Grafomán hajlamaim eddigi megnyilvánulásai:

  • Keserű pirula
  • Ölelj át
  • Magyar orvos Ikeaországban

2012. december 18., kedd

Barnhabilitering, második felvonás, december eleje

Két hét telik el az előző magánzó próbálkozásom óta. Mindvégig reménykedem benne, hogy közbejön valami, amire hivatkozva lemondhatom az egészet, de nem történik semmi. Nincs mese, menni kell. Nincs sok kedvem, nagyon nincs. Olyannyira, hogy vasárnap teljesen kifordulok saját magamból és odáig jutok, hogy inkább felkelek hétfő hajnalban de nem megyek sehová vasárnap este. Mínusz tíz fok van hétfőn hajnali háromkor amikor felkelek. És sötét, sötét és sötét. A kocsi relatíve gyorsan bemelegedik és fél négykor már gurulok is az autópálya felé. Lehagyok néhány kamiont, jön szembe 1-2 személyautó, de igazából alig van forgalom. Nem csoda, ki az a hülye aki önszántából kocsikázik ilyenkor? Egy rövid hózápor fogad Jönköpingnél, de nem tart sokáig. Nincs lefagyva semmi az útra, jól lehet haladni. Fél hatig nincs is igazából forgalom, akkor kezdenek el gyülekezni az autók. Hatkor hajtok le az autópályáról és érek be abba a nagy erdőbe ahol a múltkor a trollokat véltem felfedezni a fák között. Kevésbé félelmetes most így hogy valamennyi hó azért esett, nincs az a koromötét és most már mindenki megy a munkába hétfő reggel, nem egyedül autózom a nagy büdös éjszakában. Egyre hidegebb van, már mínusz 15....és nekem muszáj pisilnem. Ez az a pont amikor azt hiszem, hogy szilárdat fogok pippenteni és szó szerint vacog a fogam amikor visszamászom a kocsiba. Fél nyolc van mire beérek E...-ba és itt már mínusz 19 fok van. Erről nagyon nem volt szó. Kávésbögrés bácsi nem tűnt el, nagyon gyorsan kijelenti, hogy ő csak ma van itt, a hét további részében nem, a munkahelyi mobiltöltöjét elhagyta (praktikus) de nagyon kedves és segítőkész, megadja a privát számát. Hát, ezt is megértük, hogy hatvanas nagyon rövidlátó bácsikák adják meg a privát számukat, így múlik el a világ dicsősége. Kérdezem mikor jön az első delikvens. Hát azt ő nem tudja. Azért én se vagyok elveszett gyerek mert most már be tudok lépni a rendszerbe és kinézem saját magamnak. Mire idejutok, megérkezik kávéscsészés bácsika egy kis post-it lappal, a napi betegekkel. Jobb későn mint soha. Már rögtön a második szeánsz elmarad, délután 13:00-kor, nem sírok, helyette alszom egy jót. Piros lámpa bekapcsol, azaz a doktor elfoglalt, és jön 25 perc power-nap. Tényleg van ebben valami, mert lényegesen frissebbnek érzem magam utána és nem alszom el a háromórás beteg hallgatása közben. Este azért már nyolckor kidőlök, hiába, csak eltelt pár év az egyetem óta amikor még végig tudtam éjjeleket tanulni, most már aludnom kell. Reggel hétig alszom egyhuzamban, nagyon jól esik. Maci Laci ugyanazt a szobát adta nekem mint a múltkor, a puttók is megvannak még a falon hiánytalanul. Szerdán beüt a káosz, leesik fél méter hó. Nem, nem volt váratlan. Egy ideje már ijesztgették vele az embereket. Mellé még egy jó erős szél, reptér bezár, teherautók, kocsik, buszok az árokban, elakadva az úton, a nép meg gyalogolhat. A fél ország megbénul, tévéből, rádióból mást se hallani, csak hogy ne menjen senki kocsival. Kérdés, hogy mivel menjen, mert se vonat, se repülő, se busz nem megy, marad akkor a régi jó lábbusz, csak éppen olyan távolságok vannak, hogy hó nélkül is órákig tart amíg egyik helyről a másikra ér az állampógár, nemhogy amikor félméteres a hó. A politikusok természetesen elégedettek mert még a katonaságot is kiküldték havat takarítani. Amit nem értek, és ezzel nem vagyok egyedül, hogy ez Svédország, december, nem kellene, hogy meglepő legyen ha havazik és mégis minden évben ez van, hogy leesik a hó és pislog mindenki mintha még sose történt volna ilyen. Itt a szállodában sem túl egyszerű, az udvarról, ahol a parkoló van, nem sikerült eltúrni a havat. Tulaj sehol, felhívom. (kis szálloda, kapukóddal közlekedik a nagyérdemű, hogy ne kelljen személyzetet tartani) Maci Laci (aki nem lett kisebb) aszongya Uppsalában ragadt. Mondom neki, hogy a helyzet az, hogy egymás mögött állunk a kocsikkal, aki legbelül van az nemtom hogy fog kimenni, totális