Gran Canariával is úgy jártam, mint az eddigi nyaralásokkal általában, nagy terveim voltak, hogy majd előre elolvasom a turistakönyveket meg felkészülök meg utánanézek meg hasonlók, ehhez képest megint utazás előtti nap jutottam el a könyvtárba és kölcsönöztem ki az útikönyvet. De a repcsin előszedtem és a kislányokkal megnézegettük.
A dán hölgy is ellátott minket olvasnivalóval így hamar kiderült, hogy nemcsak fürdeni és enni lehet itt, hanem túrázni is. Egyből felmerült a probléma, hogy legyen a két gyerekkel, merthogy ők nem másznak hegyet az biztos, Noémi 18 kiló őt hegynek fel egész nap én biztos nem cipelem (az apja igyekezett gyorsan kijelenteni hogy ő se) ráadásul nem is vittünk nekik meleg cuccot.
No hát osztódjunk. A pénteki túrára megy az apjuk, addig mi játszóterezünk, a hétfőire meg én.
Pénteken a házibéke fenntartása miatt a szokásosnál kb másfélszer több fagylalt fogyott, de ez amolyan kis női titok maradt.
Aztán eljött a hétfő. Aszonták vigyek meleg ruhát, mert a hegyekben hideg van, 4-5 fok. Ugyammá, mi az nekem. Azért három réteg rámkúszott, illetve a hátizsákba, a kislányok integettek nekem és megígérték, hogy jók lesznek, nem idegesítik fel az apát, én meg elindultam.
Tele a busz finn-svéd-dán társasággal, az átlagéletkor olyan 50 körül van. Kicsit kilógok a sorból de nem baj. A fő idegenvezető egy szép szál kigyúrt legény, van egy idősebb komája meg egy fiatal lányzó, akinek a terepszínű ruhájától enyhén elütnek a vörösre lakkozott körmei. Nem ronda de éppen nagyon nem idegenvezetős és nagyon nem túrázós, de biztos tudja mit csinál.
Kanyarog velünk a busz fel fel fel a hegyekbe, gyengébb gyomrú útitársat hallok panaszkodni, hogy mindjárt viszontlátja a reggelijét, szerencsére megérkezünk a kiindulópontra, a sziget egyik legmagasabban fekvő szállodájához. Jó svéd szokás szerint kávézással és pisiléssel indítunk. Ezek után három részre oszlik a társaság, hat, kilenc illetve tizennégy kilométeres túrára. Naná hogy én nagyban játszom, megyek én 14 kilométert de megyek ám, elvégre minek kínzom magam az edzőteremben.
A rövidebbet túrázók felmásznak a buszba, ők még mennek egy kicsit. Sorsolás, és a mi társaságunk kapja a lakkozott körmű vezetőhölgyet. Felhívja szíves figyelmünket hogy kölcsönözzünk széldzsedit tőlük meg botot mert fent hideg lesz és az ereszkedésnél jó lesz a bot. Végülis miért ne, ingyé van.
Az út első része nem túl nehéz, ciprusok között visz az út, kellemesen meleg van 19 fok, napsütés, még frissek a lábak. A jányzó meg is mutatja a csúcsot, hogy oda fogunk felmenni a felhők közé. Pár napja állítólag hó esett a tetején. Végigmegyünk egy leégett erdőn, aztán egy jó másfél óra után igayi sivatagi táj és sziklák fogadnak minket. Eddig nem is volt megerőltető, megyek, nézelődök, néha fotózok, hálistennek senki sem akar velem beszélgetni, illetve egy idős bácsi megpróbálja de szerencsére megmarad az udvariassági 2-3 mondatnál és utána keres magának nálamnál szórakoztatóbb társaságot. Én meg nem bánom mert igazi mindfulness gyakorlat ez itt, megyek, megyek megyek, nem gondolok semmire tudatosan, jönnek-mennek a gondolatok, nem ragadok meg, nem agyalok nincs semmi, csak a napfény, a kék ég, a fák körülöttem, a madarak felettem és a saját lépéseim nesze. Nagyon kellemes no. A szikláknál kizökkenek kicsit, itt már nincs árnyék, süt a nap cefetül és meleg van de nagyon, miért nem rövidgatyában jöttem a macska rúgja meg. Vetkőzöm amennyire nem sérti a közszemérmet de még így is melegem van.
Felfelé visz az út egyre meredekebben és kezd szétszakadozni a társaság. A vörös körmű hölgy néha engedélyez öt perc pihenőt, ezalatt ő beszél, mutogatja a kaktuszokat, mesél róluk, a társaság meg próbálja nem kiköpni a tüdejét. Jól bírja ez a csaj...
Felérünk a sziklák tetejére, nagyon jó meleg van, a túrázókról patakokban folyik a veríték. Nem rossz ez február elején. A vörös karmú hölgyről kiderül, hogy a svéd hegyekben volt túravezető, és elege lett az esős nyarakból, október óta itt idegenvezeti a turistákat. Ja, így könnyű barnának lenni.
