Gran Canariával is úgy jártam, mint az eddigi nyaralásokkal általában, nagy terveim voltak, hogy majd előre elolvasom a turistakönyveket meg felkészülök meg utánanézek meg hasonlók, ehhez képest megint utazás előtti nap jutottam el a könyvtárba és kölcsönöztem ki az útikönyvet. De a repcsin előszedtem és a kislányokkal megnézegettük.
A dán hölgy is ellátott minket olvasnivalóval így hamar kiderült, hogy nemcsak fürdeni és enni lehet itt, hanem túrázni is. Egyből felmerült a probléma, hogy legyen a két gyerekkel, merthogy ők nem másznak hegyet az biztos, Noémi 18 kiló őt hegynek fel egész nap én biztos nem cipelem (az apja igyekezett gyorsan kijelenteni hogy ő se) ráadásul nem is vittünk nekik meleg cuccot.
No hát osztódjunk. A pénteki túrára megy az apjuk, addig mi játszóterezünk, a hétfőire meg én.
Pénteken a házibéke fenntartása miatt a szokásosnál kb másfélszer több fagylalt fogyott, de ez amolyan kis női titok maradt.
Aztán eljött a hétfő. Aszonták vigyek meleg ruhát, mert a hegyekben hideg van, 4-5 fok. Ugyammá, mi az nekem. Azért három réteg rámkúszott, illetve a hátizsákba, a kislányok integettek nekem és megígérték, hogy jók lesznek, nem idegesítik fel az apát, én meg elindultam.
Tele a busz finn-svéd-dán társasággal, az átlagéletkor olyan 50 körül van. Kicsit kilógok a sorból de nem baj. A fő idegenvezető egy szép szál kigyúrt legény, van egy idősebb komája meg egy fiatal lányzó, akinek a terepszínű ruhájától enyhén elütnek a vörösre lakkozott körmei. Nem ronda de éppen nagyon nem idegenvezetős és nagyon nem túrázós, de biztos tudja mit csinál.
Kanyarog velünk a busz fel fel fel a hegyekbe, gyengébb gyomrú útitársat hallok panaszkodni, hogy mindjárt viszontlátja a reggelijét, szerencsére megérkezünk a kiindulópontra, a sziget egyik legmagasabban fekvő szállodájához. Jó svéd szokás szerint kávézással és pisiléssel indítunk. Ezek után három részre oszlik a társaság, hat, kilenc illetve tizennégy kilométeres túrára. Naná hogy én nagyban játszom, megyek én 14 kilométert de megyek ám, elvégre minek kínzom magam az edzőteremben.
A rövidebbet túrázók felmásznak a buszba, ők még mennek egy kicsit. Sorsolás, és a mi társaságunk kapja a lakkozott körmű vezetőhölgyet. Felhívja szíves figyelmünket hogy kölcsönözzünk széldzsedit tőlük meg botot mert fent hideg lesz és az ereszkedésnél jó lesz a bot. Végülis miért ne, ingyé van.
Az út első része nem túl nehéz, ciprusok között visz az út, kellemesen meleg van 19 fok, napsütés, még frissek a lábak. A jányzó meg is mutatja a csúcsot, hogy oda fogunk felmenni a felhők közé. Pár napja állítólag hó esett a tetején. Végigmegyünk egy leégett erdőn, aztán egy jó másfél óra után igayi sivatagi táj és sziklák fogadnak minket. Eddig nem is volt megerőltető, megyek, nézelődök, néha fotózok, hálistennek senki sem akar velem beszélgetni, illetve egy idős bácsi megpróbálja de szerencsére megmarad az udvariassági 2-3 mondatnál és utána keres magának nálamnál szórakoztatóbb társaságot. Én meg nem bánom mert igazi mindfulness gyakorlat ez itt, megyek, megyek megyek, nem gondolok semmire tudatosan, jönnek-mennek a gondolatok, nem ragadok meg, nem agyalok nincs semmi, csak a napfény, a kék ég, a fák körülöttem, a madarak felettem és a saját lépéseim nesze. Nagyon kellemes no. A szikláknál kizökkenek kicsit, itt már nincs árnyék, süt a nap cefetül és meleg van de nagyon, miért nem rövidgatyában jöttem a macska rúgja meg. Vetkőzöm amennyire nem sérti a közszemérmet de még így is melegem van.
Felfelé visz az út egyre meredekebben és kezd szétszakadozni a társaság. A vörös körmű hölgy néha engedélyez öt perc pihenőt, ezalatt ő beszél, mutogatja a kaktuszokat, mesél róluk, a társaság meg próbálja nem kiköpni a tüdejét. Jól bírja ez a csaj...
Felérünk a sziklák tetejére, nagyon jó meleg van, a túrázókról patakokban folyik a veríték. Nem rossz ez február elején. A vörös karmú hölgyről kiderül, hogy a svéd hegyekben volt túravezető, és elege lett az esős nyarakból, október óta itt idegenvezeti a turistákat. Ja, így könnyű barnának lenni.
Közben a társaság végignyúlik a sziklákon és bevárja a társaság végét a finn hatvanas hölgyet és a barátját. Kezdek megéhezni, nemcsak én hanem a többiek is, a változatosság kedvéért kávézni akarnak, de a vörös körmű hölgy szerint majd inkább feljebb együnk ne pihenjünk túl sokat, mert nehezebb lesz tovább menni.
Javasolja, hogy most menjünk el pisilni, mert később hidegebb lesz, ott márnem olyan jó. Pisilni itt a sziklákon nem lehet, remek kilátás nyílik ide a kocsiútról, de a sziklák után fenyőerdőbe visz az út és lényegesen hűvösebb lesz, előkerülnek a pulóverek. Az ízületek is kezdenek rozsdásodni....innentől kezd nehéz lenni, fúj a szél és beértünk a felhőbe mert a páratartalom hirtelen megnőtt és se jobbra se balra nem látni. Kiérünk a gerincre, tépi a szél a széldzsekiket. Dejó hogy hosszú nadrágban jöttem.....
Egy nagy sziklahídnál érjük utol a rövidtúrázókat, akik már ebédelnek. Vannak nagyon felkészült kirándulók akik termoszban hozták a kávét. Hát.....ezt még gyakorolnom kell, hiába, én nem ebben a kultúrában nőttem fel.
Nem nagyon bánom amikor továbbindulunk mert ahogy itt ücsörgünk fázom. Pedig már három réteg ruha van rajtam. És innen továbbindulva kezdődik az igazi mászás, ez is mindfulness, de itt már arra koncentrálok hogy levegő be-ki, be-ki és lehetőleg ne az összes hatvanéves előzzön meg. Kéne egy személyi edző nem igazán vagyok formában.Vagy félóráig tart ez a szakasz és szó szerint fellélegzek amikor vége.A vörös körmű hölgy nem jön velünk, elindult lefelé azokkal akik nem törnek a csúcsra és a két fiatalember vezeti tovább a társaságot. Egy pihenőnél megelőz bennünket a tót szomszédok, mitadisten, futnak, és felfele futnak! Hogy a búbánatba csinálják nem tudom, mert én teljesen befordultam, a lábam elé nézek és számolom hogy levegő ki-be, ki-be, ezek meg futnak.
