BAbahordozó napok

Kb ez volt a veszprémi és pécsi találkozón elhangzott anyag, nyilván nem szó szerint mert ennyit nem bírok betanulni :) és amúgyis gondolatébresztőnek szántam. A jelenlévőknek pedig köszönöm az interaktív részvételt így jó kis beszélgetés alakulhatott ki!


Miért pont kötődő nevelés?



Hogy erre a kérdésre válaszoljak, némileg vissza kell mennünk az időben. Az egyik tényező a nagyobbik lányom születése volt, aki ”nehéz” gyermek volt, nem akart enni, nem akart aludni és úgy általában nem úgy viselkedett ahogy a kisbabák szoktak. A legtöbb jószándékú segítő ellátott minket temérdek jótanáccsal, csak éppen ezek gyakorlati megvalósítása nem sikerült. Azért nem, mert azokat a tanácsokat kaptuk amiket valószínűleg sok szülő kap, pl hogy ne etesse olyan gyakran a gyermekét, ne vegye fel, hagyja csak sírni és a többi és a többi. Akárhányszor megpróbáltuk ezeket alkalmazni minden alkalommal elkezdett csilingelni a vészcsengő, hogy dehát mi a túrót művelek? Miért is ne adnék neki enni ha éhes? Miért ne venném fel, ha azt akarja hogy felvegyem? Miért hagynám egyedül éjjel, ha félóránként ébred és csak arra nyugszik meg, ha karba veszem? Tényleg, miért is? Lehet azért mert a gyerekneveléshez mindenki ért, vagy azért mert a ”hivatalos” helyekről, gyerekorvostól, védőnőtől ezeket a tanácsot kapjuk.

Noémi születésével arra jöttem rá, hogy jobban teszem, ha a saját fejem után megyek, ha hallgatok arra, amit a gyermekgondozó ösztöneim mondanak, ahelyett, hogy a családtagokra, védőnőre, szomszédra és mindenki másra hallgatnék.
A másik tényező a munkám során kristályosodott ki. A gyermekpszichiátrián napi rendszerességgel találkozom olyan gyermekekkel, tizenévesekkel, akik ”problémásak”, túl szomorúak, túlságosan szoronganak, verekszenek, zsarnokoskodnak, amit csak el tudtok képzelni. Ha pedig nekiáll az ember faggatni a szülőket, sokszor oda lyukad ki, hogy bizony a gyermeknek nincs, vagy kevés az önbizalma. Az elvárás/kérés pediglen az lenne a szülőktől, hogy ezen segítsünk. Dehát hogy is lehetne ezen segíteni, lehet-e egyáltalán? Mitől alakul ki a kevés önbizalom?
Jó lenne, ha lenne önbizalomtabletta, amit csak bekap az ember. Illetve van ilyesmi, de azt alkoholnak meg kábítószernek hívják, ezek azok amelyek abba az illúzióba ringatják használóját, hogy mindent meg tud csinálni.

Visszatérve a kérdésre, mitől is alakul ki a kevés önbizalom?
Hogyan tudnánk segíteni ezeknek a szülőknek, gyermekeknek?
Abban nincs hiba, hogy ezek az aanyukák, apukák is a legjobbat akarják a gyermeküknek, ezért is keresnek segítséget. Mindenki a legjobbat akarja a saját gyermekének, nemigen tudom ennek ellenkezőjét elképzelni.
De mi a legjobb nekik? Ebben a teljesítményorientált világban könnyen azt hisszük, hogy az, ha már korán elkezdjük a gyermek ”fejlesztését” ha már oviban tud néptáncolni, két nyelven beszélni és hasonlók. Fálreértés ne essék, ha erre van lehetőség és a gyermek élvezi akkor nincs ezekkel semmi gond, de alapvetően nem ezek azok a faktorok amelyek pl az elégséges önbizalomhoz és önértékeléshez vezetnek.

Vessünk egy gyors pillantást a szükségletek piramisára. Először is az kell, hogy legyen egy hajlékunk, ami védelmet nyújt nekünk, legyen ruhánk, hogy ne fázzunk és elég élelmünk hogy ne legyünk éhesek. Ha ezek megvannak, azaz ha az alapvető szükségleteink kielégítést nyernek, akkor tudunk arra gondolni, hogy milyen darabot nézzünk meg a színházban és hová menjünk nyaralni.
Nincs ez máshogy gyermekeinknél sem, először nekik is az alapvető szükségleteket kell biztosítanunk, hogy legyen értelme azoknak a cselekvéseknek, amelyek főleg az elmét pallérozzék.
Melyek ezek az alapvető gyermeki szükségletek?

