Rodosz

Rodosz nem véletlenül a napfény szigete, ha évi 300 felett van a napsütéses napok száma. El tudnám viselni hosszabb távon az ilyen mennyiséget, főleg ha azt veszem, hogy itt meg kb 300 a nem napos napok száma.....
Az odaút mindig kellemesebb, mert a végén ki lehet lépni a melegbe, látni a tengert és érezni a nap sugarait. Ugyan a táj nem olyan szép zöld mint itt és a levegő sem olyan tiszta, sokan cigiznek, meg kevésbé korszerű kocsikkal közlekednek, de ezek végülis egy nyaralás alatt elviselhetőek.
Ami nagyon nem hiányzott, az a feltehetőleges ételmérgezés, ami egy nap különbséggel családunk mindkét felnőtt tagját taccsra vágta. Levente kezdte egy kiadós esti rókázással, majd másnap kóválygott mint az őszi légy. Én akkor még nagyon virgonckodtam és toltam befelé válogatás nélkül a fetát meg a baklavát. Egészen estig. Akkor már éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Mert a hasmenés az hagyján, azt mindig elkapom ha nem jutok hozzá az élőflórás joghurtomhoz és a mittoménmilyen védő bacikkal cuccolt italomhoz, ami ritkán fordul elő Svédország határain túl. Úgyhogy a vécére szaladgálás önmagában nem zavart, de az egész éjjel tartó hányinger annál inkább. Aludni nem sokat sikerült, ha feküdtem kavargott a gyomrom, ha felkeltem még rosszabb lett. Miközben a reggelt vártam (mert azt hittem addigra elmúlik) még azt is hallgathattam ahogy a szomszéd óránként intenzíven megszeretgeti a szomszédasszonyt. Ezeknek erre is van energiájuk, miközben én itt már azt hiszem kipurcanok. Aztán reggel hatkor nem bírtam tovább, felkeltem, leültem a hímzésemhez és nem egészen kettő perc múltán szembetalálkoztam a vacsora maradékával, csakhogy ezúttal nem a rendes úton távozott, hanem megfordult és előrefele indult. Évek óta nem hánytam és nagyon rosszul esett. Viszont kifejezetten jobban lettem utána.
No aznap én feküdtem a kanapén és koplaltam mert az ennivaló puszta gondolatára is felkavarodott a gyomrom. Ezek után már csak diétásan mertünk étkezni, aminek az a nagy előnye megvolt, hogy nem zabáltuk tele magunkat és nem nyögve távoztunk vacsora után.
Ezt a kellemetlen epizódot leszámítva jól sikerült a rodoszi kirándulás. Még kirándulni is eljutottunk ami nagy szó és ami még nagyobb, Noémi még élvezte is.
Lindósz városa kb egyórányi buszozásra feküdt. Noémi a buszban saját ülésen utazott, nagyon tetszett neki. A biztonsági övet nem szereti, azt a repülőn is utálja, fennhangon köveleti, hogy ”kinyiti, kinyitiiiiii” aztán ha szerencsénk van akkor rájön, hogy az övet kapcsolgatni is lehet, ekkor ”kapcsó kapcsó-t” mond és elfoglalja magát pár percre.
Meg nézeget kifelé az ablakon is mondogatja, hogy mit lát, tenger, ház, fa, fehér autó, dínó (minden ami elefántra, krokodilra, gyíkra hasonlít az dínó), aztán egy idő után ezt is elunja. Akkor jön a ”kiszász kiszász” azaz ki akar szállni ekkor megint elterelő hadműveletek zajlanak, majd amikor már kritikussá válna a helyzet mindig megérkezünk. Kiszász kiszász, aztán Noémi hátra fel, mert a babakocsi otthonmaradt, ezúttal véletlenül, szokás szerint az auótban a repülőtérre menet derült, ki hogy valami kimaradt, de sok hasznát úgysem vennénk az itteni macskaköves utcákon, az esernyőkocsiban tuti agyrázkódást kapna ha végigtolnám a kövezeten.
Az itteni akropoliszra meg nem is nagyon lehetne babakocsival felmenni. Vannak azért elszánt vállalkozók, de fent eggyel se találkozunk. Lent a városban annál inkább, tolják bele a nagyvilágba kifelé nézve a még ülni sem tudó, félülő helyzetben pihenő pár hónapos piciket.