Aztán végre kikerülünk a felhőből és már fent is vagyunk a csúcson, hihetetlen panoráma tárul elénk, ellátni a tengerig, látni a repteret, egy igazi élmény. Ismét melegem van, ismét vetkőzöm, egy dolog necces, kezd ázottkutya-szagom lenni így megizzadva a több réteg ruha alatt. Nem baj, nem ismerkedni jöttem.
A túravezető fiatalember elmeséli hogy pár hete egy túrázó leesett a sziklákról, de nem lett semmi baja, csak éppen mentőhelikoptert kellett hívni aztán kötélen leereszkedtek, felszedték a sérültet és repültek vele a kórházba. De csak a bokája ficamodott ki ne aggódjunk.
Van ám itt svéd kórház meg svéd iskola meg svéd egyház meg minden ami kell. Még rothasztott hering (a nagy svéd nemzeti eledel) is van a sarki kisboltban.
Elindulunk lefelé és bizony érzem hogy elfáradtam. De ami a nagyobb baj, éhes vagyok. A fene gondolta hogy ilyen sokáig odaleszünk és így meg fogok éhezni. De megyek rendületlenül. Egyre jobban fázom, mert ahogy lejjebb megyünk beérünk a felhőbe. Több mint öt óra túrázás után jutunk vissza a buszhoz és négy réteg ruha ellenére fázom a tizenkét fokban. A napot kávézés zárja, megállunk egy út menti vendéglőben, a kemencében ég a tűz, odatömörülnek az idős nénik, köztük én is. Itt a vendéglőben árulják a helyi kistermelők a banánlekvárt illetve a pálmamézet, hát ilyet vinni kell haza mindenképpen.
Innen még egy háromnegyed órás buszozás mire hazaérünk. A kislányok éppen fagyit uzsonnáznak, Levente pedig elővarázsolja a kajcsit amit a délutáni büféből mentett el nekem, mert amilyen éhes vagyok most, nem bírnám ki kaja nélkül vacsoráig.A kislányok természetesen utasítgatnak hogy vegyem fel őket, de ez egyszer megtagadom, magamat alig birom bevonszolni a zuhanyzóba. Az ázott kutyaszag gyorsan lejön, de a ruháim szagára tá lehetne támaszkodni.
Valahogy így járt Levente is ezelőtt hét évvel Krétán. Régi szép idők...
Este nem tart sokáig amíg elalszom, és nem azért mert annyi koktélt iszom amennyit nem szégyellek, hanem mert fáradt vagyok, de annyira amennyire régen nem voltam. A fejemból azonban kiszálltak a hülye gondolatok, a sok munkahelyi szarrágást valahol elhagytam útközben. Bár ottmaradnának.

Kom cica, kom cica azaz gyere cica – kiabálja Kisami miközben kergeti a macskákat. Persze nem éri utol őket, megáll, kinyújtja a kezét, kettes-hármas-négyes-ötös ujjait többször behajlítgatva invitáló gesztust tesz a macska felé, ugyanakkor ez nekem is jelzés, hogy igyekezzek, álljam el a macska útját, hogy Őamirasága meg tudja simogatni. A legtöbbször hagyják magukat abajgatni a macskák, ennek nagyon örül a kisasszonyka, de ha a macskának éppen nincs kedve akkor bizony elszomorodik, leül a földre és sír hogy kom cica kom cica. Nagy, kövér könnycseppek potyognak a szép szemeiből, a szája lefelé görbülő kiflialakot vesz fel, a két kicsi karját kitárja és ekkor vált át a kom cica kom anyába, hogy menjek és vigasztaljam őt meg de gyorsan és hirtelen.
Egy ideig a madarakat is kergette de náluk még ennyi esélye sem volt, így őket inkább csak mutogatta.
A sziget egyik nagy nevezetességét hirdető plakátba már érkezéskor a repülőtéren belebotlottunk és Noémi már akkor kijelentette, hogy meg akarja nézni a delfineket.
Az állatkert olyan háromnegyed óra buszozásnyi távolságra van, keskeny, kanyargós út visz oda. A táj egyre kietlenebb, pár csoffadt pálma még akad itt-ott aztán azok is elmaradoznak, néhány kisebb bokor ott porosodik az út szélén de főleg kövek vannak mindenhol, kő meg szikla.
Az állatkert egy igazi zöld oázis a kietlen semmi közepén. Tele van mindenféle trópusi növénnyel, több méter magas fikuszok, kaktuszok mindenütt, szemmel láthatólag lényegesen jobban érzik magukat ezen a klímán mint otthon, egy év alatt nőhetnek annyit mint az otthoni fikusz öt év alatt. Ha egyáltalán megmarad, nálam ezt sose lehet tudni...
Kis tavak, vízesések között visz az út, fölöttünk összezáródnak az utat kétoldalt szegélyező fák lombjai, megnézem közelebbről, ugyanilyenem van otthon az előszobában csak az nem lesz nagyobb sehogysem, ezek meg itt mint a bolondgomba úgy nőnek. A fürdőszobában nevelgetett pálma is kis satnyának tűnik az itteniekhez képest.
Az orchideaházban látok pár ismerőst, legalább velük szerencsém van, ezekből lényegesen kevesebbet pusztítottam ki.
A kis mesterséges tavakban tányérnagyságú ékszerteknősök úszkálnak (velük se volt nagyobb szerencsém mint a fikuszokkal) nagyon tetszik a csajoknak. Van papagájshow, és mint mindig most is akadnak későn jövők, leülnek mellénk, előveszik a csokis kekszet és megjárják, mert onnantól kezdve Kisami a papagájshow végéig lejmol tőlük 1-1 kekszet. Három-négy darabot biztos beburkol, nem eszik túl gyorsan és a papagájshow se túl hosszú, de ha tovább tartana felfalná az egész zacskó kekszit.
Nem is baj hogy feltölti magát mert jó sokat lehet itt sétálni. Illetve lehetne, ha nem ragadnánk le a szurikátáknál, akik tényleg elég viccesek. Fázhatnak a kis állatok, mert mind odagyűltek arra a kis magaslatra, ahová utat találtak a napsugarak a fák közöttt és ott állnak egymás mellett, a nap felé fordulva. Először csak egy volt ott, majd jött a haverja, aztán rövid időn belül az összes szurikáta odagyűlt és ezen jót derült Kisami is de főleg a Noémi nevetett nagyokat, hogy milyen viccesek.