a blokád. Nem baj, mondja, majd az indiai srác megoldja. Az indiai srác aki valami kisegítő lehet, svédül nem tud, angolul se nagyon. Este kilenckor megjelenik az szobaajtómban és nagy fogadkozások közben biztosít róla, hogy reggel segít nekem kiállni. Reggelinél kiderül, hogy egy idősebb fickó meg a felesége állnak legbelül az udvarban. Aki legközelebb állt a kijárathoz már hajnalban odébbállt, így már csak az én traktorom képezi a blokádot. Térdig gázolok a hóban mire odaérek a kocsihoz, eltart egy ideig amíg kiásom a hóból. A neheze csak ezután jön. A hókotró kocsi egy jó combközépig érő hófalat tolt a járda és a kijárat közé. Plusz tolatva kell kimennem mert orral álltam be, így se volt könnyű. No, de hát így szép az élet, ha vannak kihívások. Egy kocsi állt mögöttem, ha beletalálnék a nyomvonalba amit csinált az nem lenne rossz.....Kábé háromszor futok neki, négykerékmeghajtás, gáz, minden, közben indiai barátunk egy seprűvel a kezében áll és néz. Ki vagyok segítve. Öreg nénik közben a felöltöztetett kiskutyáikat sétáltatják, így még azt se lehet, hogy ész nélkül adom a gázt, mert akkor tuti elcsapnám őket. Lefulladok egy párszor, indiai barátom csak nézi és nézi.Végül sikerül beletalálnom hátramenetben a nyomba amit az előttem kiálló kocsi csinált és végre kint vagyok ebből a hócsapdából. Az idősebb fickónak nem ilyen egyszerű, kipörög, tolni kell, kartondobozokat kell szétszedni és a kerék alá tenni hogy ki tudjon menni. Az ember azt hinné, hogy délutánra történik valami és eltakarítják az udvarból a havat, de nem. Délutánra megint leesik egy adag hó, de az ominózus seprű oda van támasztva a házfalhoz. Azzal nem is lehet ezt a mennyiséget eltakarítani. Tulaj visszaért a hófogságból, megkérdezem mégis hogy gondolták ezt, erre azt mondja, hogy hát a kisegítő fiú nem nagyon tudja mit kell csinálni ezért nem történt semmi......hát, az már reggel látszott rajta, hogy nagyon nem tudja mit kell csinálni, mert ha az ő segítségére lettem volna utalva még mindig ott küzdök a hóval. De holnap! Holnap eltakarítják! Legalábbis ezt ígéri. Hát, ígéretekkel tele a padlás, engem ez nem érint mert holnap már megyek haza, de addigis leparkolok az utcán, a tilosban, mert máshol nincs hely és bízom benne, hogy a hókáoszra tekintettel nem járnak a parkolórök, legalábbis holnap reggelig nem amikor is elmegyek a dolgozóba és nem jövök már ide vissza. Még egyszer nem kockáztatom meg, hogy beálljak ebbe az udvarba. Közben otthon Kisami megbetegszik a jó kis hányós-fosósban...... A munkahelyen a helyzet mint nyugaton, változatlan. A titkárnők a múltkorihoz hasonló sebességgel dolgoznak illetve nem dolgoznak. Pénteken viszont nincs beteg, egy darab se. Nekem nyolc.....csak nem lenne rossz ha írnának ezek az asszonyok, de sebesen, de csak nem írnak. Tízkor felhívom a nagyfőnököt, hogy hát ez van, no erre ismét meakulpázik, és megígéri, hogy rendet csinál. Ezúttal tényleg rendet rak, mert tizenöt percen belül elkezdenek megérkezni a diktálások és az összes adminisztratív marhaság. Azt hiszem nem vagyok túl népszerű, mert két megyényi titkárnő szid engem amiért pénteken erőltetett menetben kell írniuk. Múltkori bolond anyuka nem tűnik fel, úgy látszik jól az asztalra kell csapni és tiltakozni, akkor meg lehet úszni dolgokat. Nem mintha nagyon sajnálnám, hogy elmarad a találkozó. Erre a hétre nem túl nehéz betegeket találtak, nem is fáradok el, inkább csak ez a hó bosszant, de van remény, hogy péntekre eltakarítják az utakról. Kávéscsészés bácsikát nem láttam a héten, őt sem hiányoltam. És valahogy most sokkal flottabbul mennek a dolgok, mert péntek délután kettőre minden, de minden kész van, el se hiszem. Le tudok zárni mindent, nem lesz semmi amit átküldenek a fél országon haza a postaládámba, hát....paradox, de úgy látszik szeretik az emberek a lecseszést mert amint kaptak belőle egy nagy adagot elkezdtek dolgozni úgy ahogy lecseszés nélkül kellene.....ki érti ezt. Délután kettőkor még világosban indulok haza. Utak egész jól letúrva. Nagyon jó hazaérni. És elhatározom, hogy egy jó ideig most itt maradok a fenekemen. Kalandnak jó volt, de ezért kár ilyen messze menni.