Közben a társaság végignyúlik a sziklákon és bevárja a társaság végét a finn hatvanas hölgyet és a barátját. Kezdek megéhezni, nemcsak én hanem a többiek is, a változatosság kedvéért kávézni akarnak, de a vörös körmű hölgy szerint majd inkább feljebb együnk ne pihenjünk túl sokat, mert nehezebb lesz tovább menni.
Javasolja, hogy most menjünk el pisilni, mert később hidegebb lesz, ott márnem olyan jó. Pisilni itt a sziklákon nem lehet, remek kilátás nyílik ide a kocsiútról, de a sziklák után fenyőerdőbe visz az út és lényegesen hűvösebb lesz, előkerülnek a pulóverek. Az ízületek is kezdenek rozsdásodni....innentől kezd nehéz lenni, fúj a szél és beértünk a felhőbe mert a páratartalom hirtelen megnőtt és se jobbra se balra nem látni. Kiérünk a gerincre, tépi a szél a széldzsekiket. Dejó hogy hosszú nadrágban jöttem.....
Egy nagy sziklahídnál érjük utol a rövidtúrázókat, akik már ebédelnek. Vannak nagyon felkészült kirándulók akik termoszban hozták a kávét. Hát.....ezt még gyakorolnom kell, hiába, én nem ebben a kultúrában nőttem fel.
Nem nagyon bánom amikor továbbindulunk mert ahogy itt ücsörgünk fázom. Pedig már három réteg ruha van rajtam. És innen továbbindulva kezdődik az igazi mászás, ez is mindfulness, de itt már arra koncentrálok hogy levegő be-ki, be-ki és lehetőleg ne az összes hatvanéves előzzön meg. Kéne egy személyi edző nem igazán vagyok formában.Vagy félóráig tart ez a szakasz és szó szerint fellélegzek amikor vége.A vörös körmű hölgy nem jön velünk, elindult lefelé azokkal akik nem törnek a csúcsra és a két fiatalember vezeti tovább a társaságot. Egy pihenőnél megelőz bennünket a tót szomszédok, mitadisten, futnak, és felfele futnak! Hogy a búbánatba csinálják nem tudom, mert én teljesen befordultam, a lábam elé nézek és számolom hogy levegő ki-be, ki-be, ezek meg futnak.
Aztán végre kikerülünk a felhőből és már fent is vagyunk a csúcson, hihetetlen panoráma tárul elénk, ellátni a tengerig, látni a repteret, egy igazi élmény. Ismét melegem van, ismét vetkőzöm, egy dolog necces, kezd ázottkutya-szagom lenni így megizzadva a több réteg ruha alatt. Nem baj, nem ismerkedni jöttem.
A túravezető fiatalember elmeséli hogy pár hete egy túrázó leesett a sziklákról, de nem lett semmi baja, csak éppen mentőhelikoptert kellett hívni aztán kötélen leereszkedtek, felszedték a sérültet és repültek vele a kórházba. De csak a bokája ficamodott ki ne aggódjunk.
Van ám itt svéd kórház meg svéd iskola meg svéd egyház meg minden ami kell. Még rothasztott hering (a nagy svéd nemzeti eledel) is van a sarki kisboltban.
Elindulunk lefelé és bizony érzem hogy elfáradtam. De ami a nagyobb baj, éhes vagyok. A fene gondolta hogy ilyen sokáig odaleszünk és így meg fogok éhezni. De megyek rendületlenül. Egyre jobban fázom, mert ahogy lejjebb megyünk beérünk a felhőbe. Több mint öt óra túrázás után jutunk vissza a buszhoz és négy réteg ruha ellenére fázom a tizenkét fokban. A napot kávézés zárja, megállunk egy út menti vendéglőben, a kemencében ég a tűz, odatömörülnek az idős nénik, köztük én is. Itt a vendéglőben árulják a helyi kistermelők a banánlekvárt illetve a pálmamézet, hát ilyet vinni kell haza mindenképpen.
Innen még egy háromnegyed órás buszozás mire hazaérünk. A kislányok éppen fagyit uzsonnáznak, Levente pedig elővarázsolja a kajcsit amit a délutáni büféből mentett el nekem, mert amilyen éhes vagyok most, nem bírnám ki kaja nélkül vacsoráig.A kislányok természetesen utasítgatnak hogy vegyem fel őket, de ez egyszer megtagadom, magamat alig birom bevonszolni a zuhanyzóba. Az ázott kutyaszag gyorsan lejön, de a ruháim szagára tá lehetne támaszkodni.
Valahogy így járt Levente is ezelőtt hét évvel Krétán. Régi szép idők...
Este nem tart sokáig amíg elalszom, és nem azért mert annyi koktélt iszom amennyit nem szégyellek, hanem mert fáradt vagyok, de annyira amennyire régen nem voltam. A fejemból azonban kiszálltak a hülye gondolatok, a sok munkahelyi szarrágást valahol elhagytam útközben. Bár ottmaradnának.