Segítségül hívhatjuk az etológiát és megnézhetjük, hogy legközelebbi rokonaink, a csimpánzok hogyan viselkednek utódaikkal. A kis majomcsecsemőnek szinte állandó hozzáférése van anyja emlőjéhez, a szőrébe kapaszkodva utazik és követi anyját, valamint úgy pihen meg, hogy szorosan anyjához bújik.
Dehát mi nem vagyunk majmok.....
Nem, valóban nem, ugyanakkor ne felejtsük el, hogy mindaz ami megkülönböztet minket az a génjeink 1%-a, azaz 99%-ban közös a sejtjeinkben meglévő genetikai információ. Csak képzeljétek el, ha 1% ilyen nagy különbséget produkál, mennyi lehet a közös bennünk! Több mint ami első blikkre látszódik.
Az embercsecsemőnek ugyanazok a szükségletei mint a majombébié. Az újszülött is rendelkezik azzal a fogóreflexszel kezén is lábán is, ami lehetővé teszi a kismajomnak az anyja szőrébe való kapaszkodást. Csak ami nekik teljesen természetes, az nekünk, embereknek már nem mindig az. Holott a mi gyermekeinknek is elsősorban táplélékra, testközelségre és biztonságra van szükségük ahhoz, hogy megfelelően tudjanak fejlődni. Mindezért az apa és az anya közösen felelnek, míg a majmoknél főleg az anya vállán nyugszik a nevelés felelőssége, az embereknél megoszlik.
Míg az újszülött szükségletei főleg ezen a fizikai síkon találhatók, a nagyobb gyermeknél megjelennek a pszichés szükségletek is, hogy szüleje megfelelő módon beszéljen, játsszon, példát mutasson neki.

Amennyiben a kisbaba szülségletei kielégítést nyernek, azaz nem kell éheznie, biztonságban van és megkapja a számára szükséges testlközelséget, valamint a szülője keresi a vele való kapcsolatot, beszél hozzá, foglalkozik-játszik vele, mindez az első 1-1-5 év során leképeződik a pszichéjében. Mit értek ezalatt? Úgy lehet elképzelni hogy kialakul a gyermek által megélt világnak a ”lenyomata”, az amit ő a világból megél, annak lesz egy képe a gyermek lelkivilágában. Attól függően hogy mit él meg, az képeződik le. Mindez persze nem tudatosan történik, hiszen ennyire még nem fejlett az agy és pontosan ez az ami nagyon csalafinta dolog, hiszen az ebből a korunkból származó tapasztalataink nem ”emlékként ” rögzülnek, nem tudjuk úgy visszahívni, úgy emlékezni rá, mint pl arra, hogy milyen volt az első nap az iskolában vagy az esküvőnkön.

Melyek lehetnek ezek a leképeződések?
Ha a gyermek megkapja amire szüksége van, akkor az általa kialakított modell, leképeződés az lesz, hogy ő egy értékes, jelentőségteljes személy, akinek meghallják a hangját és akire figyelnek, Ellenkező esetben, amennyiben a szülők nem elégítik ki a kisbaba szükségleteit, az fog leképeződni a gyermeki agyban, hogy bizony hiába szól, nem hallja meg senki tehát nem érdemes szólni sem. Ezek a gyerekek mintegy ”felfegyverzik magukat” a nem túl érzékeny szülők ellen. A baj csak az, hogy gyermekként kizárólag szüleink szűrőján keresztül látjuk meg a világot. Ha ők olyan képet közvetítenek amely a gyermeknek nem a legideálisabb, akkor ennek nyoma lesz később is.

Az első ilyen jellegű megfigyelést John Bowlby angol pszichiáter tette a hatvanas években. Bowlby arra figyelt fe, hogy az általa kezelt magatartászavaros fiatalok egyikénél sem volt fellelhető a biztonságos családi környezet, mindannyian olyan családból származtak, ahol fellelhető volt az erőszak, a szülők gyógyszer/kábítószerfügggése, vagy mindez együtt.
Bowlby munkatársai később meghatározták azokat a kötődési mintákat amelyeket az 1-2 éves gyermekek mutatnak és amelyekből vissza lehet következtetni a szülői érzékenységre. Ez az a módszer az amely valamennyire objektivizál és különbséget tesz érzékeny valamint kevésbé érzékeny szülő között.