Barnhabilitering/gyermekhabilitacios intézmény Stockholmtól nem messze, november közepe

Négy óráig tart az út amíg ideérek. Nem egyszerű elindulni sem, mert Levente dolgozik, Gerdáékat kell megkérni, hogy vigyázzanak a lányokra pár óráig. Amikor megérkeznek, Kisami nagyon óvatos, az én ölemben ül vagy negyven percig és ismerkedik a helyzettel, holott ha valakiket akkor őket ismeri. Újabb negyven perc amíg összehaverkodnak. Nagyban megkönnyíti a helyzetet, hogy pisilnie kell, és ő már kétéves nagylány, egyedül ül a vécére, csak nem mindig sikerül. Most is mellémegy a pisi egy része, sírni kezd, és amíg én takarítok, addig ő átöltözik Gerdával. Ezután már jól mennek a dolgok, már csak a kutyát kell kivinni és utána indulhatok is. A lányok vacsoráznak, amikor elindulok. Még tankolni is kell......este hat óra van és még előttem van a négyszáz kilométeres út. Nagyon úgy érzem, hogy mi a búbánatnak vállaltam el ezt......piszokul nincs kedvem az egészhez. Sötét van, esik kicsit az eső. Még ha végig autópálya lenne, de nem. Egy óra az út Jönköpingig, autóút, hol egy, hol két sáv, relatíve jól lehet haladni. Mire odaérek, már kezdem kicsit unni az egészet. Jönköpingnél ráhajtok az autópályára és megyek Stockholm felé. Hamarosan felhív Lev, hogy már otthon van, ekkor már múlik a gyomorgörcs. Majdnem két órát autózom az autópályán, aztán már bekapcsolom a gps-t, mert azt tudom, hogy hol kell lehajtani róla, de tovább nem. Ahogy lehajtok, egyből az erdő közepén találom magam. A sötétség szinte tapintható. Erdő, erdő és erdő. Száz kilométer még ezen az erdőn át....... Egy keskeny út van, állítólag főút, ehhez képest egyedül vágok át rajta, nagy néha jön szembe 1-1 kocsi. Nem vagyok ijedős, de ez kicsit félelmetes. És mindig lehet fokozni, mert egyszercsak vége a főútnak és nem tudom merre menjek, mert a gps elveszti a jelet. Ennél halottabb nem is lehetne, én meg ott vagyok a semmi közepén, szinte hallom ahogy a trollok előmásznak az erdőből. Tábla éppen van, csak éppen semmilyen általam ismert település neve nem szerepel a táblán. Hát akkor kb a pénzt is feldobhatnám és fej vagy írás alapon eldönthetném, hogy merre menjek, de a pénztárcám el van ásva valahol....marad akkor a ”próbáljuk meg ezt az utat” . Szerencsém van mert a gps megtalálja magát és megjelenik a kis lila nyíl ami én vagyok és csodák csodája jó irányba megyek. Mondja még valaki, hogy a nők nem tudnak tájékozódni. A baj csak az, hogy ez az út még keskenyebb.....és méginkább az az érzésem, hogy a kis erdei lények csak rám várnak. Hogy még jobb legyen, az út melletti árokban kis világító zöld szemek figyelnek-mozognak, nemtudom milyen állatok, de nem is akarom tudni. Régi ismerőseim a jávorszarvasok is megjelennek, nemtudom hogy szúrom ki, mert sötét van mint a fene, valszeg a Toyota dögerős reflektorai meg a gondviselés, de látom ahogy egy nagy sötét tömeg sétál át az úton és még időben fékezek. Hogy szakadnának meg ezek a nagy böszme állatok. Ebben a sötétben teljesen elképzelhetetlennek tűnik, hogy itt emberek laknak. Holott vannak kis települések itt-ott, de egy lelket nem látok. Akkor sem, amikor beérek a városba. Ez az igazi zombiville....A szállodába relatíve könnyen odatalálok, a gps persze megint behalt, de még otthon megnéztem merre kell menni és nem túl nehéz, így odatalálok. Bejutni nem egyszerű, mert zárva van. Naja, végülis este tíz van, a zombik akármikor jöhetnek. Még jó, hogy van egy telefonszám az ajtón. Felhívom, és egy fickó veszi fel, aki határozottan állítja, hogy a kapukód 5040. Három próbálkozás után sem jutok be, akkor aszondja a