Reggel még hagyján, nem egyszerre lepi el a tömeg az asztalokat. Délben, de főleg este az okosabbja leparkírozza a hét nyelven beszélő csodababakocsit az étterem előtt, a kevésbé okosabbja betolja és ott rodeózik vele az asztalok között.
Ismét mi vagyunk az alienek, a mi gyerekeink tudnak járni. No nem mindig akarnak, Noéminek gyakran lesz ”lábfáradása” ami egyenlő a ”vegyél fel és vigyél”-lel aztán amikor mondom neki hogy jó, de ha menni nem tudsz akkor fürdeni se, ergo nem lesz fürdés, akkor az esetek nagy részében elmúlik hirtelen a lábfáradás. Mekkora meglepi.
Sikerült egy olyan szállodába helyet foglalnom ahol fehér holló a gyerek nélkül érkező vendég. Szinte csak gyerekek és szüleik illetve nagymamák és nagypapák vannak. Egyik nagy előnye, hogy az ilyen jelenetek, amelyeket kisebbik gyerekem napi rendszerességgel produkál és az olyan színielőadások amelyekért Noémi egyszer még Kossuth-díjat fog kapni (de neeeheeem síhíííroooook- bömböli, és valóban nem sír csak forgatja a szemét és közben nézi magát a tükörben, hogy hogy néz ki amikor szomorú arcokat vág és próbálgatja a minél drámaibb arckifejezést) röviden: kiderül, hogy ezek az életképek másoknál is előfordulnak, minimum ilyen gyakran ha nem gyakrabban mint nálunk. Legszebb öröm a káröröm, nemcsak az enyimek hisztiznek.Az is kiderül, hogy mások gyereke übereli az enyimeket, mind hangerő, mind a malac módra evés tekintetében. Apropó malac módra evés, nem is vészes, asztal alá már nem nagyon esznek, az arcukon ugyan szétkenik, de ahhoz képest ami más asztaloknál van, nincs jogom panaszkodni. És én még abban a tévhitben éltem, hogy nincs ennél rosszabb amikor sztereóban nyomják, hogy de nem kell pisilni, de még csúszdázni akarok, de a Kisami kezdte, de én arra akarok menni, de nem kérek brokkolit és az örök MIÉRT kérdés, miért kell lefeküdni vagy éppen de miért nem folyik másfele a víz miközben Hami a földön fetreng vagy éppen azt kiabálja hogy nem tej vagy nem zokni, hanem csak csucsi es csucsi es csucsi állandóan csucsi, előző életében biztos valami hal volt, ki se lehet szedni a vízből.
Kiderül milyen rendes gyerekek, nem ülnek kocsiban, nem cumiznak. Valószínűleg az én ingerküszöböm se túl magas ami a kocsit meg a cumit illeti, de eddig még senki sem tudta megmagyarázni miért kell 2-3 éves neadjisten nagyobb gyerek szájában fityegtetni a cumit amikor pl játszóterezik vagy éppen fürdik.
A másik meg a babakocsi, ez a guruló élettér, ez a kerekes szoba amiben a svéd/brit gyerek lakik ötéves koráig, hát ez a másik amit néha legszívesebben felrúgnék, mert ismét nem arról van szó, hogy kicsi baba alszik benne illetve ha igen akkor reggel belerakják, abban van egész nap, este átteszik a gyerekágyba, nehogy hozzá kelljen érni. Nagyobb gyerek hasonlóképpen, ebben gurul reggelizni, fürdeni, játszani, mindenhova, nehogy két méternél hosszabb távolságot a saját lábán kelljen megtennie, el ne fáradjon az istenadta.