A mi mászásunk sem indul zökkenőmentesen, mert amíg a vécén állok sorba a francia turisták között a szél lefújja Noémi rózsaszín kalapját és hirtelen fejfedő nélkül marad, a nap pedig eléggé süt. No de legalább lehet újat vásárolni. A kalapot felfedezzük pár méterrel alattunk egy fára akadva, onnan le nem szedjük az tuti. Szentségelek egy sort mert olyan aranyos volt abban a kalapban. Az első szuvenírárusnál veszünk neki egy kis fejrevalót. Ennek ugyan nincs karimája, inkább kendő mint kalap, de meg lehet kötni és most már ez is szempont. Úgy néz ki mint egy kis rózsaszín kalóz a kendőben és a helókittis felsőjében.
Az akropoliszra felmenni nem tart sokáig, Noémi a hátamon és melegnek melegem van, de viselhető. Ahogy felérünk, felhangzik a ”kiszász kiszász”. Javaslom, hogy olvadjunk bele az angol turistacsoportba és blicceljük el a belépőt, de a férjem jólnevelt és becsületes, vesz nekünk jegyet. Ezt később remek könyvjelzőként lehet használni.
Noémi kiszállt és innentől kezdve egyedül akar közlekedni, lépcsőt mászni, learatni azt az öt szál pitypangot ami valami csoda folytán megmaradt a nyár után, valamint macskákat simogatni. A sok ember nem zavarja, kavicsot gyűjt, nézelődik, még eszik is valamennyit. Norvég nénik szúrnak ki minket és kérdezgetik, hogy mekkora a kislány aztán elámulnak, hogy még két éves sincs. Mire lefelé indulunk elfárad a kisasszony és nem tiltakozik, amikor felveszem a hátamra. A városba érve a kirakodóvásár nagyon tetszik neki, főleg a rózsaszín ruhák nyerik el a tetszését, mert fogdossa őket és mondja hogy ”rózsaszín”. Felfedezi a hellókittys törülközőket is, ekkor heves ”helókiti”-zésbe kezd és mászna kifelé, hogy megszerezze magának a kittys cuccokat, elhangzik pár ”kiszász” is, de végül csak nyugton marad.
Jó meleg van, sikerül összeizzadnunk, de ezt már megszoktuk mindketten. Rövid buszozás után ahhoz a hét forráshoz érünk ami a sziget nagy büszkesége és állítólag ivóvíz tisztaságú. A parkolótól egy ötperces séta vezet a forrásokhoz, igazi természeti orgia, mindenféle fű-fa-virág fordul elő és mediterrán fűszerillat lengi be a levegőt. A krétai Szamária-szurdok volt ilyen, ott is hihetetlen jó illatú volt a levegő a különféle növényektől.
A források olyanok, mint amilyenek a források lenni szoktak, a turisták fényképeznek. Ami nagy látványosság még, az egy kb 150 méter hosszú töksötét alagút, ahol a víz folyik át és a bátor turisták át is kelhetnek. Állítólag aki azon átmegy az megszépül és megfiatalodik, továbbá megszabadul a fóbiáitól. Levente át is megy, nagy különbséget nem látok, bár ő az alagúton átmenés előtt is szép volt és fiatal, meg fóbiája sincs. Én a magam részéről kihagytam a sötétben botorkálást, elvégre alapvetően meg vagyok békélve a fizimiskámmal is, a korommal is és a fóbiáim mennyiségével is.
Noémivel inkább a helyi italmérést keressük fel, amíg az apja az alagútban botorkál. Ahogy beállok a sorba, Noémi leadja a rendelést, hogy ”gumma, gumma” azaz sült krumplit óhajt. Szerencsére rövid időn belül elővarázsolják neki a krumplit amit el is kezd hörcsög módra begyömöszölni a szájába. Néha nekem is ad, éhen ne maradjak. Kis jószívű.
Közben megérkezik Levente, majd rövid idő után indulunk is vissza a buszhoz. Most már indulunk haza amit nem bánok, mert már egy óra, Noémi buszon nem alszik, ahogy autóban sem és repülőn sem, kizárólag a hátamon.
Hazafelé a nyakláncomat szemeli ki magának, le kell vennem és azzal elvan egy jó ideig, majd megörül amikor meglátja a tengert. De a legjobban akkor örül meg amikor kiszállhat a buszból, és meg kell mondanom ezt én sem bánom különösebben.
A hét másik kirándulása nem volt ilyen nagy lélegzetvételű, a rodoszi óvárosba mentünk. Taxival nem tartott tovább tíz percnél az út. A gyerekülés luxusa ismeretlen, legalábbis a taxisoknak. Ilyenkor örülök, hogy nem vagyok született svéd, mert ők tuti gutát kapnának attól, hogy a gyerek nem gyerekülésben menetiránynak háttal utazik, hanem ölben.