fickó, hogy jön és beenged. Jön is, mezítláb, és MaciLaci hozzá képest labdába sem rúg. Így saccra vagy 210 magas és 180 kiló. Nagyon barátságos, csak éppen ijesztő....kapok egy szobát és vagy ötven évet repülök vissza az időben, a bútorok, a tapéta, a berendezés, minden. A képekről kövér reneszánsz puttók néznek rám az aranyozott keretű tükrök között....hát, ez van. A puttók ellenére jól alszom. A gps másnap reggel is ugyanolyan halott mint volt. A melóhelyre már nehezebb eljutni mint a szállodába mert erre már nem 100%-ig emlékszem, csak hogy a kórházon kívül van. Még jó, hogy időben elindulok, mert keringek egy ideig amíg megtalálom. Itt jönnek az igazi megpróbáltatások. Egy öreg bácsika fogad, aki az egyik főnök. Mert svéd szokás szerint sok főnök van. Olyan tömény cigarettaszag lengi körül, hogy arra rá lehet támaszkodni. A félig tele sárga kávéscsészéjét mindig magával hurcolja saját elmondása szerint. Nem kérdezem meg, hogy pisilni is kávéval megy-e. Mindenesetre elég gyorsan kiderül, hogy nem lesz ez túl egyszerű, mert megtudom, hogy a pszichológusok nagyon képzettek, olyannyira, hogy nincs szükségük orvosra az autizmus kivizsgálásokkor (csak éppen jó pszichológus szokás szerint lövésük nincs arról, hogy mi lehet az oka és nem bírnak elszakadni attól, hogy csak azt vizsgálják ami kiböki a szemüket, a komorbiditás mint fogalom nem létezik).Az is kiderül, hogy a növér az nincs, illetve ezen a héten itt van egy napot, de a 49. héten egyáltalán nem lesz itt. Kiderül továbbá, hogy az előző orvos többek között ezért lépett le. Megkérdezi van-e kérdésem. Amikor kérdezek, akkor nem tud válaszolni és a nővérhez irányít, aki fel is tűnik teljes 25 percre aztán lelép az inkontinencia előadására. Kiderül, hogy a titkárnő félállásban dolgozik és nem ér rá velem foglalkozni. A dokumentációs rendszerbe nem tudok belépni, délutánra ígéri a titkárnő a jelszót. Addig a nővér kölcsönkapott jelszavával olvasom a betegdokumentációt. Megjelenik a főfőnök is és előadást tart nekem a szervezeti felépítésből, hány dolgozó van stbstb. Marha fontos......mindegy, ezért is fizetést kapok, nekem nyolc, hogy mivel töltik ki az időt. Jelszó lesz, csak éppen a gyógyszermodulhoz nem jó, de a titkárnő aszongya ő ahhoz nem ért, mert azon a képzésen nem volt, ahol ezt tanították. Azért nem rossz titkárnőnek lenni, mert büntetlenül mondhatja ezt. Szeretnék egyszer én is erre hivatkozni, hogy bocs, akkor éppen nem voltam ott amikor ezt tanították úgyhogy nem tudom. Majd valaki más megmondja nekem. Mert ehhez itt is nagyon értenek, levakarni magukról a feladatot. A hétfő délután ezzel telik, hogy próbálok megokosodni a dokumentációs rendszerből. Kedden reggel már jönnek is hozzám. A betegek nem túl bonyolultak, ismét kiderül, hogy nem velük van a baj, az ő problémáikat meg lehetne oldani relatíve egyszerűen ha lenne például jelszavam. Így abban maradunk, hogy a héten megoldódik a receptjük, egyelőre nem tudom én se mikor de a héten. És rendes, türelmes betegek, nem vitatkoznak. Elvégre heteket vártak és órákat utaztak, hogy engem lássanak, akkor az a pár nap ide-oda már nem izgatja őket. Nem túl hamari népek. Délutánra várok egy fogyi fiúcskát aki amellett hogy fogyi még autista is és emellett igen aktív. Előző doktor szerint meg kellene ítélni hogy kell-e neki egy kis centrálstimuláns. Nővér nem lévén elérhető megkérdezem a titkárnőt, hogy szokták, EKG, labor, ki csinálja. Hát ő nem tudja. Ki tudja, kérdezem, ezt se tudja. Nem sokkal később feltűnik az öreg bácsika a sárga kávéscsészéjével és megtudom, hogy nem jó, proaktív vagyok, kicsit