És nem ám kicsi kocsikról van szó, hanem ezek az igazi városi státusszimbólumjárgányok, amiből jó pár hordozókendő kijönne. Elismerem, ez nem éppen a legismertebb valuta, maradjunk annyiban, hogy 700-1000 eurós babakocsikról van szó. És ez nem a dubai Burj Al Arab hotel....bár ott feltételezem gyémántberakásos kocsiban tolja a dedet a nörsz.
Praktikusak ám ezek a nagy kocsik mert a repülőre fel is kell adni őket és akkor venni kell külön egy nagy tartót nekik, de ha abban van a kocsi, akkor értelemszerűen nem használható. Ez a nagy tartó úgy néz ki mint egy túlméretezett sporttáska, fogantyú van rajta, csak éppen a kereket felejtették le, így a reptéri szalagtól a rendeltetési helyig a földön húzzák a tartót benne a kocsival. Éljen a fogyasztói társadalom, minden útra új babakocsivédőt veszünk! Addig a gyereket lógatjuk a bébibjörnben kifele fordítva, apára csatolva, mert nő nincs aki bepisilés nélkül ekkora gyereket elöl tud vinni, de apa hősiesen küzd a csomagokkal, a rácsatolt gyerekkel (akinek a feje minden lehajláskor bólint egyet a föld fele) meg a nevezetes babakocsivédővel.
Az életmódot elvégre szabadság alatt is folytatni kell. Amíg a szülők a kávézóban fecsegnek, addig a gyerek a kocsiban pihen. Amíg a szülő a babakocsit tolja addig a gyerek a kocsiban pihen. Amíg a szülő a vázról lepattintja a babaülést, az autóba helyezi és a célállomásra autózik addig a gyerek a kocsiban pihen. Amikor megérkezvén a babaülést kiszedi és ismét a vázra applikálja valamint folytatja az utat addig a gyerek a kocsiban pihen. És néz néz rendületlenül kifele a fejéből, főleg ha kifele van forditía, anyját-apját se nem látja, se nem hallja de minek tenné, van neki kisnyuszi meg delfin meg csipogó babakönyv meg minden anyámkínja a kocsira aggatva. Komolyan mondom egyes gyerekekbe genetikailag kódolt, hogy órákon keresztül elücsörögnek a fenekükön.
Ilyenkor sajnálom, hogy a kendőgyűjteményem töredékrészét, összesen egy darab kendőt hoztam, meg egy csatos hordozót az apjuknak amibe Noémi is belefér még. Így is megnézik páran a hátipurdét. Mekkora sikerem lenne ha minden nap másmilyet vehetnék fel. Érik nagyon egy mexikói utazás ott hátha jobban beleolvadnék a környezetbe.
De hogy valami jót is mondjak, mivel családi szálloda, a játszóterek nagyon jók, a gyerekmedence is ideális, az ennivaló is olyan, hogy mindig találni a gyerekeknek is valamit, főleg, hogy sült krumpli és fagyi a nap több mint 12 órájában elérhető.
És akkor a fő gyermeklátványosságról, Bamséról még nem is meséltem, aki nagyon híres személyiség, a világ legerősebb medvéje. Mellesleg kökeményen drogfüggő. No, hát legközelebb innen folytatjuk.