A delfinek is nagyon népszerűek, Kisami kacag és tapsol amikor kiugranak a vízből meg elkapják a labdát. Noémi elnyúlik az apja ölében, törölgeti a szemét de el nem alszik semmi pénzért. A delfinek után lábfáradása lesz, a pillangókat meg a korallzátonyt már az apja hátáról nézi. A buszozás ismét felpörgeti, nagyon tetszik neki hogy ilyen nagy buszban utazhat és milyen jól kilát. Kisami a buszra felszállás után három perccel már akkorákat bólint mint az eperfa lombja, ölbeveszem és hazáig úgy alszik mint egy igazi kisbaba.

Az ilyen melegben nyaralásokkal csak egy baj van: a menetrendszerű fosás. Valaki mindig elkapja, ha nincs szerencsénk többen is. Ahogy annak idején Rodoszon....előbb Levente aztán én, egyedül Noémi úszta meg, aki egy héten keresztül sült krumplin élt.
A gyerekeket most se volt nehéz etetni, ha fagyi meg sült krumpli van akkor nekik mindegy hol vannak. Kisaminak egy hétig tartott megtanulni a sült krumpli szót (itthon nincs túl gyakran) és ezután már reggelire is ezt kért volna. Amira még az egyszerűbb eset, mert ő eszik hozzá husit, halat, uborkát, paradicsomot, sajtot, de Noémi három éve egy héten keresztül két dolgot fogyasztott sült krumplit és téliszalámit. Ja és a téliszalámit mi vittük az all inclusiveba, nehogy kitegyük magunkat a lehetőségnek hogy a spanyolok nem ismerik a Pick gyár remekét mert akkor igazán nehéz napok vártak volnaa ránk.
Kisami a kivit is krumplinak nézte és csápolt utána minden reggel a gyümölcsöspult előtt miközben ”hej kumpi” azaz szia krumpli-t mondogatott és hevesen mutogatott a kivi felé.A krumplival nagy barátságban van, otthon szinte rá lehet bízni a pucolást, jön velem a kamrába, kiszedegeti a zacskóból, belerakja a hámozóba, fogja a tetejét amíg a krumplik ide-oda forognak, kiszedegeti őket a vízbe aztán adogatja őket amikor felvágom végül beleteszi a vízbe vagy a tepsibe.Közben persze játszik a vízzel és garantált a ruhacsere főzés után.
Jó is az a sült krumpli csak nagy mennyiségben pláne több napon keresztül olyan székrekedést tud csinálni hogy ihaj pláne pár nap után. A szülinapom pedig a nyaralás második felére esett amikor már egy pár napja sültkrumpli koszton éltek a kölkek. Ez a 33. szülinap a nagy kakálások napjaként vonult be a családi történetbe. Mások verseket írtak róla, meg dicsekedtek hgy krisztusi korba értek, hát nekem az egész családom a vécét őrizte eme jeles alkalomkor.
A nagy nap reggelén már sejteni lehetett hogy homokszem került a gépezetbe, Levente elég nyúzottan ébredt, émelygett és már jött is a róka koma. No nem baj csak elmúlik gyorsan gondoltam, naná hogy nem így lett. Egész nap az ágyat illetve a vécét felügyelte, meg magát, hogy ne a gatyába kerüljön. A kislányok hordták neki a teát és összevesztek rajta hogy ki tegye bele a filtert és ki a cukrot, végül megegyeztünk benne, hogy sor lesz (mint az egyszeri svéd aki akkor is sorszámot húz a húsospultnál ha egy lélek nincs a boltban) és aki a filtert hozza az legközelebb a cukrot önti a teába és keveri meg.
A sort természetesen nem én tartottam nyilván, a rövid távú memóriámat nem merném teszteltetni még kihoznák hogy ADHD-m van és nem lenne alaptalan....úgyhogy rábíztam a kislányokra és csodák csodája Mémi mindig tudta kinek a sora van. És ami a legjobb nem is akart átverni.
Amig az apjuk a vécére szaladgált én a kislányok után tettem ugyanezt.Eddigre már szerencsére szereztem némi rutint a délutáni fagyiztatás és uzsonnáztatás terén. A naiv lélek azt hinné nincs jelentősége milyen fagyit kap a gyerek örüljön neki hogy kap, hát kérem, nem olyan egyszerű ez mint amilyennek látszik. Jóléti problémákkal szembesül ugyanis a szülő, van barna, sárga és rózsaszín fagyi. Választ a gyermekének, aki egyéves létére már határozott elképzelésekkel bír hogy ő akkor éppen sárgát vagy rózsaszínt akar és képes kijelenteni hogy ”nem sárga” (közben rázza a fejét, kis copfok röpködnek) azaz nem eszi meg. No ekkor vérmérséklettől függően dönt a szülő, másikat hoz, vagy végighallgatja amíg vége a hisztériának. Miután mindkét tapasztalattal gazdagabb lettem végül a botrányt elkerülendő magammal cígeltem a szóban forgó gyermeket és ott a tett színhelyén közöltem vele hogy no akkor válassz kislányom, sárga vagy barna pohárba kéred, jó, barnát kapsz nesze vegyél kanalat. Ezek után hisztit nem abszolváló anyuka fél kézzel a gyereket meg a fagyiját fogja hogy le ne ejtse a lépcsőn, másik kézzel a másik gyereket gardírozza, majd miután leültette őket az asztalhoz, és tudtukra adta hogy most innentől kezdve egy hangot se, eszitek a fagyit, visszatér a pulthoz és megadja saját magának is ami jár, két gombóc rózsaszín fagyit és egy színben harmonizáló koktélt csakhogy szó ne érje a ház elejét. Ha a gyerekek rendetlenkednek meg lehet őket fenyegetni hogy a macskának adom a fagyijukat, a macskák ugyanis ott lebzselnek a ”pool bar” közelében és a galambokkal versenyeznek hogy ki tud több maradékot behabzsolni. Sajt, sült krumpli, hot dog, fagyi, mindegy nekik csak kaja legyen. Meg a gyereknek is van mit nézni miközben a fagyi egyik felét a szájába teszi a másik felét meg a testvére ruhájába keni. No de nembaj, szabadságon vagyunk, a mosügép majd kimossa.
Délután még csucsi is volt, Kisami elaludt, beraktam az apja mellé aki akkor tartott a huszadik vécére futásnál, Mémi meg én elmentünk fürdeni. Illetve Mémi fürdött én meg néztem és közben D-vitamint szintetizáltam a nyugágyon. Közben igyekeztem nem elaludni és felügyelni a gyerekemet aki csúszdázott, locsolt, pancsolt, kisvödrözött, úszógumizott azaz őszerinte úszott majd egy idő után úgy gondoltam hogy most már elég lesz jöjjön ki. Kajdászhatok utána, füle botját se mozgatja. Vannak néha ilyen párbeszédeink:
-figyi Mémi most megyünk vacsorázni utána meg megfürödtök
semmi válasz.
-Noémi figyelsz rám?
-Iiiiigeeeeeeeen
-mit mondtam?