vegyek vissza, ha centrálstimuláns és ADHD kezelés akkor az a gyerekpszichiátria dolga, ők itt ilyet nem csinálnak, mert egyfelől nem értenek hozzá, másfelől nincs aki kövesse a gyógyszerelést. Ha ilyen jellegű igény merül fel, küldjem a beteget a gyerekpszichiátriára, pár hét ide-oda mit számít. Próbálom mondani, hogy akkor ez nagyon el volt tolva tervezésileg, mert akkor már ez előző doki is elküldhette volna, ugyanakkor azért ez nem egy egyszerű ADHD hanem a leírás szerint egy fogyi kisfiú ahol a hiperaktivitás kb törvényszerű, ez nem olyan hogy ráküldünk egy kis ritalint és megokosodik. De ez mintha nem menne be a bácsika fejébe, csak mondogatja mint a mantrát, hogy ha ADHD akkor gyerekpszichiátria. Itt befejezem, nem megyek bele, hogy éppen akármi baja is lehet, például húgyúti fertőzés mert maga alá szarik a lelkem, vagy a foga fáj vagy mittomén. Mindegy, majd meglátjuk, lesz ami lesz. Jönnek is, orosz tolmács kíséretében. A kissrácnak kábé két percébe kerül, hogy lebontsa a szobát mert hát aktív az istenadta, egy pillanatra nem ül le, egy rongyot csócsál ha kell ha nem kell, az ujját a fenekébe dugdossa ha nem figyel az anyja aztán a cuccot enné le róla, megvizsgálni nem hagyja magát, mert így is vigyáznom kell, hogy ne pofozzon fel, beszélni nem tud, csak nyekeg és nyekeg. Hát nem leszek sokkal okosabb, egyfelől megértem ezt az anyukát hogy tele a töke amiért négy éve tömik a gyerekét neuroleptikummal és igazából jobb nem lett, és most én sem tudok neki mit mondani, csak hogy végig kell gondoljam és ki kell találjam mi legyen a gyerekével, nincs semmi quick fix ötletem. Szegény nem érti, hogy hogy mondhat ilyet egy orvos és igazából igaza van, mert ez nagyon nem olyan amilyennek lennie kell, de ha egyszerűen télleg nem tudom hogy legyen, mert nem hiszem, hogy ez egy gyerekpszichiáter asztala, elvégre én is az volnék és ha valami akkor ez gyerekorvosi dolog, megnézni, hogy van-e valami baja, fájdalma amitől ilyen. No de, hogy jut el gyerekorvoshoz? Mert csakúgy átküldeni nem lehet, az túl egyszerű lenne itt a nagy bürokráciában. Még szerencse, hogy szerdán befut a nővér, aki aznap háromig még dolgozik is. Remek! SMS-ben elküldi a keddi betegek személyi számát és gyógyszerelését a gyerekneurológusnak akit ismer és aki ki fogja írni a gyógyszereket, miután nekem még mindig nincs jelszavam, lévén a titkárnő szabadságon a másik titkárnő meg kijelenti, hogy ő a mozgássérült divízió dokumentációjáért felelős, neki az autistákhoz semmi köze, így az én jelszóhiányomat se tudja megoldani. Ennyit a betegbizonságról meg a titkos dokumentációról. Ez már régesrég avvikelserapport azaz valami olyasmi amit jelenteni kell a felsőbb szerveknek kategória. Felhívjuk a gyerekneurológust is, aki egyetért velem, hogy a fogyi kissrácnak először egy szomatikus vizsgálat kellene. Nem is kell nagyon győzködni, hogy fogadja, meg se merem kérdezni mikor lesz, nem akarom tudni. Régi igazság: ne akarj rossz hír hozója lenni. Pl aszondja hogy januárban ér rá találkozni ezzel a gyerekkel és ezt nekem kell közölni az anyuka testvérével, aki tud svédül....nem. Jobb is így, hogy azt mondja, hogy majd néz nekik egy időt és így csak ezt kell közölnöm anyuka testvérével, hogy kitaláltam mi legyen, mennek a neurológushoz. Huhhhh, ez megoldódott. A türelmem közben elfogyott, úgyhogy felhívtam az engem ide közvetítő céget, hogy ez így nagyon nem frankó, hogy ez mégiscsak ugye betegekről van szó, meg felelősségről. Aszonta felhívja a főfőnököt és megoldják. Még a délután folyamán a titkárnő a kezembe nyom egy kb 50 oldalas papírhalmot, hogy ezt