Az óváros nagyon hangulatos, kis pici utcák, a változatosság kedvéért macskakővel. Noémi néha lekéreckedik, néha fel akar szállni ő se nagyon tudja mit akar. A mindenhol jelenlévő macskákkal játszana, de ez nem kölcsönös és elszaladnak. Noémi pedig csalódottan kiabálja hogy ”cicacica”. Kicsit sír is, de az apja hátán megnyugszik. Sétálgatunk, egyre melegebb van, a kislány betompul, én pedig az előző napi rókakoma és a következményes koplalás után elég ramaty fizikai állapotban vagyok. Így aztán elmarad a nagy sopingolás, nem veszek se kasmírsálat, se bőrtáskát, se szuvenírt, de még bundát se. Pedig a bundák nagyon-nagyon szépek és minden állatszeretetem dacára nem vetném éppen meg a bundit, de egy józanabb pillanatomban bevillan, hogy nekem nem bunda kell télen, hanem bélelt nadrág meg vízhatlan télikabát és harckocsizósapka ha igazán hideg lesz. Persze ettől még lesz bundám, csak nem most, hanem majd ha olyan helyen élek egész télen át ahol 10 fok alá nem süllyed a hőmérséklet és akkor a hűvös reggeleken majd felveszem a szép bundámat.
Hát ez se holnap lesz, de így egy csomó pénzünk megmarad és ez sem utolsó szempont. Majd jól befektetem ami megmaradt aztán kitermeli a bundimat.
Az óvárosban árnyékos játszótér van, hintával és csúszdával. Ez a csúszda a Noémi méretű gyerekekre van kitalálva. A szállodai elvileg nagyobb gyerekeknek való, de ez az én gyerekemet nem zavarja, ő fel akar menni a csúszdára és muszáj menni vele különben ordít. Van egy labirintus is, amikor mindenféle csövekben lehet ide-oda, fel-le mászni, elvileg minimum három évesnek kell lennie a gyerekeknek akik használják, mondanom sem kell, hogy őt ez sem zavarja, mászik be az angol kiskölkök után minden tiltakozásom ellenére. Remekül szórakozik, egyszer ugyan eltéved és elkezd sírni, mire az apja utánamászik, no akkor megörül a segítségnek, és többet nem mer egyedül bemenni. Egészen másnapig, mert addigra elfelejti és megint menne a labirintusba. Ha visszatartom visít, így aztán jobb híján utánamászom, közben rettegek, hogy leszakad alattam. De nem, Noémi pedig nagyokat derül, hogy együtt közlekedünk laposkúszásban mert olyan szűk a cső, hogy csak így lehet előrejutni. A csőben van vagy 35 fok meleg mert süti a nap, ahogy egyre feljebb mászunk úgy fogadkozom egyre erősebben, hogy beszögelem a bejáratát mert én még egyszer ide be nem teszem a lábam. Aztán lefelé mászunk és ez határozottan kellemesebb mert végre áramlik be a csőbe a friss levegő.
Akkor már inkább másszon a nagy csúszdára minthogy ebben a nyamvadt labirintusban bolyongjunk. A nagy csúszda lesz a kedvenc, de felmászni is csak egy éretlen citrommal a kezében mászik fel, mikor felér ledobja és utánacsúszik. És mindezt ötvenszer. Aztán séta a nagymedence körül, utána virágot szed, utána nyugágyakra mászik, utána meg a virágágyásba.
Közben megjelenik a dán famili ahol a Noéminél nem sokkal kisebb kisfiú édesdeden alszik a babakocsiban, majd később a gyerekmedence körül cígeli ide-oda a labdáját miközben eszik eszik és eszik. Noémi nem rajong a saját életkorának megfelelő cselekvésekért, a kisfiúval játszik egy kicsit, ez abból áll, hogy egymásnak adogatják a labdát, majd utána beszalad a játszóházba, be a babaházba, minket kicsuk és egy műanyag halat tesz a babatűzhelyre, csavargatja a gombokat, közben pedig magyaráz, hogy ”Mémi főz”.
Beleül a műanyag autókba, Frédi és Béni módra löki magát előre, a zsírkrétákkal rajzol, végül kinézi magának a lilát. A rózsaszín mellett most a lila a nagy kedvenc és a lila zsírkrétával végigszignózza a babaházat, az asztalt, meg az autókat. Szerencsére már mind ragad a krétától így nagy kárt nem tud tenni bennük.
A babamedencében is fürdik néhányszor, de virágokat, bogyókat és az éretlen citromokat a vízbe dobálni sokkal viccesebb.