-nem tudom

Hát, van ez így. Jó akkor fürödjél, majd rájössz hogy annyira nem meleg az a víz. Megyek vissza a D-vitamingyártáshoz, mire egyszercsak megjelenik Mémike, futva persze hogy jaaaaaaaaaj ő nagyon fáááááázik, melegítsem meg. Hellókittis bugyi le, törölküző fel, közben ”kiiiisbaba akarok lenni”-t mond, mire a helyes válasz az hogy ölbe kell venni. Közben próbálok egyszerűbb összefüggééseket tanítani neki, ilyenformán:
de Noémi, az előbb mondtam neked hogy gyere ki mert hideg a víz fázni fogsz
mire ő:
de akkor még nem fáztam te huncut anya.....

és még én vagyok a huncut. Holott semmi huncutságot nem követtem el, napoztam, pocakos apukák cserélnek pelenkát, a közvetlen közelemben, libidóemelő fiatalember nincs a láthatáron és még én vagyok a huncut.
Mémi odafekszik mellém a nyugágyra és aszongya beszélgessünk. Ez általában azt jelenti hogy ő beszél.Azt nagyon tud is meg szeret is. De most fáradt, most azt akarja hogy meséljek neki. Mesélek neki a maszkabálos tündérről meg a rózsaszín ruhás tündérről, aztán beszélgetünk madarakról, delfinekről, propagálom neki a delfintrenírozói munkát, elvégre kevés delfin él a hideg égövön, egész évben kellemes klímájú helyen tartózkodni pedig luxus, de nem teljességgel lehetetlen. De mielőtt nagyon beleesnék abba a hibába hogy a saját elképzeléseimet és vágyaimat tukmálom rá Mémi megment, és mondja hogy menjünk látogassuk meg az apát hátha már meggyógyult.
Hát sajnos nem, még mindig elég zöld az ábrázata. Kisami közben felébredt így indul a délutáni maratoni játszóterezés, némi életre neveléssel (kislányom ha hagyod hogy eléd furakodjanak a csúszdánál akkor így jársz, ő többször fog csúszni te meg kevesebbszer) de még mielőtt elmérgesedne a helyzet megnevelem más kölkét, fogalmam sincs kié de egy röpke pillanatra úgy érzem megint dolgozom, mert se anyja se apja és szemmel látható módon nem érdeli hogy több gyerek is van itt akik kisebbek nála és csúszni szeretnének.
A gyerekek este jutnak oda, hogy meghallják a barna hangot. Alighogy befejezte a vacsorát Mémi kijelenti hogy kakilni kell. Jááááááááj, hát van vagy 200 méter a szobáig addig el kellen jutni két gyerekkel anélkül hogy bemenjen a gatyeszba. Az utóbbi időben nem egy tündérpónis bugyi bánta a kakispukik gyakoribb előfordulását. Szerencsém van, Levente nem ül a vécén mikor megérkezünk, Mémi szalad, lilul a feje, közben Kisami is elkezdi mutogatni a fenekét, mondja hogy kaki (ami pisit jelent) és húzza le a pelenkát. No, akkor másik vécé hiányában előkapom a mobilbilit, ráültetem de akkor már fáj neki és nemnemnem-et kiabál, nem akar kakilni de végül kijön aztán ugyanez még egyszer.
Következő programpont a zuhanyzás, közben az apjuk egyszer hány egyszer kakil, ezután Kisami megint nyomdázik, két pelenka megy tele három perces időközzel. Ötödjére odaérek vele a vécére. Ezek után újrafürdetem. Kisami vagy egy kilóval könnyebb lett és hálát adok hogy elhoztam a popsikrémet mert ha valamikor akkor most szükség van rá.
Miután családilag sikerült eldugulásközeli állapotba hozni a közműveket, a kislányok elaludtak, Levente pedig végre nem hány, arra jutok hogy hátigen, ez lenne az ünneplés ideje, de az most elmarad. Nem egészen így lett ez tervezve. No nem baj, majd jövőre partizunk elvégre akkor is még csak 25 leszek!

Ki is ez a Bamse, akire 3-8 év között a legtöbb gyerek úgy ragad mint legyek a légypapírra? Mindent megtudunk abból az egyszerű dalocskából, ami kb így hangzik, ”hejhó Bamse, a mi Bamsénk a legerősebb, de nem szeret verekedni, turbóméz, a nagyi turbóméze, attól lesz ő nagyon erős. Bamse védi a gyengéket, ha azt látja, hogy bántják a gyengébbet, akkor megint feltölti magát a turbómézzel, hejhó Bamse, legerősebb a mi Bamsénk, boldog akinek ilyen barátja van”
Bamse nem túl nagy és nem is nagyon erős medve, három kismackójával és azok anyukájával él egy kis házikóban, körülötte barátai a Kisnyuszi, a Teknős, meg a Farkas. Kisnyuszi szeret ugrándozni, és mindig mindentől megijed, Teknős nagyon okos, mindenféle csudamasinát eszel ki, Farkas meg rosszalkodik, és mindenféle csínytevéseket művel. Előfordulnak még más karakterek is, a gazdag és zsugori patkány, meg a gengszerek és társaik és ők azok akik nem segítenek másoknak, elveszik a gyengébbektől stbstb és Bamse erre reagálva dönt magába egy csupor turbómézet amit a nagyi titkos recept alapján főzött. Az összetétele ismeretlen, annyit tudunk, hogy Bamse nagyon erős lesz tőle, de a hatás nem tart sokáig így ha nem tudja megrendszabályozni a haszontalankodókat, akkor újra kell töltenie magát a mézből. (És még csodálkoznak hogy az ifjak szíják meg lövik az anyagot, hát mit kell ezen csodálkozni, ha ezen nőnek fel)
Bamse kalandjait képregényből ismerhetik meg a gyerekek, nekünk is van itthon egy pár. Még a repülőn is adnak a gyerekeknek, ez az utazási iroda ugyanis valamilyen úton-módon leszerződtette Bamsét és a nyaraló gyerekeknek Bamse-klubot szerveznek, hogy napi pár órát az ”üdülőovi”-ban töltsenek, hagyják szüleiket békén napozni vagy éppen iszogatni a bárpultnál és gurulhasson lefele a finom hideg söröcske. Természetesen ez sem ingyen van hanem kemény pénzeket fizetnek a szülők. A gyerekek kapnak egy Bamsés hátizsákot, baseballsapkát, amelynek az ellenzőjére rá van írva vastag filctollal a gyerek neve, nehogy az idegösszeroppanásig terheljék az idegenvezető hölgyeket, akik a gyerekek foglalkoztatásáról hivatottak gondoskodni. Elvégre hetente-kéthetente újabb csapat érkezik, és 15-20 nevet nem egyszerű hétről-hétre megjegyezni. A gyerekek nyakában ott fityeg a Bamsés dögcédula, rajta név, cím, szülő neve, telefonja, szállodai szoba és hasonló fontos adatok.