Ez az a bizonyos dubai szálloda, nekem ez az építészeti megoldás nagyon tetszik:
www.bing.com/images/search?q=burj+al+arab&FORM=BIFD#x0y168

Ez pedig Bamse:
hem.passagen.se/tvtre/bamse3.jpg

Ebben a félsüket állapotban leledzem leszállás után is. Nagy gáz nincs, csak egyszer vesztem el szem elől a férjemet a repülőtéren, és eddig még nem sikerült hosszú távon meglépnie tőlem így ezúttal sem aggódom. Kölköket-csomagokat feltuszkoljuk a buszra, Méminek csillog a szeme hogy buszozhat, Kisamit nem izgatja túlzottan, jön velünk de úgy van vele, hogy hát ha mindenki jön akkor jövök én is, anyám-apám-tesóm itt van, nagy gáz nem lehet. Nézelődnek kifele az ablakon, közben dán szózatot intéz hozzánk egy idegenvezető hölgy, úgy is mondhatom, hogy csak azért értem mit mond mert kábé tudom hogy mit fog mondani, próbálom a fejem bal oldalát a hang irányába fordítani, hátha akkor jobban hallok....nemigen. Két halló füllel, gyerek nélkül, nagyon odafigyelve még csak-csak abszolválnám a nyelvi kvízt, no de így az esélytelenek nyugalmával ücsörgök és nézem én is szélerőműveket és úgy vagyok vele, hogy csak megismerjük a szállodát ahol leszünk elvégre csak három helyen áll meg a busz.
A buszozás jól leköti a jányzókat, hálás vagyok érte, hogy nem kell őket fegyelmezni. Közben kiderül, hogy nem én vagyok az egyetlen hallássérült a buszon, a mögöttünk ülő néni kajdászik az idegenvezetőnek, hogy legyen szíves ismételje mikor hol állunk meg. No, hát mondtam én, hogy minden megoldódik, nem kell zizegni, semmi malőr nem történik, jó helyen szállunk le.
Noémi is kap egy piros karszalagot, gyanakodva nézegeti, meg is próbálja leszedni majd gyorsan abbahagyja amint meghallja, hogy ez a fagyijegye és ez jogosítja fel korlátlan mennyiségű fagylaltfogyasztásra.
A szobához egy tengerparti sétányon keresztül visz az út. Már eléggé akut lenne vécére mennem, nagyon várom a percet hogy odaérjünk, kártyát zárhoz odatart és hopp, pirosan világít, nem tudunk bemenni. Jáááááááj.....ez minden csak nem vicces, tépek vissza a recepcióra, közben szorítszorítszorít aztán visszaérve eljön az igazság pillanata és végre felcsillan a kis zöld karika és megnyílik az út a fördőszobába.
Eközben a férjem tőle szokatlan módon összeismerkedik a szomszédokkal. Ezt a részt mindig rám hagyja mondván ehhez én értek. Naja...nagy meglepetés nem ér mindket, karlstadi honfitársak nyaralnak mellettünk, tegnap jöttek.
A kis sorház előtt nagy füves tér és ami a lényeg: JÁTSZÓTÉR!
Mind a két gyerek futva indul oda, Mémi azt kiabálja, hogy ”játszótér” Hami azt hogy ”csúszda” ami inkáább úgy hangzik hogy ”dúúúúzdaaaa” és onnantól kezdve ez lesz az előretolt alaptábor, innen indulunk enni, fürdeni és ide térünk vissza evés-fürdés-séta után.