egy anyuka írta nekem és hívjam fel. Anyuka nekem írta személyesen a levelet. MI van????? Honnan tudja egyáltalán a nevem és ki ez egyáltalán, nincs is a listán, hogy találkoznom kellene vele. Mindenesetre elteszem a dolgot másnapra, elvégre ez nem akut dolog. Másnap reggel megnézegetem, hát, már messziről bűzlik az egész, a szokásos bolond szülő aki magának akar előnyöket és megpróbálja a gyerekét betegebbnek feltüntetni mint amilyen valójában. A dokumentáció szerint nincs alapja azoknak a diagnózisoknak amiket az anyuka állít, három orvossal találkoztak, mind a három kb ugyanarra jutott, hogy nem akarja megölni magát, valszeg fogyi meg kicsi autista is, de egész jól ellátja magát, nincs alapja annak a követelésnek, hogy anyuka legyen a személyi asszisztense napi 24 órában. Mert ilyen papírt szeretne tőlem az anyuka anélkül, hogy találkoztam volna velük. Megyek az kávéscsészés papihoz és mondom neki, hogy ad 1 ezt a gyereket három orvos látta, én negyedikként nem fogok tudni jobb papírt írni nekik, mellesleg az alapján amit az orvos, a pszichológus, a munkaterapeuta meg a kutyafüle leír nem hiszem hogy megalapozott lenne egy más vélemény mint ami már eddig is le van írva, ad 2 mégis hogy gondolták hogy nyilvánossá teszik a nevemet és kiadják olyan embereknek akikkel az ő tervezésük szerint nem kerülök face to face kapcsolatba. Itt nemegyszer bolond emberekről van szó, akik veszélyesek lehetnek, ilyet egyszerűen nem csinálunk, nekem azokhoz akiket nem látok semmi közöm nincsen, semmi felelősségem irányukban nincsen ergo semmi szükség rá, hogy tudják, hogy hívnak. A papi esküdözik, hogy kideríti a dolgot, ugyan nem most, mert megy mötézni, de majd délután. A délelőtt másik felében egy apukát hallgatok, hogy milyen nehéz neki, mert a gyereke Aspergeres. A srác amúgy egész rendben van, ezeknek is igazolás kell. Belegondolok, hogy amikor a rendes munkahelyemen dolgozom mennyire flottabbul mennek ezek a dolgok elvégre én is részt veszek az egész kivizsgálásban, nem kell nekik külön ezért orvoshoz menni nemhiába téptem a számat, hogy tegyük effektívebbé ha már csinálunk valamit. ( kezd amúgy kiderülni, hogy egész jó munkahelyem van.....minden relatív, ehhez a káoszhoz képest elfekvő a borasi BUP és tök nyugis....holott ők se mennek a szomszédba a hülyeségért) Délutánra csak rosszabb lesz, egykor jön egy pofoznivaló nyolcéves, az a gyerek aki a bicskát nyitogatja az ember zsebében mert már akkor én vagyok a prostituált amikor még csak megjelenek a folyosó végén, beszólogat, nyelvet nyújtogat, apukának nagyon kínos a dolog, dehát megmondták neki a pszichológusok, hogy aspergeres a gyereke, és máris megvan a mentség. Kiderül, hogy a gyerek naponta szétszedi a lakást, de nem azért vannak itt mert valamit akarnak ezzel tenni, hanem mert nekik is igazolás kell, hogy pénzt kapjanak elvégre jár nekik, mert van diagnózisuk. (Nekem is van, fáj a hátam, én nem kapok pénzt??????) Úgyhogy csak úgy zárójelben megjegyzem apukának, hogy jó lenne ha felvetné ezt a problémát legközelebb mert engem nem izgat hogy ilyen a kölke, két fülem van itt be ott ki, de kevesen lesznek akik tolerálni fogják, pláne az osztálytársai, hát igen, tudja, naponta van verekedés......najó, akkor helyben vagyunk. De ez gyorsan ment, fél óra múlva már maguk mögött csukják be az ajtót hálistennek. Ismét kontaktolok a közvetítős nővel és elmesélem a reggeli kalandot az anyukával, hogy ez így nagyon nem okés. Ó hát azonnal beszél a főfőnökkel. Nem sokkal később főfőnök a vonalban és meakulpázik ezerrel és nem érti hogy történt és nagyon sajnálja. (én