Dögcédula a nyakban, ha focizik, ha rajzol, ha mászókázik, úgy látszik csináltak valami kockázat-haszon elemzést, és ez alapják kevesebb gyereket fojtott meg a dögcédulal zsinegje mint ahányat elhagytak az idegenvezetők, ha mindig viselniük kell az azonositót. A sapka is ilyen, kint bent, ha kell ha nem kell, rajtuk a sapka, mert azon van a név, anélkül mindenkit kb Karcsikának szólítanának.
De nemcsak Bamsés gyerekmegőrző van, hanem mindenféle szórakoztató műsor is. És nemcsak itt, Gran Canarián, hanem Görögországban, Portugáliában, Egyiptomban, Thaiföldön, Mexikóban és mindenhol, ahová a TUI elrepteti a melegedni vágyókat, a Bamse és barátai-klónok hetente háromszor eljönnek és meglátogatják a gyerekeket. Az embernagyságú jelmezbe öltözött huszas évei közepén járó északi fiatal izzad egy jót a jelmez alatt, nagyon vigyáz, hogy orra ne bukjon, olyannyira, hogy kézenfogva vezetik fel a színpadra, gondolom alig lát ki a ruha alól, majd a már említett nem túl bonyolult dalocskát kollektiven eléneklik, eltáncolják, mert koreográfia is van, bizonyám, majd jön a fényképezkedés és utána végigölelgetik a résztvevő gyerekeket.
Bamse és barátai látogatását kifüggesztik a recepcióra, esélyünk sem volt kihagyni. Amúgy annyira nem is vészes, így hogy összesen hatszor volt részem benne, a végére már ha nem is élveztem, de úgy voltam vele, hogy a gyerekeknek tetszik, Noémi énekel meg táncol, Kisami meg vigyorogva tapsol, akkor most én minek legyek citrombaharapott, nem nekem csinálják a műsort hanem nekik, legalább addig se az én idegeimet cincálják.
Bamse nem kispályás, van előzenekara is. Coco és RajRaj, két bohóc.Tudom, gonosz vagyok, de nekem erről, hogy Coco meg RajRaj, elsősorban mindenféle kábszerárus-asszociációim támadnak, de ez lehet szakmai ártalom is. Nos, Coco és RajRaj némileg hasonlít Jayre és országos cimborájára Néma Bobra, azt leszámítva, hogy ezeknek nem kell szappanal kimosni a szájukat. Coco nem szól semmit se, csak a szemeit forgatja mint valami vásári primadonna, de mindezt nagyon meggyőzően. RajRajon pedig eluralkodott a mánia és be nem áll a szája, zizeg, be van gyorsulva, szaladgál ide-oda, házat épít Coconak a gyerekekkel, előtte-utána táncol, az úri közönség (a gyerekek) szintúgy, majd a színpadra penderülnek a menyecskék is: egy finn és egy svéd hölgy elvégre testvériesség és gazdaságosság a jelszavak, ne kelljen szegény finneknek saját Bamse-társaságot szerződtetni, Bamse mindenkié. Ahogy megérkeznek a menyecskék, hozzák a kis mikrofonjukat és akkor RajRajnak hirtelen eszébe jut, hogy hát bizony ő találkozott Bamséval és mondta hogy jönne ide a gyerekekhez de nem talál ide, nosza kajdásszunk utána hátha jön. A menyecskék ekkor elismétlik ezt ékes svéd és finn nyelven, majd az összes gyerek torkaszakadtából ordít, oogy BAAAAMSEEEEEE minimum háromszor. Egyik menyecske segít neki a színpad közepére menni, utána elismétlődik az előző jelenet, ezúttal a Kisnyuszival, majd a Farkassal és a Teknőssel is. Végre mindenki a színpadon van, RajRajnak eszébe jut, hogy mit mondott Bamse amikor találkoztak, hogy milyen hihetetlenül vicces dolgot eszelt ki. Bamsét valószínúleg meghívták egy magyar lakodalomba és onnan lopta az ötletet, mert Bamse nem mást akar, mint vonatozni a gyerekekkel. Így aztán Bamse vezetésével elindul a vonat, a gyerekek megfogják egymás vállát, becsatlakozik a többi szereplő is, indul a diszkózene, mire a vonat kigördul az állomásról, megkerüli a medencét elmegy a játszótér mellett majd visszatér a nagy terembe ahol a színpad található.
Megint egy olyan happening ami Noémi nélkül elképzelhetetlen, harmadszorra már rutinosan fogta meg az előtte vonatozó apuka fenekét, de mi volt ez ahhoz képest amikor a Teknős pont az ő kezét fogta meg és a Teknőssel együtt vonult végig a medence mellett! Ragyogott a kis feje, hogy őt választották ki erre, alig akarta elengedni. Kisami még annyira nem bátor, hogy egyedül álljon be a vonatozók közé (de lehet hogy csak Lakodalom Lajost hiányolta) annyira viszont tudta, hogy mi történik, hogy engem instruált ”upp, upp” azaz ”fel, fel” utasításokkal, azaz keljek fel és iramodjak a vonat után de sebesen ha jót akarok magamnak. A föld rabja, az éhes proletár meg fölkelt és cígelte a hercegasszonyt a vonat mellett félkézzel, mert a másikkal Noémi elhagyott papucsát vitte. A hercegasszony kegyes a néphez, integet a bohócoknak, akik ode-oda mászkálnak a vonat két oldalán, lepacsiznak a gyerekekkel, a kegyelmes asszony is tartja kacsóit, hogy Coco belecsaphasson.
Visszaérve a színpadra jön a fényképezkedés, a gyerekeket 5-6 fős csoportokban engedik Bamséhoz és társaihoz, szülők fényképeznek és integetnek hogy a gyerek a kamerába nézzen ne máshova. Itt kisebb malőr történik, Amira hercegkisasszony ugyanis a szagosabbik felét mutatja a kamerák és a publikum felé és kerül bele a pelenkás feneke kb 5-6 famili fényképalbumába dehát akinek nem tetszik ne nézze, fotoshoppolja ki.
A fényképezkedés után Bamse és barátai énekelnek még egyet a gyerekekkel aztán elköszönnek.A Bamse-dal hálistennek elég hard-rockosra van hangszerelve, nem az az édibédi gyerekdal hanem az az igazi vodka-cigitól karcos férfihang énekli, van benne gitárszóló (minden kisfiú tépi ilyenkor a képzeletbeli húrokat) és felébreszti a műsor alatt elszunyókáló nagypapákat és kisebb testvéreket is.
Miután sikerült hatszor végignéznünk ezt a műsort, megtanultunk finnül számolni, valamint azt is megtudtuk, hogy Pompi a Kisnyuszi, Szuszi pedig a farkas finnül. Kilpinen meg a Teknős. No, hát ha ittmaradnánk még egy hónapig végül perfekt finnek lennénk.
Hogy a vicceskedés tovább folytatódjon, péntekenként Coco és RajRaj a medencénél ökörködnek rögtön a vonatozás és a hard-rock után. Az érdeklődő gyerekekkel átvonulnak a medencéhez, ahol 1.65 m a mélység és nem kerül rögvest a traumatológiára aki a vízbe ugrik. Ekkor jönnek a klasszikusok, Coco belelőki RajRajt a vízbe nem egyszer de százszor, aztán RajRaj esik bele magától majdnem ugyanennyiszer.