Nem is rossz az ilyen játszótér, miközben löki anya a hintát, nézheti a tengert, a pálmafákat, ha akar kiáll a napra, ha nem akar beáll a fák alá, fél szemmel nem árt azért a gyerekekre figyelni, a csúszdán ugyanis sokkal viccesebb hason fejjel előre csúszni, a hinta is izgalmasabb ha betekerődik és rajta lógó gyerekkel tekerődik kifele, valamit a libikőka is poénabb ha a közepén egyensúlyozik a négyéves..
Mostantól kezdve nem nekem kell főzni, rendet rakni, mosogatni. Játszótérre kell menni meg fürdeni. Meg fagyit enni. Ha van ez a három, akárhová eljönnének. Ezek a programok kisebbik leányom fejében már korán reggel megkezdődnek. Kipattan a szeme fél hétkor (kint még sötét van, reggeli fél nyolctól) és nekiáll kiabálni hogy ”csucsi, csucsi” azaz fürcsi-fürcsi. Nem, Kisami, még nem megyünk, nézz ki, sötét van, először felkelünk, aztán felöltözünk, megyünk reggelizni, utána lesz fürcsi. Mire ha jobb napja van annyit mond hogy ”nem” ha rosszabb akkor pucérra vetkőzik, demonstrálva hogy ő kész fürdeni, majd amikor nem történik semmi pucéran lefekszik a földre és elkezd ordítani de úgy hogy a falak beleremegnek.
Az angyalarcú copfos kislány a kis huncut mosolyával a másodperc töredéke alatt változik át ordítva síró hisztérikává, és tekereg-ficereg-vetődik ide-oda, próbálom felemelni, hátravágja magát, ”nem cipő” kiabálja, veszi le magáról a zoknit meg a cipőt amit sikerül ráadnom, jól földhözvágja, leül a fenekére és nagyon morcosan néz maga elé.
Ha szerencsém van, Noémi magától felöltözik (miután kipakolta a fél szekrényt, nézegette, rakosgatta hogy mi mihez passzol) a sorrendet nem mindig sikerül eltalálni, bugyit néha elfelejt venni, mire az apja megjegyzi, hogy hát, kislányom, tizenöt év múlva ha akarsz akkor nem kell bugyogót venni a szoknyád alá, a férfiak úgyis erre moccannak, de most felveszed. Ezután lezajlik a ”miért kell bugyit venni, úgyse megy be a kakis puki” párbeszéd, a végén csak sikerül rávarázsolni. Ha nincs szerencsém, vérszemet kap ő is Kisami példáján és ő is pucéran rohangászik, hogy ő is megy csucsizni, hát ekkor lényegesen nehezebb, de ilyenkor be lehet vetni hogy jó, akkor maradjatok itt, mi elmegyünk, hejdó. Erre Kisami megrémül, egyből ugrik a nyakamba, hagyja magát öltöztetni és ekkor már Méminek se olyan jó poén egyedül folytatni a helytelenkedést.
Most már csak el kell jutni a reggelizőasztalig játszótér, macskasimogatás és medencébemenniakarás nélkül.
Egy nagy akadály vár még ránk, át kell verekedni magunkat az ajtó előtt felsorakoztatott babakocsikon.