is.....nagyon rezeg a léc, hogy bevállalok-e még egy hetet mert erre nekem nincs szükségem....) és hogy ő majd beszél ezzel az anyukával, dehogy kell nekem papírt írni, szó sincs erről, ő majd beszél vele. Nemsokára feltűnik kávéscsészés papi is, aki ugyanezt mondja, hogy ezt ők elintézik. Felvetem, hogy akkor most már csak a dokumentációt oldják meg, a titkárnők ugyanis az otthoni címemre akarják küldeni az összes igazolást, hogy írjam alá és küldjem vissza. Én ezt annyira nem szeretném, terveim szerint péntek délután becsukom a boltot és köd előttem köd utánam. Az igazi bolond szülők délután háromkor érkeznek a szintén aspergeres gyerekükkel aki 13 éves és egy éve székrekedéses de olyannyira, hogy csurog a kaki, nem megy vécére, nem érzi mikor kell és a gatyájába csinál. Gyerekorvos persze nem látta, de a pszichológus kezelgeti, glicerinkúpokat ad neki és írják buzgón a kakinaplóba hogy napi hányszor megy a vécére és hányszor megy a gatyába. Kérdezem a pszichológust, hogy mégis hogy gondolták ezt, elvégre múlt december óta nem látta semmi orvos ezt a kölköt, honnak tudjuk meddig van tele szarral ez a szegény gyerek, derékig vagy a nyakáig, valami organikus ok esetleg? Hát azt ő nem tudja, de én se foglalkozzak vele, a szülők majd elmondják mit akarnak. Ki lehet találni mit akarnak, orvosi igazolást, hogy az iskolai szünetekben otthon maradhassanak a gyerekkel. Mert magától nem kel fel, nem eszik, ül a szaros gatyában. Kérdezem mikor volt ez a szünet, az őszi szünetre gondoltak? Mert az nem gond. Hát nem, ők úgy gondolták, hogy én előre igazolom nekik a karácsonyi szűnetet, a februári síszünetet, a húsvétit, meg hát nyáron is kellene pár hét. És írjam meg előre a papírt ők majd utólag beírják a napokat. Jó vicc.......Mondom hogy hát ez sajnos nem megy, én ilyet nem írok, na ekkor elborul az agyuk, hogy ők milyen fáradtak, főleg apuka, mert ő 57 éves és neki milyen sok idjeébe van ez a gyerek, és hogy maga alá szarik és nem tanul már meg vécére menni és neki el kell jönnie előbb a munkahelyéről és ő milyen fáradt és ez nem járja ebben az országban hogy neki ilyen fáradtnak kelljen lennie. Itt borul el az én agyam és kb annyira tudok gondolni hogy vazzeg, én is fáradt vagyok, főleg, hogy ezt hallgassam és komolyan mondom megsajnálom ezt a gyereket, hogy ilyen csúnyán beszélnek róla, hogy semmi melegség nincs a szülei szavaiban amikor róla beszélnek, hogy az anyja egy ötvenes vén fapina aki húsznak akar látszani de akárhogy erőlködik nem megy neki, hogy az apjának lövése nincs arról, hogy a gyerek nem vele akar kicseszni amikor beszarik és ha nem érzi hogy szarni kell akkor nem érzi, lehetne annyi eszük, hogy nem glicerinkúpot dugdosnak a seggébe hanem először elviszik orvoshoz és megnézetik a kölket, hogy mégis mi van vele. Aztán kijelentik, hogy én úgyse fogok tudni nekik jó igazolást írni, mert otthon van a feketelista, hogy mit nem csinál meg a gyerek és azt nekem ismernem kell és ezt hogy oldjuk meg. Kb olyan körülményesek mint a szólásbeli kutya aki elkörülményeskedi a szexet végül nem bírom tovább és mondom az apukának hogy akkor fehívom amikor hazaér. Na ennek nagyon örül, sok újat persze nem tudok meg, de végre, először az elmúlt két órában egyetértünk valamiben, és úgy gondolja, hogy most már képes leszek egy másik igazolást írni nekik, nem azt amit eredetileg akartak, mert az nem megy, hanem egy olyat amit nem tagadhatok meg, akármennyire is szeretném. Üröm az örömben, hogy anyuka hívja apukát mert természetesen nem laknak együtt és valszeg ő is akar valamit, de őt már nem vállalom be most késő délután, elvégre