Volt szerencsénk mindezt úgy végignézni, hogy éppen erős szél fújt, nem volt túl meleg, mire elviharzik mellettünk RajRaj és kiabálja, hogy ”vi ska bada!” azaz megyünk fürdeni. Mire Kisami felkiált, hogy ”csucsiiiiiiiii” és szalad ő is. Mi következik ebből, ad 1. érti hogy mit mondott RajRaj, ad 2. meg kell akadályoznom hogy a vízbe vesse magát. Nagy szerencsém volt, mert sok gyereknek nem akarózott fürdeni, nem volt túl meleg a víz ugyanis. Megbeszéltük Kisamival hogy most csak a bohócok fürdenek, de holnap lesz csucsi. Az se jött rosszul, hogy nem körülményeskedték el a bohócok se, RajRaj már csobbant is, és innentől kezdve ez lekötötte Kisamit annyira, hogy ő maga ne akarjon csucsizni. Nagyokat kacagott, akkorát hogy fenékre is esett tőle.
Rajrajon kívül három jól szigetelt lányka vállalkozott a fürdésre, a több gyerek a partról nézte őket. Mi is csak kibiceltünk és gonoszkodtunk, hogy biztos előmelegítette magát RajRaj hogy ebbe a kétcenti hideg vízbe ne fagyjon bele a feneke lika.
Noémi mindenesetre kiadta ukázba, hogy a továbbiakban olyan melegbe (értsd olyan nyaralásra) akar menni ahol van Bamse. Hát....majd meglátjuk.

Reggel még hagyján, nem egyszerre lepi el a tömeg az asztalokat. Délben, de főleg este az okosabbja leparkírozza a hét nyelven beszélő csodababakocsit az étterem előtt, a kevésbé okosabbja betolja és ott rodeózik vele az asztalok között.
Ismét mi vagyunk az alienek, a mi gyerekeink tudnak járni. No nem mindig akarnak, Noéminek gyakran lesz ”lábfáradása” ami egyenlő a ”vegyél fel és vigyél”-lel aztán amikor mondom neki hogy jó, de ha menni nem tudsz akkor fürdeni se, ergo nem lesz fürdés, akkor az esetek nagy részében elmúlik hirtelen a lábfáradás. Mekkora meglepi.
Sikerült egy olyan szállodába helyet foglalnom ahol fehér holló a gyerek nélkül érkező vendég. Szinte csak gyerekek és szüleik illetve nagymamák és nagypapák vannak. Egyik nagy előnye, hogy az ilyen jelenetek, amelyeket kisebbik gyerekem napi rendszerességgel produkál és az olyan színielőadások amelyekért Noémi egyszer még Kossuth-díjat fog kapni (de neeeheeem síhíííroooook- bömböli, és valóban nem sír csak forgatja a szemét és közben nézi magát a tükörben, hogy hogy néz ki amikor szomorú arcokat vág és próbálgatja a minél drámaibb arckifejezést) röviden: kiderül, hogy ezek az életképek másoknál is előfordulnak, minimum ilyen gyakran ha nem gyakrabban mint nálunk. Legszebb öröm a káröröm, nemcsak az enyimek hisztiznek.Az is kiderül, hogy mások gyereke übereli az enyimeket, mind hangerő, mind a malac módra evés tekintetében. Apropó malac módra evés, nem is vészes, asztal alá már nem nagyon esznek, az arcukon ugyan szétkenik, de ahhoz képest ami más asztaloknál van, nincs jogom panaszkodni. És én még abban a tévhitben éltem, hogy nincs ennél rosszabb amikor sztereóban nyomják, hogy de nem kell pisilni, de még csúszdázni akarok, de a Kisami kezdte, de én arra akarok menni, de nem kérek brokkolit és az örök MIÉRT kérdés, miért kell lefeküdni vagy éppen de miért nem folyik másfele a víz miközben Hami a földön fetreng vagy éppen azt kiabálja hogy nem tej vagy nem zokni, hanem csak csucsi es csucsi es csucsi állandóan csucsi, előző életében biztos valami hal volt, ki se lehet szedni a vízből.
Kiderül milyen rendes gyerekek, nem ülnek kocsiban, nem cumiznak. Valószínűleg az én ingerküszöböm se túl magas ami a kocsit meg a cumit illeti, de eddig még senki sem tudta megmagyarázni miért kell 2-3 éves neadjisten nagyobb gyerek szájában fityegtetni a cumit amikor pl játszóterezik vagy éppen fürdik.
A másik meg a babakocsi, ez a guruló élettér, ez a kerekes szoba amiben a svéd/brit gyerek lakik ötéves koráig, hát ez a másik amit néha legszívesebben felrúgnék, mert ismét nem arról van szó, hogy kicsi baba alszik benne illetve ha igen akkor reggel belerakják, abban van egész nap, este átteszik a gyerekágyba, nehogy hozzá kelljen érni. Nagyobb gyerek hasonlóképpen, ebben gurul reggelizni, fürdeni, játszani, mindenhova, nehogy két méternél hosszabb távolságot a saját lábán kelljen megtennie, el ne fáradjon az istenadta.
És nem ám kicsi kocsikról van szó, hanem ezek az igazi városi státusszimbólumjárgányok, amiből jó pár hordozókendő kijönne. Elismerem, ez nem éppen a legismertebb valuta, maradjunk annyiban, hogy 700-1000 eurós babakocsikról van szó. És ez nem a dubai Burj Al Arab hotel....bár ott feltételezem gyémántberakásos kocsiban tolja a dedet a nörsz.
Praktikusak ám ezek a nagy kocsik mert a repülőre fel is kell adni őket és akkor venni kell külön egy nagy tartót nekik, de ha abban van a kocsi, akkor értelemszerűen nem használható. Ez a nagy tartó úgy néz ki mint egy túlméretezett sporttáska, fogantyú van rajta, csak éppen a kereket felejtették le, így a reptéri szalagtól a rendeltetési helyig a földön húzzák a tartót benne a kocsival. Éljen a fogyasztói társadalom, minden útra új babakocsivédőt veszünk! Addig a gyereket lógatjuk a bébibjörnben kifele fordítva, apára csatolva, mert nő nincs aki bepisilés nélkül ekkora gyereket elöl tud vinni, de apa hősiesen küzd a csomagokkal, a rácsatolt gyerekkel (akinek a feje minden lehajláskor bólint egyet a föld fele) meg a nevezetes babakocsivédővel.
