól) és nekiáll kiabálni hogy ”csucsi, csucsi” azaz fürcsi-fürcsi. Nem, Kisami, még nem megyünk, nézz ki, sötét van, először felkelünk, aztán felöltözünk, megyünk reggelizni, utána lesz fürcsi. Mire ha jobb napja van annyit mond hogy ”nem” ha rosszabb akkor pucérra vetkőzik, demonstrálva hogy ő kész fürdeni, majd amikor nem történik semmi pucéran lefekszik a földre és elkezd ordítani de úgy hogy a falak beleremegnek.
Az angyalarcú copfos kislány a kis huncut mosolyával a másodperc töredéke alatt változik át ordítva síró hisztérikává, és tekereg-ficereg-vetődik ide-oda, próbálom felemelni, hátravágja magát, ”nem cipő” kiabálja, veszi le magáról a zoknit meg a cipőt amit sikerül ráadnom, jól földhözvágja, leül a fenekére és nagyon morcosan néz maga elé.
Ha szerencsém van, Noémi magától felöltözik (miután kipakolta a fél szekrényt, nézegette, rakosgatta hogy mi mihez passzol) a sorrendet nem mindig sikerül eltalálni, bugyit néha elfelejt venni, mire az apja megjegyzi, hogy hát, kislányom, tizenöt év múlva ha akarsz akkor nem kell bugyogót venni a szoknyád alá, a férfiak úgyis erre moccannak, de most felveszed. Ezután lezajlik a ”miért kell bugyit venni, úgyse megy be a kakis puki” párbeszéd, a végén csak sikerül rávarázsolni. Ha nincs szerencsém, vérszemet kap ő is Kisami példáján és ő is pucéran rohangászik, hogy ő is megy csucsizni, hát ekkor lényegesen nehezebb, de ilyenkor be lehet vetni hogy jó, akkor maradjatok itt, mi elmegyünk, hejdó. Erre Kisami megrémül, egyből ugrik a nyakamba, hagyja magát öltöztetni és ekkor már Méminek se olyan jó poén egyedül folytatni a helytelenkedést.
Most már csak el kell jutni a reggelizőasztalig játszótér, macskasimogatás és medencébemenniakarás nélkül.
Egy nagy akadály vár még ránk, át kell verekedni magunkat az ajtó előtt felsorakoztatott babakocsikon.