Azt hiszem azt nem kell részleteznem miért vágyik az ember a melegbe télvíz idején. Mert az őszből és a télből gyorsan elege lesz az embernek főleg akkor ha már szeptemberben hűvös van, október végén meg leszáll a sötétség. Aztán meg az utóbbi időben amolyan szokásba jött hogy a szülinapomat máshol ünnepeljük, és ha már úgyis elegünk van a sötétből, esőből akkor érdemes összekötni a kellemest a szokásossal és elutazni. Kanári-szigetből pedig van még elég ahol nem jártam, a szigetek továbbá 5-6 óra repülőútnyira vannak ez még az éppen tolerálható mennyiség, így aztán adta magát hogy ide utazzunk. Ez a harmadik alkalom, először Tenerifén voltunk akkor még csak Mémivel, utána egy év szünet volt mert Kisami közeledett, tavaly Lanzarote volt a cél, most med Gran Canaria.
Idén két hétre terveztük, egy hét olyan gyorsan eltelik.Hogy én mennyire vártam ezt a nyaralást, azt elmondani sem tudom. Már egy ideje számoltam a napokat, hogy mikor indulunk végre.A kislányok is kellőképpen be lettek izzítva, hogy megyünk a melegbe.
Idén először sikerült szokásomtól eltérően nem végigidegbajozni az elindulást. Ez ugyanis mindig elég stresszes, aztán meg elkap a szorongás amint be vagyok zárva a repülőbe, szövődve azzal, hogy egyfolytában azon agyalok mit hagytam otthon.
Mit mond erre a férjem? Hogy most már ne agyaljak most már úgyis mindegy, ha felszálltunk akkor onnan kezdve vagy egyben jövünk le vagy úgyse érezzük mire földet érünk mert jól meghalunk, akkor meg minek szorongatni. Nem nyugtat meg túlságosan sőt....De idén valahogy elkerült az ideg, nem mentem vissza tizenötször hogy le van-e oltva a villany, nem veszekedtem Mémivel se hogy ” de most kell pisilni még itt a repülőtéren mielőtt felszáll a repcsi” állítólag a férjemmel se veszekedtem és az ő legnagyobb megelégedésére nem pakoltam be öt bőröndöt és négy kézipoggyászt. Így alakult, hogy meg lettem dícsérve, hogy milyen jó asszony vagyok.
Azért ezeket a szorongásos dolgokat még mi kellene majd analizálni egyszer, de nem most, most szabadságon vagyok.
Repülőút a szokásos, svéd barátaink hozzák a formájukat, a möggöttünk lévő sorban már felszállás előtt kitör a hisztéria, mellettünk pedig egy órával indulás után már kapatos az öregúr. Kora délutánra mindkét gyerek kidől, Ami az apja ölében, Noémi az enyémben, nyomja a hólyagomat, de nem baj, visszatartom csak egy kicsit legyen béke és nyugalom, most kell relaxálni amíg nem kell matricás könyvbe ragasztani, nem kell pisilőgyerekkel egyensúlyozni fél négyzetméteren (hogy is volt az a reptéren pisilés) megakadályozni hogy magukra borítsák a Noémi ebédjét miután összevesztek rajta, Amira ugyanis nem kap semmit mert még niincs kétéves. Saját kaját meg ne vigyek a repülőre nehogy valaki rosszul legyen, éhezzen a kétéves órákon keresztül. No, hát ennyit a tájékoztató jellegű szabályokról. Részemről feltankoltam mutyikajából, van hellókittis mazsola, cispsz, nyalóka és ezekkel bűvészkedem a nehéz pillanatokban. És pont aamikor ezek a nehéz pillanatok átadnák helyüket a pihenő pillanatoknak, akkor kezd el az előttünk lévő ülésen ordítani a gyerek, nem is kicsi pedig, ordít de mint a fába szorult féreg, az anyja nem szól egy szót se, apja mondja neki hogy fejezze be (biztos befejezi) gyerek ordít ordít és ordít, nem tudom miért, az nem derül ki. Őszintén szólva nem is érdekel, leragadok ott hogy felképelném a kölköt, de főleg az anyját-apját amiért meg se próbálják elhallgattatni illetve ahogy próbálják az próbálkozásnak sem nevezhető. Mindez oda vezet hogy az én két gyerekemet felverik és nem sikerül visszaaltatni őket.
Magamban gratulálok nekik, meg az ideológiának is, hogy amint szabadságra mennek sikerül megszabadulni a gátlásoktól is, a jó modortól is meg általában azoktól ami emberré teszi ezeket a népeket.
No, nem baj, mindjárt leszállunk. Kicsit még aggódok azért hogy idén ne jöjjön a középfülgyuszi, elvégre mindkét gyerek egy héttel indulás előtt lebetegedett és még mindig lóg a taknyuk. Én indulás előtt két nappal roggyanok le és nekem is a térdemig érne ha nem törölgetném. Ezeknek a cuccoknak meg megvan a hajlamuk arra hogy légnyomáseséskor bekerülhetnek a fülkürtbe és szeretném ezt elkerülni ha lehetne. Idén én vagyok a legközelebb ehhez, mert ereszkedéskor olyan fülfájás jön rám, amilyen még sose, felsejlenek a gyermekkori traumatikus élményeim amikor érzéstelenítés nélkül szúrták fel a fülemet mondván hogy nem fáj. Fenét nem fáj. Gondolom az összes orr-fül nyálkahártyám volt úgy megduzzadva hogy nem tudott szelelni és kiegyenlíteni a nyomást kint-bent. Fél fülemre ott helyben megsüketülök. Egy előnye van, kevésbé hallom ahogy más kölke ordít.