Az életmódot elvégre szabadság alatt is folytatni kell. Amíg a szülők a kávézóban fecsegnek, addig a gyerek a kocsiban pihen. Amíg a szülő a babakocsit tolja addig a gyerek a kocsiban pihen. Amíg a szülő a vázról lepattintja a babaülést, az autóba helyezi és a célállomásra autózik addig a gyerek a kocsiban pihen. Amikor megérkezvén a babaülést kiszedi és ismét a vázra applikálja valamint folytatja az utat addig a gyerek a kocsiban pihen. És néz néz rendületlenül kifele a fejéből, főleg ha kifele van forditía, anyját-apját se nem látja, se nem hallja de minek tenné, van neki kisnyuszi meg delfin meg csipogó babakönyv meg minden anyámkínja a kocsira aggatva. Komolyan mondom egyes gyerekekbe genetikailag kódolt, hogy órákon keresztül elücsörögnek a fenekükön.
Ilyenkor sajnálom, hogy a kendőgyűjteményem töredékrészét, összesen egy darab kendőt hoztam, meg egy csatos hordozót az apjuknak amibe Noémi is belefér még. Így is megnézik páran a hátipurdét. Mekkora sikerem lenne ha minden nap másmilyet vehetnék fel. Érik nagyon egy mexikói utazás ott hátha jobban beleolvadnék a környezetbe.
De hogy valami jót is mondjak, mivel családi szálloda, a játszóterek nagyon jók, a gyerekmedence is ideális, az ennivaló is olyan, hogy mindig találni a gyerekeknek is valamit, főleg, hogy sült krumpli és fagyi a nap több mint 12 órájában elérhető.
És akkor a fő gyermeklátványosságról, Bamséról még nem is meséltem, aki nagyon híres személyiség, a világ legerősebb medvéje. Mellesleg kökeményen drogfüggő. No, hát legközelebb innen folytatjuk.

Ez az a bizonyos dubai szálloda, nekem ez az építészeti megoldás nagyon tetszik:
www.bing.com/images/search?q=burj+al+arab&FORM=BIFD#x0y168

Ez pedig Bamse:
hem.passagen.se/tvtre/bamse3.jpg

Ebben a félsüket állapotban leledzem leszállás után is. Nagy gáz nincs, csak egyszer vesztem el szem elől a férjemet a repülőtéren, és eddig még nem sikerült hosszú távon meglépnie tőlem így ezúttal sem aggódom. Kölköket-csomagokat feltuszkoljuk a buszra, Méminek csillog a szeme hogy buszozhat, Kisamit nem izgatja túlzottan, jön velünk de úgy van vele, hogy hát ha mindenki jön akkor jövök én is, anyám-apám-tesóm itt van, nagy gáz nem lehet. Nézelődnek kifele az ablakon, közben dán szózatot intéz hozzánk egy idegenvezető hölgy, úgy is mondhatom, hogy csak azért értem mit mond mert kábé tudom hogy mit fog mondani, próbálom a fejem bal oldalát a hang irányába fordítani, hátha akkor jobban hallok....nemigen. Két halló füllel, gyerek nélkül, nagyon odafigyelve még csak-csak abszolválnám a nyelvi kvízt, no de így az esélytelenek nyugalmával ücsörgök és nézem én is szélerőműveket és úgy vagyok vele, hogy csak megismerjük a szállodát ahol leszünk elvégre csak három helyen áll meg a busz.
A buszozás jól leköti a jányzókat, hálás vagyok érte, hogy nem kell őket fegyelmezni. Közben kiderül, hogy nem én vagyok az egyetlen hallássérült a buszon, a mögöttünk ülő néni kajdászik az idegenvezetőnek, hogy legyen szíves ismételje mikor hol állunk meg. No, hát mondtam én, hogy minden megoldódik, nem kell zizegni, semmi malőr nem történik, jó helyen szállunk le.
Noémi is kap egy piros karszalagot, gyanakodva nézegeti, meg is próbálja leszedni majd gyorsan abbahagyja amint meghallja, hogy ez a fagyijegye és ez jogosítja fel korlátlan mennyiségű fagylaltfogyasztásra.
A szobához egy tengerparti sétányon keresztül visz az út. Már eléggé akut lenne vécére mennem, nagyon várom a percet hogy odaérjünk, kártyát zárhoz odatart és hopp, pirosan világít, nem tudunk bemenni. Jáááááááj.....ez minden csak nem vicces, tépek vissza a recepcióra, közben szorítszorítszorít aztán visszaérve eljön az igazság pillanata és végre felcsillan a kis zöld karika és megnyílik az út a fördőszobába.
Eközben a férjem tőle szokatlan módon összeismerkedik a szomszédokkal. Ezt a részt mindig rám hagyja mondván ehhez én értek. Naja...nagy meglepetés nem ér mindket, karlstadi honfitársak nyaralnak mellettünk, tegnap jöttek.
A kis sorház előtt nagy füves tér és ami a lényeg: JÁTSZÓTÉR!
Mind a két gyerek futva indul oda, Mémi azt kiabálja, hogy ”játszótér” Hami azt hogy ”csúszda” ami inkáább úgy hangzik hogy ”dúúúúzdaaaa” és onnantól kezdve ez lesz az előretolt alaptábor, innen indulunk enni, fürdeni és ide térünk vissza evés-fürdés-séta után.
Nem is rossz az ilyen játszótér, miközben löki anya a hintát, nézheti a tengert, a pálmafákat, ha akar kiáll a napra, ha nem akar beáll a fák alá, fél szemmel nem árt azért a gyerekekre figyelni, a csúszdán ugyanis sokkal viccesebb hason fejjel előre csúszni, a hinta is izgalmasabb ha betekerődik és rajta lógó gyerekkel tekerődik kifele, valamit a libikőka is poénabb ha a közepén egyensúlyozik a négyéves..
Mostantól kezdve nem nekem kell főzni, rendet rakni, mosogatni. Játszótérre kell menni meg fürdeni. Meg fagyit enni. Ha van ez a három, akárhová eljönnének. Ezek a programok kisebbik leányom fejében már korán reggel megkezdődnek. Kipattan a szeme fél hétkor (kint még sötét van, reggeli fél nyolctól) és nekiáll kiabálni hogy ”csucsi, csucsi” azaz fürcsi-fürcsi. Nem, Kisami, még nem megyünk, nézz ki, sötét van, először felkelünk, aztán felöltözünk, megyünk reggelizni, utána lesz fürcsi. Mire ha jobb napja van annyit mond hogy ”nem” ha rosszabb akkor pucérra vetkőzik, demonstrálva hogy ő kész fürdeni, majd amikor nem történik semmi pucéran lefekszik a földre és elkezd ordítani de úgy hogy a falak beleremegnek.
Az angyalarcú copfos kislány a kis huncut mosolyával a másodperc töredéke alatt változik át ordítva síró hisztérikává, és tekereg-ficereg-vetődik ide-oda, próbálom felemelni, hátravágja magát, ”nem cipő” kiabálja, veszi le magáról a zoknit meg a cipőt amit sikerül ráadnom, jól földhözvágja, leül a fenekére és nagyon morcosan néz maga elé.