Sokszor halljuk, hogy a gyerek ”jól kötődik” de mit is jelent ez? Ugyanakkor kis pontosításra szorul ez a kötődés-fogalom.
A gyermek ugyanis arra van kitalálva hogy kötődjön. Nem tud mást tenni, hiszen ez az egyetlen túlélési esélye, ha magához láncolja, közelében tartja az őt ellátni képes felnőttet. A gyermek tehát nem tud mást mint kötődni a szülejéhez, akár alkalmas a gyermekellátásra akár nem.
Innen ered az a végtelenül kiszolgáltatott helyzet amiben egy gyermek leledzik....
több fézisa van a kötődés kialakulásának, kezdve az első hetek hónapok differenciáltalan jelzéseitől a személyre szabott mosolyig amely később jelenik meg. Kb 1-1.5 eves korra szilárdul meg a kötődés, ekkor leheet némileg objektívvé tenni a felmérésekben találtakat.
Ez alapján megkülönböztetünk biztonságos és bizonytalan kötődésű gyermekeket. Közülük a biztonságos kötődésű gyermekek azok, akiket szüleik a gyermek igényeinek megfelelően gondoztak, ők azok akiknek a legjobb kezdet adatott meg földi pályafutásuk első 1-2 évében. A bizonytalan kötődésű gyermekek az az említett csoport akik azt tanulták meg, hogy a szülő nem, vagy nem mindig elérhető ha a gyermenek szüksége lenne rá.

Mi lesz később? Meddig érvényesek a szülői hatások? A válasz az, hogy bizony még felnőttkorunkban is......egész biztosan tapasztaltátok ti is, hogy bizonyos helyzetekben pont úgy viselkedtek, mint a szüleitek vagy valaki a közeli családból, holott elhatároztátok, hogy na így sosem fogtok viselkedni.....hátigen, amit magunkkal hozunk az bizony ott dolgozik az agyunk legmélyén. Patkánykísérletben és majomkísérletben is igazolták, hogy az állatok fenőve továbbvitték azt a kötődési mintát amellyel ők rendelkeztek kölyökkorukban. Nálunk embereknél szerencsére van lehetőségünk tudatosan változtatni ezen, csak nem könnyű feismerni és dolgozni rajta.
Nézzük csak miért is jó biztomságos kötődésűnek lenni! Könnyebb lesz a gyermekünknek megszokni az óvodát, iskolát, kevesebb konfliktus a szülővel, testvérrel, szociálisabbak, könnyebben alakítanak ki, tartják fenn a kapcsolatokat, könnyebb az érzelmek regulációja, a negatív érzések kezelése. Pozitív kifejezésekkel illetik magukat, jobb önkép. Érzelmek kifejezése könnyebb, gazdagabb, könnyebben hangot ad a negatívnak is könnyebben érthető lesz a számára. Pozitív dolgokra jobban emlékezenek pl filmből kompetensebb prooblemamegoldas

Ugyanakkor az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a felnőttkori kötődési minta nem feltétlenül uigyanaz mint az 1-2 éves kori. Változás mindkét irányba történhet, átalakulhat a biztonságos is bizonytalanná illetve fordtítva is.

Mit értek ezalatt? A biztonságos kötődés egy jó kezdet, de önmagában kevés a boldogsághoz.
A bizonytalan kötődésű gyermekek később nagyobb arányban szenvednek szorongástól, depressziótól, evés és magatartászavaroktól.
Nem arról van szó, hogy a bizonytalan kötődés tesz minket pl depresszióssá, hanem hogy ez is taszít egyet rajtunk a szakadék felé. Ha van rá hajlamunk, ha va na családban ilyen jellegű betegség, akkor ez adott, lehet hogy a mi agyunk sérülékenyebb, hajlamosabb pl szorongásra. Erre tevődneek rá az egyéb faktorok pl hogy hogyan, milyen környezetben nőttünk fel, milyen problémamegoldó képességeink vannak, illetve hogy jelenleg milyen problémával kell megbirkóznunk, milyen segítségre számíthatunk, stbstb.


Ha abból indulunk ki, hogy az önkép egyenlő önérzet plusz önbizalom, (önérzet: szeretetre méltó, értékes vagyok, önbizalom: kompetens vagyok, meg tudom csinálni, értek hozzá) akkor látjuk, hogy mindkettő jó ha van....mindkettő alapjai a gyermekkorban rakódnak le, mely alapokat mi, szülők rakjuk le.