Ebben a félsüket állapotban leledzem leszállás után is. Nagy gáz nincs, csak egyszer vesztem el szem elől a férjemet a repülőtéren, és eddig még nem sikerült hosszú távon meglépnie tőlem így ezúttal sem aggódom. Kölköket-csomagokat feltuszkoljuk a buszra, Méminek csillog a szeme hogy buszozhat, Kisamit nem izgatja túlzottan, jön velünk de úgy van vele, hogy hát ha mindenki jön akkor jövök én is, anyám-apám-tesóm itt van, nagy gáz nem lehet. Nézelődnek kifele az ablakon, közben dán szózatot intéz hozzánk egy idegenvezető hölgy, úgy is mondhatom, hogy csak azért értem mit mond mert kábé tudom hogy mit fog mondani, próbálom a fejem bal oldalát a hang irányába fordítani, hátha akkor jobban hallok....nemigen. Két halló füllel, gyerek nélkül, nagyon odafigyelve még csak-csak abszolválnám a nyelvi kvízt, no de így az esélytelenek nyugalmával ücsörgök és nézem én is szélerőműveket és úgy vagyok vele, hogy csak megismerjük a szállodát ahol leszünk elvégre csak három helyen áll meg a busz.
A buszozás jól leköti a jányzókat, hálás vagyok érte, hogy nem kell őket fegyelmezni. Közben kiderül, hogy nem én vagyok az egyetlen hallássérült a buszon, a mögöttünk ülő néni kajdászik az idegenvezetőnek, hogy legyen szíves ismételje mikor hol állunk meg. No, hát mondtam én, hogy minden megoldódik, nem kell zizegni, semmi malőr nem történik, jó helyen szállunk le.
Noémi is kap egy piros karszalagot, gyanakodva nézegeti, meg is próbálja leszedni majd gyorsan abbahagyja amint meghallja, hogy ez a fagyijegye és ez jogosítja fel korlátlan mennyiségű fagylaltfogyasztásra.
A szobához egy tengerparti sétányon keresztül visz az út. Már eléggé akut lenne vécére mennem, nagyon várom a percet hogy odaérjünk, kártyát zárhoz odatart és hopp, pirosan világít, nem tudunk bemenni. Jáááááááj.....ez minden csak nem vicces, tépek vissza a recepcióra, közben szorítszorítszorít aztán visszaérve eljön az igazság pillanata és végre felcsillan a kis zöld karika és megnyílik az út a fördőszobába.
Eközben a férjem tőle szokatlan módon összeismerkedik a szomszédokkal. Ezt a részt mindig rám hagyja mondván ehhez én értek. Naja...nagy meglepetés nem ér mindket, karlstadi honfitársak nyaralnak mellettünk, tegnap jöttek.
A kis sorház előtt nagy füves tér és ami a lényeg: JÁTSZÓTÉR!
Mind a két gyerek futva indul oda, Mémi azt kiabálja, hogy ”játszótér” Hami azt hogy ”csúszda” ami inkáább úgy hangzik hogy ”dúúúúzdaaaa” és onnantól kezdve ez lesz az előretolt alaptábor, innen indulunk enni, fürdeni és ide térünk vissza evés-fürdés-séta után.
Nem is rossz az ilyen játszótér, miközben löki anya a hintát, nézheti a tengert, a pálmafákat, ha akar kiáll a napra, ha nem akar beáll a fák alá, fél szemmel nem árt azért a gyerekekre figyelni, a csúszdán ugyanis sokkal viccesebb hason fejjel előre csúszni, a hinta is izgalmasabb ha betekerődik és rajta lógó gyerekkel tekerődik kifele, valamit a libikőka is poénabb ha a közepén egyensúlyozik a négyéves..
Mostantól kezdve nem nekem kell főzni, rendet rakni, mosogatni. Játszótérre kell menni meg fürdeni. Meg fagyit enni. Ha van ez a három, akárhová eljönnének. Ezek a programok kisebbik leányom fejében már korán reggel megkezdődnek. Kipattan a szeme fél hétkor (kint még sötét van, reggeli fél nyolctól) és nekiáll kiabálni hogy ”csucsi, csucsi” azaz fürcsi-fürcsi. Nem, Kisami, még nem megyünk, nézz ki, sötét van, először felkelünk, aztán felöltözünk, megyünk reggelizni, utána lesz fürcsi. Mire ha jobb napja van annyit mond hogy ”nem” ha rosszabb akkor pucérra vetkőzik, demonstrálva hogy ő kész fürdeni, majd amikor nem történik semmi pucéran lefekszik a földre és elkezd ordítani de úgy hogy a falak beleremegnek.
Az angyalarcú copfos kislány a kis huncut mosolyával a másodperc töredéke alatt változik át ordítva síró hisztérikává, és tekereg-ficereg-vetődik ide-oda, próbálom felemelni, hátravágja magát, ”nem cipő” kiabálja, veszi le magáról a zoknit meg a cipőt amit sikerül ráadnom, jól földhözvágja, leül a fenekére és nagyon morcosan néz maga elé.
Ha szerencsém van, Noémi magától felöltözik (miután kipakolta a fél szekrényt, nézegette, rakosgatta hogy mi mihez passzol) a sorrendet nem mindig sikerül eltalálni, bugyit néha elfelejt venni, mire az apja megjegyzi, hogy hát, kislányom, tizenöt év múlva ha akarsz akkor nem kell bugyogót venni a szoknyád alá, a férfiak úgyis erre moccannak, de most felveszed. Ezután lezajlik a ”miért kell bugyit venni, úgyse megy be a kakis puki” párbeszéd, a végén csak sikerül rávarázsolni. Ha nincs szerencsém, vérszemet kap ő is Kisami példáján és ő is pucéran rohangászik, hogy ő is megy csucsizni, hát ekkor lényegesen nehezebb, de ilyenkor be lehet vetni hogy jó, akkor maradjatok itt, mi elmegyünk, hejdó. Erre Kisami megrémül, egyből ugrik a nyakamba, hagyja magát öltöztetni és ekkor már Méminek se olyan jó poén egyedül folytatni a helytelenkedést.
Most már csak el kell jutni a reggelizőasztalig játszótér, macskasimogatás és medencébemenniakarás nélkül.
Egy nagy akadály vár még ránk, át kell verekedni magunkat az ajtó előtt felsorakoztatott babakocsikon.