Én vagyok az aki nem rajongok a medencékért így részemről csatlakozom a D-vitamint előállítókhoz. A hatvanas angol lédik monokiniben nyomják, a francia turisták csak fekszenek egész nap a nyugágyon, a hozzám hasonló kisgyerekes anyukák meg vagy hasbehúzva vagy hasdüllesztve napoznak, attól függően mi okozta a haskörfogat növekedését.
A tengerben azért én is fürdök, mert az igazi víz és sokkal jobb mint a medence. Nagyon kellemes, és igazán lazító a hullámok tetején ringatózni. Noéminek is tetszik, köveket gyűjt és dobálja a hullámokba, akkor meg nagyokat kacag amikor bevisszük magunkkal kicsit mélyebbre. Mallorcán még félt a tengertől, Tenerifén én se fürödtem mert hideg volt a víz, de most mindannyian tobzódunk. Nemsokára ki se lehet majd szedni a vízből. De nem baj, csak legyen elég meleg, akkor én se akarok kijönni.
Aztán egyszercsak letelik az egy hét, pedig a végére még a pincérek is megtanulták, hogy jobb ha kaja elején hozzák a gyerekszéket akkor kevesebb terítőt ken össze a gyerekem miközben enni próbál. Az üvegpoharat meg a villát azért akkor is odakészítették a kiscsajnak, a görög gyerekek lehet hogy ilyen szalonképesek egyévesen, én inkább műanyag pohárból itatom és a villával is csínján bánok. Bár a krumplit már egész ügyesen felböki a villára, aztán kézzel leszedi és berakja a szájába.
A hazaút sem múlik el izgalmak nélkül. Már odafelé kitaláltuk, hogy kicsit lelőjük a lányzót a gyerekeknek való leglazább csitítóval, hogy tudjon aludni a repülőn mert ő ott nem alszik, túlpörög és kínlódik nagyon. Legalábbis a legutóbbi nyaraláskor így alakult. No de most! Gyógyszer vízbe bekeverve, gyereknek odaad, aki egy korty után üveg visszaad és onnantól kezdve fintorog ha az orra alá dugom. A fene megette az amatőr gyártóját aki olyan sziruposan édesre csinálta ezt a nyamvadt cuccot, hogy 10 ml gyogyi két deci vízzel higítva is olyan édes, hogy nekem se lenne kedvem meginni. Az odaúti szedálás emigyen dőlt dugába. No nem baj, majd hazafelé tejbe keverjük-találtuk ki, hátha abban nem veszi észre. A kis naivak.....tejjel dettó. Megkóstolja és adja is vissza egyből. Ment az egész a csapba. Kettő-null neki. Olyan az orra mint a drogkereső kutyának.
Így aztán hazafelé sem aludt a repülőn, rajzolt az újságba, kipakolta a táskámat, puszilgatta a bibijeit a térdén, a ragtapaszokat egyenként összegyűrte majd visszatette a dobozukba, de főleg haverkodott és flörtölt mindenkivel, kiváltképpen a mögöttünk utazó két kisfiúval. Több mint félóráig még az a nyugalom is megadatott, hogy a két ülés közti kartámaszra állva figyelte ahogy játszanak valam nyomkodós játékkal és csak néha ugrott le ránk nagyokat sikongatva.
A Niklas nevű szőke legényke annyira rácuppant Mémire, hogy leszállás után a csomagkiadásnál is ott koslatott a lányom után. Az anyukájával még azt is megkérdeztette, hogy hívják. Hát meg kell hagyni télleg szép kislány, nem azért mert az enyém és mert a genetikai állományunk hasonló, de télleg gyönyörűűűűűű a csajszi.
Mire hazaértünk nagyon elfáradt, elvégre akkor már 11 órája ébren volt, a konyha közepére le is feküdt és mondogatta, hogy ”Mémi alszik”. Addig is majd meg pusztult a fáradtságtól, de el nem aludt volna, nehogy lemaradjon valamiról. De becsületére legyen szólva nem sírt, nem lett mérges, csak nagyokat ásított és dörgölte a szemét. Felvettem a hátamra, leültem és mikor egy fél perc után hátranéztem mi van vele, szájtátva, fejhátraesve aludt.
Ha valamit kihagytam volna ebből a nyaralásból akkor az a hányós-fosós epizód, ami viszont még ezt is megérte, az a napfény és az a kellemes meleg ami belülről járta át a testem és melegítette át a csontjaimat.
Most egy ideig ebből kell feltöltődni, mert a hideg már itt van, nappal öt fok éjjel már fagy. A sötétség két héten belül leszáll és itt is marad február végéig. De legalább lehet tervezgetni a következő nyaralást, a tervezés-álmodozás már önmagában az élvezet fele!