2012. február 12., vasárnap

Azt hiszem azt nem kell részleteznem miért vágyik az ember a melegbe télvíz idején. Mert az őszből és a télből gyorsan elege lesz az embernek főleg akkor ha már szeptemberben hűvös van, október végén meg leszáll a sötétség. Aztán meg az utóbbi időben amolyan szokásba jött hogy a szülinapomat máshol ünnepeljük, és ha már úgyis elegünk van a sötétből, esőből akkor érdemes összekötni a kellemest a szokásossal és elutazni. Kanári-szigetből pedig van még elég ahol nem jártam, a szigetek továbbá 5-6 óra repülőútnyira vannak ez még az éppen tolerálható mennyiség, így aztán adta magát hogy ide utazzunk. Ez a harmadik alkalom, először Tenerifén voltunk akkor még csak Mémivel, utána egy év szünet volt mert Kisami közeledett, tavaly Lanzarote volt a cél, most med Gran Canaria.
Idén két hétre terveztük, egy hét olyan gyorsan eltelik.Hogy én mennyire vártam ezt a nyaralást, azt elmondani sem tudom. Már egy ideje számoltam a napokat, hogy mikor indulunk végre.A kislányok is kellőképpen be lettek izzítva, hogy megyünk a melegbe.
Idén először sikerült szokásomtól eltérően nem végigidegbajozni az elindulást. Ez ugyanis mindig elég stresszes, aztán meg elkap a szorongás amint be vagyok zárva a repülőbe, szövődve azzal, hogy egyfolytában azon agyalok mit hagytam otthon.
Mit mond erre a férjem? Hogy most már ne agyaljak most már úgyis mindegy, ha felszálltunk akkor onnan kezdve vagy egyben jövünk le vagy úgyse érezzük mire földet érünk mert jól meghalunk, akkor meg minek szorongatni. Nem nyugtat meg túlságosan sőt....De idén valahogy elkerült az ideg, nem mentem vissza tizenötször hogy le van-e oltva a villany, nem veszekedtem Mémivel se hogy ” de most kell pisilni még itt a repülőtéren mielőtt felszáll a repcsi” állítólag a férjemmel se veszekedtem és az ő legnagyobb megelégedésére nem pakoltam be öt bőröndöt és négy kézipoggyászt. Így alakult, hogy meg lettem dícsérve, hogy milyen jó asszony vagyok.
Azért ezeket a szorongásos dolgokat még mi kellene majd analizálni egyszer, de nem most, most szabadságon vagyok.
Repülőút a szokásos, svéd barátaink hozzák a formájukat, a möggöttünk lévő sorban már felszállás előtt kitör a hisztéria, mellettünk pedig egy órával indulás után már kapatos az öregúr. Kora délutánra mindkét gyerek kidől, Ami az apja ölében, Noémi az enyémben, nyomja a hólyagomat, de nem baj, visszatartom csak egy kicsit legyen béke és nyugalom, most kell relaxálni amíg nem kell matricás könyvbe ragasztani, nem kell pisilőgyerekkel egyensúlyozni fél négyzetméteren (hogy is volt az a reptéren pisilés) megakadályozni hogy magukra borítsák a Noémi ebédjét miután összevesztek rajta, Amira ugyanis nem kap semmit mert még niincs kétéves. Saját kaját meg ne vigyek a repülőre nehogy valaki rosszul legyen, éhezzen a kétéves órákon keresztül. No, hát ennyit a tájékoztató jellegű szabályokról. Részemről feltankoltam mutyikajából, van hellókittis mazsola, cispsz, nyalóka és ezekkel bűvészkedem a nehéz pillanatokban. És pont aamikor ezek a nehéz pillanatok átadnák helyüket a pihenő pillanatoknak, akkor kezd el az előttünk lévő ülésen ordítani a gyerek, nem is kicsi pedig, ordít de mint a fába szorult féreg, az anyja nem szól egy szót se, apja mondja neki hogy fejezze be (biztos befejezi) gyerek ordít ordít és ordít, nem tudom miért, az nem derül ki. Őszintén szólva nem is érdekel, leragadok ott hogy felképelném a kölköt, de főleg az anyját-apját amiért meg se próbálják elhallgattatni illetve ahogy próbálják az próbálkozásnak sem nevezhető. Mindez oda vezet hogy az én két gyerekemet felverik és nem sikerül visszaaltatni őket.
Magamban gratulálok nekik, meg az ideológiának is, hogy amint szabadságra mennek sikerül megszabadulni a gátlásoktól is, a jó modortól is meg általában azoktól ami emberré teszi ezeket a népeket.
No, nem baj, mindjárt leszállunk. Kicsit még aggódok azért hogy idén ne jöjjön a középfülgyuszi, elvégre mindkét gyerek egy héttel indulás előtt lebetegedett és még mindig lóg a taknyuk. Én indulás előtt két nappal roggyanok le és nekem is a térdemig érne ha nem törölgetném. Ezeknek a cuccoknak meg megvan a hajlamuk arra hogy légnyomáseséskor bekerülhetnek a fülkürtbe és szeretném ezt elkerülni ha lehetne. Idén én vagyok a legközelebb ehhez, mert ereszkedéskor olyan fülfájás jön rám, amilyen még sose, felsejlenek a gyermekkori traumatikus élményeim amikor érzéstelenítés nélkül szúrták fel a fülemet mondván hogy nem fáj. Fenét nem fáj. Gondolom az összes orr-fül nyálkahártyám volt úgy megduzzadva hogy nem tudott szelelni és kiegyenlíteni a nyomást kint-bent. Fél fülemre ott helyben megsüketülök. Egy előnye van, kevésbé hallom ahogy más kölke ordít.

Folyt.köv.

