Kom cica, kom cica azaz gyere cica – kiabálja Kisami miközben kergeti a macskákat. Persze nem éri utol őket, megáll, kinyújtja a kezét, kettes-hármas-négyes-ötös ujjait többször behajlítgatva invitáló gesztust tesz a macska felé, ugyanakkor ez nekem is jelzés, hogy igyekezzek, álljam el a macska útját, hogy Őamirasága meg tudja simogatni. A legtöbbször hagyják magukat abajgatni a macskák, ennek nagyon örül a kisasszonyka, de ha a macskának éppen nincs kedve akkor bizony elszomorodik, leül a földre és sír hogy kom cica kom cica. Nagy, kövér könnycseppek potyognak a szép szemeiből, a szája lefelé görbülő kiflialakot vesz fel, a két kicsi karját kitárja és ekkor vált át a kom cica kom anyába, hogy menjek és vigasztaljam őt meg de gyorsan és hirtelen.
Egy ideig a madarakat is kergette de náluk még ennyi esélye sem volt, így őket inkább csak mutogatta.
A sziget egyik nagy nevezetességét hirdető plakátba már érkezéskor a repülőtéren belebotlottunk és Noémi már akkor kijelentette, hogy meg akarja nézni a delfineket.
Az állatkert olyan háromnegyed óra buszozásnyi távolságra van, keskeny, kanyargós út visz oda. A táj egyre kietlenebb, pár csoffadt pálma még akad itt-ott aztán azok is elmaradoznak, néhány kisebb bokor ott porosodik az út szélén de főleg kövek vannak mindenhol, kő meg szikla.
Az állatkert egy igazi zöld oázis a kietlen semmi közepén. Tele van mindenféle trópusi növénnyel, több méter magas fikuszok, kaktuszok mindenütt, szemmel láthatólag lényegesen jobban érzik magukat ezen a klímán mint otthon, egy év alatt nőhetnek annyit mint az otthoni fikusz öt év alatt. Ha egyáltalán megmarad, nálam ezt sose lehet tudni...
Kis tavak, vízesések között visz az út, fölöttünk összezáródnak az utat kétoldalt szegélyező fák lombjai, megnézem közelebbről, ugyanilyenem van otthon az előszobában csak az nem lesz nagyobb sehogysem, ezek meg itt mint a bolondgomba úgy nőnek. A fürdőszobában nevelgetett pálma is kis satnyának tűnik az itteniekhez képest.
Az orchideaházban látok pár ismerőst, legalább velük szerencsém van, ezekből lényegesen kevesebbet pusztítottam ki.
A kis mesterséges tavakban tányérnagyságú ékszerteknősök úszkálnak (velük se volt nagyobb szerencsém mint a fikuszokkal) nagyon tetszik a csajoknak. Van papagájshow, és mint mindig most is akadnak későn jövők, leülnek mellénk, előveszik a csokis kekszet és megjárják, mert onnantól kezdve Kisami a papagájshow végéig lejmol tőlük 1-1 kekszet. Három-négy darabot biztos beburkol, nem eszik túl gyorsan és a papagájshow se túl hosszú, de ha tovább tartana felfalná az egész zacskó kekszit.
Nem is baj hogy feltölti magát mert jó sokat lehet itt sétálni. Illetve lehetne, ha nem ragadnánk le a szurikátáknál, akik tényleg elég viccesek. Fázhatnak a kis állatok, mert mind odagyűltek arra a kis magaslatra, ahová utat találtak a napsugarak a fák közöttt és ott állnak egymás mellett, a nap felé fordulva. Először csak egy volt ott, majd jött a haverja, aztán rövid időn belül az összes szurikáta odagyűlt és ezen jót derült Kisami is de főleg a Noémi nevetett nagyokat, hogy milyen viccesek.
A delfinek is nagyon népszerűek, Kisami kacag és tapsol amikor kiugranak a vízből meg elkapják a labdát. Noémi elnyúlik az apja ölében, törölgeti a szemét de el nem alszik semmi pénzért. A delfinek után lábfáradása lesz, a pillangókat meg a korallzátonyt már az apja hátáról nézi. A buszozás ismét felpörgeti, nagyon tetszik neki hogy ilyen nagy buszban utazhat és milyen jól kilát. Kisami a buszra felszállás után három perccel már akkorákat bólint mint az eperfa lombja, ölbeveszem és hazáig úgy alszik mint egy igazi kisbaba.