Folyt.köv.

Vágjunk bele

Akkor neki is kezdek, ha nem is jut minden napra egy bejegyzés, mindenesetre egy ideig remélhetőleg elszórakoztatom a nagyérdeműt, arról nem beszélve, hogy élni fogok a délamerikai szappanoperák dramaturgiájával, félbehagyom amikor már kezd igazán izgalmassá válni :)))
Mi is volt a tanulsága ennek az elmúlt két hétnek?
Az egyik, hogy ne induljak el sehová sem számítógép nélkül. Az olvasóm másfél hét után kizárólag olvasásra volt használható, se jegyzeteket nem lehetett csinálni rajta se a gyerekeket szórakoztatni azzal hogy rajzolunk rá. Adta a vészjeleket, hogy hamarosan lemerül, de hálózatról nem tölthető, csak számítógépről az pedig hatórányi repülőútra volt. Így aztán innentől kezdve csak olvasásra lehetett használni arra is csak módjával.
Végülis egy olvasónak ez lenne a fő felhasználási módja úgyhogy végülis ez is amolyan jóléti probléma. Mit is olvastam? Termeszetesen Rejtőt, aztán Szindbádot, majd Arany embert. Ez a legszuperebb ebben a kis kütyüben, hogy egy egész könyvtár fél bele mégis csak annyi helyet foglal mint egy vékony jegyzetfüzet.
A Jókai-könyv számomra is meglepetés volt, nem is igazán tudom miért kezdtem bele, de egyszercsak azon kaptam magam hogy már a közepén tartok. Ennyire nem kötött le a középiskolában és azt hiszem ez nem meglepő. Persze, műveltség ide meg oda, de kevesen szerették meg a klasszikus irodalmat úgy, hogy kényszerítették őket az olvasásra. Itt meg azért volt nem kevés olyan kifejezés ami nem tartozik a mindennapi tizenéves szókincsbe.
A másik ok amiért a lapitopi nagyon jó lett volna: mesét lejátszani a repülőn a gyerekeknek. Mert az út hosszú, oda is de főleg vissza ilyenkor a kritikus pillanatokban jó lenne bevetni hogy no, néztek Micimackót?
Aztán meg ha van laptop akkor nem kell papír-ceruza az ötletek rögzítéséhez, mehet rögtön minden a gépbe. Kiderült hogy az ihlet nem vész el csak rejtőzködő életmódot folytat. Hónapok óta a mínusz végtelenbe tartott a kreativitásom, semmi se semmi nem jutott eszembe, sőt csak felejtettem és post it lapok nélkül sehová sem indultam el. Írni meg semmit sem írtam, annyira le volt szívva az agyam. Az egész ősz-tél arról szólt, hogy próbálok a felszínen maradni, mint a béka aki beleesett a tejesbödönbe és vagy megfullad vagy addig tapos amíg vajat nem csinál belőle. Dolgoztam a melóban, és hiába dolgozom elvileg kevesebbet, a gyakorlatban nem lett kevesebb, folytattam otthon, amikor a csajok elaludtak akkor mentem izmozni, és ha volt tíz szabad percem akkor sem voltam képes semmi hasznosra.
Egy hétig tartott amíg sikerült leereszteni, amíg beálltam a szabadság-üzemmódra, hogy ne azon agyaljak hogy mit kell még mikorra megcsinálni hanem hátradőljek és lazuljak. Amikor már egy hete csak a tengert figyeltem-hallgattam, amikor percekig el bírtam nézegetni ahogy a madarak csipegetik a földről a morzsákat, amikor csak egyszerűen néztem a szélben hajladozó pálmafákat anélkül hogy közben máshol járnának a gondolataim akkor hasított belém a felismerés, hogy hiszen csak ez kellett egy nagyobb lélegzetvételnyi szünet, hogy ne azzal legyek a hét hét napján a nap huszonnégy órájában elfoglalva, hogy a fejemet a víz felett tartsam. A hétköznapi taposómalom maga alá temette a múzsákat és ez önmagában nem meglepő csak amíg húztam az igát addig nem is tudtam azon töprengeni hogy vajon hová is tűntek.
Nem is olyan butaság az a bizonyos ”sabbatical year”. Egy jó ideig el sem tudtam képzelni mi a csudát tudnak olyankor csinálni a népek, hát most megtudtam. Legszívesebben már hétfőn megkezdeném a sajátomat. Egyelőre ez még a jövő zenéje, de ami késik nem múlik.
Kicsit messze kalandoztam a számítógéptől, summa summárum végre van egy jó okom arra, hogy beszerezzek egy táskát amibe minden belefér, számítógép, olvasó, telefon, fényképezőgép és mindenféle töltő-alkalmatosság és ezt a táskát cígeljem magammal akármerre járok.
A másik nagy tanulság, hogy elutazás előtt egy hétig itthon érdemes leereszteni a fáradt olajat és akkor utazni amikor már sikerült felvenni a don´t worry be happy alaphangulatot.
A harmadik nagy tanulság pedig az hogy mindenütt jó de legjobb otthon. Két hét nyaralás pont annyi, hogy már hazavágyjak és a saját ágyamban akarjak aludni nem csak és kizárólag azért mert nagyságrendekkel jobb mint a legtöbb szállodai ágy hanem mert ott egyszerűen jobb és kész. Kezdek rigolyásodni és szeretem magam a saját kis kacatjaimmal körülvenni és ennyi idő után szeretek itthon lenni, akkor is ha kint hideg van (nagyon) és ismét esik a hó. Holott tudom hogy négy hét múlva már megint úton lennék.