2012. február 11., szombat

Vágjunk bele

Akkor neki is kezdek, ha nem is jut minden napra egy bejegyzés, mindenesetre egy ideig remélhetőleg elszórakoztatom a nagyérdeműt, arról nem beszélve, hogy élni fogok a délamerikai szappanoperák dramaturgiájával, félbehagyom amikor már kezd igazán izgalmassá válni :)))
Mi is volt a tanulsága ennek az elmúlt két hétnek?
Az egyik, hogy ne induljak el sehová sem számítógép nélkül. Az olvasóm másfél hét után kizárólag olvasásra volt használható, se jegyzeteket nem lehetett csinálni rajta se a gyerekeket szórakoztatni azzal hogy rajzolunk rá. Adta a vészjeleket, hogy hamarosan lemerül, de hálózatról nem tölthető, csak számítógépről az pedig hatórányi repülőútra volt. Így aztán innentől kezdve csak olvasásra lehetett használni arra is csak módjával.
Végülis egy olvasónak ez lenne a fő felhasználási módja úgyhogy végülis ez is amolyan jóléti probléma. Mit is olvastam? Termeszetesen Rejtőt, aztán Szindbádot, majd Arany embert. Ez a legszuperebb ebben a kis kütyüben, hogy egy egész könyvtár fél bele mégis csak annyi helyet foglal mint egy vékony jegyzetfüzet.
A Jókai-könyv számomra is meglepetés volt, nem is igazán tudom miért kezdtem bele, de egyszercsak azon kaptam magam hogy már a közepén tartok. Ennyire nem kötött le a középiskolában és azt hiszem ez nem meglepő. Persze, műveltség ide meg oda, de kevesen szerették meg a klasszikus irodalmat úgy, hogy kényszerítették őket az olvasásra. Itt meg azért volt nem kevés olyan kifejezés ami nem tartozik a mindennapi tizenéves szókincsbe.
A másik ok amiért a lapitopi nagyon jó lett volna: mesét lejátszani a repülőn a gyerekeknek. Mert az út hosszú, oda is de főleg vissza ilyenkor a kritikus pillanatokban jó lenne bevetni hogy no, néztek Micimackót?
Aztán meg ha van laptop akkor nem kell papír-ceruza az ötletek rögzítéséhez, mehet rögtön minden a gépbe. Kiderült hogy az ihlet nem vész el csak rejtőzködő életmódot folytat. Hónapok óta a mínusz végtelenbe tartott a kreativitásom, semmi se semmi nem jutott eszembe, sőt csak felejtettem és post it lapok nélkül sehová sem indultam el. Írni meg semmit sem írtam, annyira le volt szívva az agyam. Az egész ősz-tél arról szólt, hogy próbálok a felszínen maradni, mint a béka aki beleesett a tejesbödönbe és vagy megfullad vagy addig tapos amíg vajat nem csinál belőle. Dolgoztam a melóban, és hiába dolgozom elvileg kevesebbet, a gyakorlatban nem lett kevesebb, folytattam otthon, amikor a csajok elaludtak akkor mentem izmozni, és ha volt tíz szabad percem akkor sem voltam képes semmi hasznosra.
Egy hétig tartott amíg sikerült leereszteni, amíg beálltam a szabadság-üzemmódra, hogy ne azon agyaljak hogy mit kell még mikorra megcsinálni hanem hátradőljek és lazuljak. Amikor már egy hete csak a tengert figyeltem-hallgattam, amikor percekig el bírtam nézegetni ahogy a madarak csipegetik a földről a morzsákat, amikor csak egyszerűen néztem a szélben hajladozó pálmafákat anélkül hogy közben máshol járnának a gondolataim akkor hasított belém a felismerés, hogy hiszen csak ez kellett egy nagyobb lélegzetvételnyi szünet, hogy ne azzal legyek a hét hét napján a nap huszonnégy órájában elfoglalva, hogy a fejemet a víz felett tartsam. A hétköznapi taposómalom maga alá temette a múzsákat és ez önmagában nem meglepő csak amíg húztam az igát addig nem is tudtam azon töprengeni hogy vajon hová is tűntek.
Nem is olyan butaság az a bizonyos ”sabbatical year”. Egy jó ideig el sem tudtam képzelni mi a csudát tudnak olyankor csinálni a népek, hát most megtudtam. Legszívesebben már hétfőn megkezdeném a sajátomat. Egyelőre ez még a jövő zenéje, de ami késik nem múlik.
Kicsit messze kalandoztam a számítógéptől, summa summárum végre van egy jó okom arra, hogy beszerezzek egy táskát amibe minden belefér, számítógép, olvasó, telefon, fényképezőgép és mindenféle töltő-alkalmatosság és ezt a táskát cígeljem magammal akármerre járok.
A másik nagy tanulság, hogy elutazás előtt egy hétig itthon érdemes leereszteni a fáradt olajat és akkor utazni amikor már sikerült felvenni a don´t worry be happy alaphangulatot.
A harmadik nagy tanulság pedig az hogy mindenütt jó de legjobb otthon. Két hét nyaralás pont annyi, hogy már hazavágyjak és a saját ágyamban akarjak aludni nem csak és kizárólag azért mert nagyságrendekkel jobb mint a legtöbb szállodai ágy hanem mert ott egyszerűen jobb és kész. Kezdek rigolyásodni és szeretem magam a saját kis kacatjaimmal körülvenni és ennyi idő után szeretek itthon lenni, akkor is ha kint hideg van (nagyon) és ismét esik a hó. Holott tudom hogy négy hét múlva már megint úton lennék.

újra itthon....

két hét Gran Caanaria után. Csúcsra járatom a mosógépet és pakolok pakolok és pakolok.
Képek, beszámoló itt lesz amint lesz erőm és időm megírni.