mindennek van határa. Mindjárt péntek!!!!!!! Péntek reggel még van szerencsém két pácienshez, de különösebben nem ráz meg egyik sem, mert gondolatban már hazafelé autózom. Az itteni főnök az utóbbi napokban egyre másra esküdözött, hogy péntek délutánra minden ki lesz írva, az összes dokumentáció. Várom. Hát, várhatom. Egy része megérkezik, alá tudom írni, a másik része nem. A titkárnők kettőkor hazamennek. Akkor már sejtem, hogy itt több kiírás nem lesz. Persze azt se mondják, hogy bikkmakk. A főnökük meg olyan töketlen, hogy egész héten képtelen volt így vagy amúgy rávenni őket, hogy fejezzék be a melót. Gondolom szarnak nagy ívben rám is, hogy majd három hét múlva tűnök felismét, a betegek eddig is türelmesen vártak, akkor meg hova siessenek a gépeléssel? Nem veszem túl jó néven a hozzáállást, na nem mintha bárkit is érdekelne. Mindenesetre úgy vagyok vele, hogy nekem jó, akkor a maradék időben nem csinálok semmit elvégre fizetést így is úgy is kapok. Fél négyre mindennel kész vagyok, indulok uzsizni. Akkor talál meg a kávésbögrés főnök és kijelenti, hogy, a dolog úgy áll, hogy nem lesznek készen. Igen, észrevettem.....mondom. Erre jön megint, hogy nem ő tehet róla, és hogy az ő titkárnője félállásban dolgozik és hogy ezért nincs ideje írni (naiv gondolat: mégis mi a búbánatot csinál egy titkárnő ha nem ír????? svéd valóság: ha nincs elér írnivaló, márpedig nincs, mert orvos az nincs, aki dolgozna, a kurátorok meg maguk írnak, akkor a titkárnőknek kitalálnak mindenféle papírtologató feladatot, csak hogy legyen mivel megindokolni a jelenlétüket, aztán amikor megjelenik a doktor a nagy semmiből és írni kellene, akkor nem tudják a fontosat a kevésbé fontostól megkülönböztetni és a tologatják tovább a kis papírjaikat ahelyett, hogy valódi, a kedves betegnek értékteremtő munkát végeznének) No, hát akkor így jártunk- mondom, nekem mindegy, én mingyá megyek haza, ha nem írják meg az igazolásokat akkor nem írják meg, én a lóvét így is úgy is megkapom, akit hátrány ér azok a betegek, ha esetleg eddig nem vette volna észre a bácsika. De hogy mit csináljunk-így ő. Az lenne a javaslata, hogy elküldik nekem postán, írjam alá és küldjem vissza. Szeretem azért a drámát meg a feszültséget, így aztán nagy kerek szemeket csinálok és visszakérdezek, hogy télleg???? sima posta???? és ott a postaládában fognak heverészni Sörmland betegeinek szupertitkos adatai diagnózis, kutyafüle????? így akarjátok? Adatvédelem??? biztonság, diszkrécio???? Háááááááát, ha ragaszkodom hozzá, akkor ajánlottan küldik.....- mondja a bácsika. Végül abban maradunk, hogy részemről mindegy hogy küldik, megmondom még egyszer, hogy ezt nagyon elbaltázták, elvégre csak 3x tették le a nagyesküt, hogy készen lesznek, de ha nekik így jó, végülis, túlórázhatok éppen aztán jól megnyomom a tollat, nem szégyellősködöm, amikor be kell vallani ezeket az extra órákat...... Ja és a bácsi nagyon kedves akar lenni, mert végül azt mondja, hogy menjek csak haza, erre az utolsó órára meghívtak, mert nem lettek kész :) nekem se kell kétszer mondani, úgyhogy tíz perccel később már felberreg a kis traktorom és indulok haza. A hülye őzek persze majdnem kijönnek az előttem lévő kocsi elé, szidom is őket egy ideig. Aztán Norrkőpingnél végre jön az autópálya és onnan majdnem hazáig már pálya van. Egybe lenyomom a négy órát mert már rohadtul elegem van. A szerencse nem hagy el, a kislányok még ébren vannak mire hazaérek. Még lesz egy ilyen hetem, aztán utána elfelejthetnek ezek az erdei trollok. Megjött a fizu, nem volt rossz.....ennyi szívás után mondjuk ez a legkevesebb.