újra itthon....

két hét Gran Caanaria után. Csúcsra járatom a mosógépet és pakolok pakolok és pakolok.
Képek, beszámoló itt lesz amint lesz erőm és időm megírni.

Bacik

Az ovodai bacik mondjanak le. Szerda délutén Kisaminak hőemelkedése lett, estére Noémi is belázasodott. Csütörtökön reggel nagyon jól voltak, délben telefonáltak az oviból hogy Méminek fáj a feje menjünk érte. Otthon persze már nem fájt, rosszalkodott ezerrel. Csütörtök este már kezdtem érezni hogy kapar a torkom. Nem baj, elmúlik különben is mennem kell gyúrni elvégre nem szeretném ha a greenpeace azt hinné hogy partra vetődött bálna vagyok még visszatolnának a tengerbe.
Szombat este aztán eldugult az orrom, nem nagyon, én naiv még mindig azt hittem, hogy lóadag cévitaminnnal még meggyógyulok. Nem így lett. Vasárnap óta azaz második napja Lev meg én az orrunkat törölgetjük, tüsszögünk ez a kétt kis bige meg röhög rajtunk holott ők hozták haza a bacikat. Ők persze nem lettek betegek csak mi. A nép gyógymód ellenére egyelőre nem lett jobb az állapotunk. A népi gyógymódot már lehet hogy írtam, fokhagyma, cévitamin, egy izmos feles, forró fürdő és tea. Ezzel annyit értünk el, hogy az összes vámpír elmenekült a városból, elfogyott az összes szesz és kétszer kell pisilni menni éjjel. Mert a takonykór még nem múlt el. Úgyhogy az összes baci mondjon le, lehetőleg a jövőre nézve is.

19

Ennyit kell még aludni és utána vár a tavasz. A kanári tavasz öt és fél óra repülésre innen. El nem tudom mondani mennyire várom már hogy ott legyünk. Mert ugyan nem lesz harminc fok és gatyarohasztó meleg, nem lesznek kreol fiúk se meg patakokban folyó tequila, de lesz helyette 22 fok és lazulás, végre nem én főzök és nem én takarítok. Hú de jó lesz. A feketeleves az a visszaút dehát majd megvigasztalom magam valami jóféle csokoládéval a kisasszonkáknak úgyis kell valami mutyikaját vinni, hellókittis nyalókát meg mazsolát vagy valamit amivel ki lehet húzni az oda-visszautat aakkor az én csokim is csak elfér valahol.
És most két hétre megyünk nem egyre mint tavaly óóóóóó de jó lesz.