Ha szerencsém van, Noémi magától felöltözik (miután kipakolta a fél szekrényt, nézegette, rakosgatta hogy mi mihez passzol) a sorrendet nem mindig sikerül eltalálni, bugyit néha elfelejt venni, mire az apja megjegyzi, hogy hát, kislányom, tizenöt év múlva ha akarsz akkor nem kell bugyogót venni a szoknyád alá, a férfiak úgyis erre moccannak, de most felveszed. Ezután lezajlik a ”miért kell bugyit venni, úgyse megy be a kakis puki” párbeszéd, a végén csak sikerül rávarázsolni. Ha nincs szerencsém, vérszemet kap ő is Kisami példáján és ő is pucéran rohangászik, hogy ő is megy csucsizni, hát ekkor lényegesen nehezebb, de ilyenkor be lehet vetni hogy jó, akkor maradjatok itt, mi elmegyünk, hejdó. Erre Kisami megrémül, egyből ugrik a nyakamba, hagyja magát öltöztetni és ekkor már Méminek se olyan jó poén egyedül folytatni a helytelenkedést.
Most már csak el kell jutni a reggelizőasztalig játszótér, macskasimogatás és medencébemenniakarás nélkül.
Egy nagy akadály vár még ránk, át kell verekedni magunkat az ajtó előtt felsorakoztatott babakocsikon.

Azt hiszem azt nem kell részleteznem miért vágyik az ember a melegbe télvíz idején. Mert az őszből és a télből gyorsan elege lesz az embernek főleg akkor ha már szeptemberben hűvös van, október végén meg leszáll a sötétség. Aztán meg az utóbbi időben amolyan szokásba jött hogy a szülinapomat máshol ünnepeljük, és ha már úgyis elegünk van a sötétből, esőből akkor érdemes összekötni a kellemest a szokásossal és elutazni. Kanári-szigetből pedig van még elég ahol nem jártam, a szigetek továbbá 5-6 óra repülőútnyira vannak ez még az éppen tolerálható mennyiség, így aztán adta magát hogy ide utazzunk. Ez a harmadik alkalom, először Tenerifén voltunk akkor még csak Mémivel, utána egy év szünet volt mert Kisami közeledett, tavaly Lanzarote volt a cél, most med Gran Canaria.
Idén két hétre terveztük, egy hét olyan gyorsan eltelik.Hogy én mennyire vártam ezt a nyaralást, azt elmondani sem tudom. Már egy ideje számoltam a napokat, hogy mikor indulunk végre.A kislányok is kellőképpen be lettek izzítva, hogy megyünk a melegbe.
Idén először sikerült szokásomtól eltérően nem végigidegbajozni az elindulást. Ez ugyanis mindig elég stresszes, aztán meg elkap a szorongás amint be vagyok zárva a repülőbe, szövődve azzal, hogy egyfolytában azon agyalok mit hagytam otthon.
Mit mond erre a férjem? Hogy most már ne agyaljak most már úgyis mindegy, ha felszálltunk akkor onnan kezdve vagy egyben jövünk le vagy úgyse érezzük mire földet érünk mert jól meghalunk, akkor meg minek szorongatni. Nem nyugtat meg túlságosan sőt....De idén valahogy elkerült az ideg, nem mentem vissza tizenötször hogy le van-e oltva a villany, nem veszekedtem Mémivel se hogy ” de most kell pisilni még itt a repülőtéren mielőtt felszáll a repcsi” állítólag a férjemmel se veszekedtem és az ő legnagyobb megelégedésére nem pakoltam be öt bőröndöt és négy kézipoggyászt. Így alakult, hogy meg lettem dícsérve, hogy milyen jó asszony vagyok.
Azért ezeket a szorongásos dolgokat még mi kellene majd analizálni egyszer, de nem most, most szabadságon vagyok.
Repülőút a szokásos, svéd barátaink hozzák a formájukat, a möggöttünk lévő sorban már felszállás előtt kitör a hisztéria, mellettünk pedig egy órával indulás után már kapatos az öregúr. Kora délutánra mindkét gyerek kidől, Ami az apja ölében, Noémi az enyémben, nyomja a hólyagomat, de nem baj, visszatartom csak egy kicsit legyen béke és nyugalom, most kell relaxálni amíg nem kell matricás könyvbe ragasztani, nem kell pisilőgyerekkel egyensúlyozni fél négyzetméteren (hogy is volt az a reptéren pisilés) megakadályozni hogy magukra borítsák a Noémi ebédjét miután összevesztek rajta, Amira ugyanis nem kap semmit mert még niincs kétéves. Saját kaját meg ne vigyek a repülőre nehogy valaki rosszul legyen, éhezzen a kétéves órákon keresztül. No, hát ennyit a tájékoztató jellegű szabályokról. Részemről feltankoltam mutyikajából, van hellókittis mazsola, cispsz, nyalóka és ezekkel bűvészkedem a nehéz pillanatokban. És pont aamikor ezek a nehéz pillanatok átadnák helyüket a pihenő pillanatoknak, akkor kezd el az előttünk lévő ülésen ordítani a gyerek, nem is kicsi pedig, ordít de mint a fába szorult féreg, az anyja nem szól egy szót se, apja mondja neki hogy fejezze be (biztos befejezi) gyerek ordít ordít és ordít, nem tudom miért, az nem derül ki. Őszintén szólva nem is érdekel, leragadok ott hogy felképelném a kölköt, de főleg az anyját-apját amiért meg se próbálják elhallgattatni illetve ahogy próbálják az próbálkozásnak sem nevezhető. Mindez oda vezet hogy az én két gyerekemet felverik és nem sikerül visszaaltatni őket.
Magamban gratulálok nekik, meg az ideológiának is, hogy amint szabadságra mennek sikerül megszabadulni a gátlásoktól is, a jó modortól is meg általában azoktól ami emberré teszi ezeket a népeket.
No, nem baj, mindjárt leszállunk. Kicsit még aggódok azért hogy idén ne jöjjön a középfülgyuszi, elvégre mindkét gyerek egy héttel indulás előtt lebetegedett és még mindig lóg a taknyuk. Én indulás előtt két nappal roggyanok le és nekem is a térdemig érne ha nem törölgetném. Ezeknek a cuccoknak meg megvan a hajlamuk arra hogy légnyomáseséskor bekerülhetnek a fülkürtbe és szeretném ezt elkerülni ha lehetne. Idén én vagyok a legközelebb ehhez, mert ereszkedéskor olyan fülfájás jön rám, amilyen még sose, felsejlenek a gyermekkori traumatikus élményeim amikor érzéstelenítés nélkül szúrták fel a fülemet mondván hogy nem fáj. Fenét nem fáj. Gondolom az összes orr-fül nyálkahártyám volt úgy megduzzadva hogy nem tudott szelelni és kiegyenlíteni a nyomást kint-bent. Fél fülemre ott helyben megsüketülök. Egy előnye van, kevésbé hallom ahogy más kölke ordít.

Folyt.köv.