Februári horror

Ezt egy fél éve írtam, de csak most jött el az ideje, hogy újra el tudjam olvasni, szembesülni tudjak azzal ami történt és tovább tudjak lépni. Mindig velem fog maradni, de már nem vagyok szomorú ha eszembe jut.


Elvesztettem a kisbabámat. Nyolc-kilenc hetes lehetett amikor meghalt. Már megvolt a feje, a keze, a lába, a belső szervei is alakulóban voltak, amikor valahol valami gikszer történt. Nem úgy alakult ahogy kellett volna ahogy én vártam. Előfordul ilyen, állítólag nem is olyan ritkán, minden ötödik terhesség így végződik. Miért pont én voltam az ötödik, miért nem tudtam a negyedik, vagy a hatodik lenni????Erre sem fog soha senki választ adni, ahogy arra se, hogy mi volt a baj, miért nem tudott tovább élni.
Egyfelől ugye nagyon nehéz, mert az eszemmel tudom, hogy még mindig jobb, hogy most történt ez meg, mintha elkezd nőni, és később derül ki, hogy nagy a baj és nem lehet rajta segíteni. Akkor már inkább most mint később, inkább ez, minthogy halva szülessen, vagy a megszületése után nem sokkal derüljön ki, hogy életképtelen, vagy súlyosan beteg. Másfelől ezek az észérvek úgy szálltak el mint a sóhaj, amikor megláttam az aprócska, mozdulatlan testét az ultrahangon, és lezuhant az a monty pythonos 16 tonnányi súly és maga alá temetett.
Amikor várom, várom a 12 hetes ultrahangot, hogy kiderüljön, minden rendben van-e a nyaki redőjével, ugye nincs kromoszómarendellenessége, várom, hogy lássam ahogy ide-oda ficereg a még igen nagy szobájában, akkor nem is jut az eszembe ilyen szörnyűség, hogy esetleg nem is él. Miért ne élne? Hányingerem van, nem vagyok jól, kaját látni se bírok, nő a hasam, lassan áttérek a terhesnadrágokra. Ezen kívül semmi problémára utaló jel nincs, se fájdalom, se vérzés.
Szülésznő beizzítja az ultrahangot, összezselézi a hasam, Levente ott ül mellettem, Noémivel az ölében. Velem szemközti falon nagy képernyőn lehet figyelni a vizsgálat menetét, a baba mozgását.. Ha lenne....Ráteszi a hasamra a vizsgálófejet és hirtelen olyan nagyon hideg lesz a világ. Olyan baljóslatú, fagyosan hideg, ahogy belémmar a felismerés...nem mozog....és olyan nagyon pici....emlékszem Noémit is láttuk ebben a korában, nagyobb volt jóval és csápolt a kis kezével-lábával. Itt meg van egy kicsi ember, a mi gyerekünk, aki bizony halott.
Hihetetlen milyen gyorsan elért a tudatomig a felismerés, közben hallom, ahogy a szülésznő így-úgy próbálkozik innen-onnan nézegeti, de itt már nem segít semmi sem, akárhonnan nézzük, nincs szívhang.
Rámszakad a tizenhat tonna, még nem érzem a teljes súlyát, mert hirtelen összetörök és sírni kezdek. Levente csak ül és néz maga elé, Noémi meg az egyévesek nyughatatlanságával nem bír magával. Egyik szülésznő balra el az orvosért, a másik pedig a reakciómból kikövetkezteti, hogy ez egy tervezett baba volt de a biztonság kedvéért meg is kérdezi. Legszívesebben gorombán válaszolnék, hogy mégis mit képzel, hogyne lett volna tervezett, ha nem akarnék gyereket akkor vigyáznék, de nincs erőm gorombának lenni. A szomorú valóság az, hogy gondolom a szülésznő pályafutása alatt előfordult nem egyszer akivel hasonló történt és megkönnyebbült ugyanebben a helyzetben, mert nem akarta a terhességét...az meg nincs ráírva senkire, hogy akarta-e vagy nem.
Orvos előkerül, ugyanaz a csaj, aki két éve Noémi tarkóredőjét vizsgálta. Akkor lényegesen vidámabb volt a hangulat, mint most. Szülésznő csak annyit mond, hogy megmérte és kb 8-9 hetes, nincs szívhang. Megkérdezem mikor halt meg. Mintha lényeges lenne. Meg mintha nem tudnék számolni. Bár most ebben a pillanatban tényleg nem tudok. Két-három hét már eltelt valószínűleg amióta a baba nem él. És én ennyi ideje egy halott gyerekkel a hasamban járkálok ide-oda a nagyvilágban és nem is tudom, hogy nem él. Borzasztó érzés. De az igazán borzasztó csak ezután jön.
A doki kedves empatikus lány, azzal kezdi, hogy megkérdezi, lekapcsolja-e a nagy képernyőt, amin még mindig a halott baba képe figyel velem szemben. Nekem mindegy, épp elég rossz most, attól hogy ott van már nem lesz rosszabb, mindenesetre nagyon figyelmes, hogy megkérdezi. Azzal folytatja, hogy ami történt az egészen biztosan nem a mi hibánk, mondja azt, amit ugye én is tudok, meg mindenki tud, hogy valahol a fejlődése során valami baj történt és ez elég gyakori és sajnos nincs mit tenni ilyenkor. Tudom, meg elhiszem, hogy igaza van, de mindez nem segít semmit sem.
Miért nem jött ki akkor magától?-kérdezem. Elvégre a legtöbbször van egy vérzés, amiből aztán kiderül, hogy valami nincs rendjén. Nem tud rá válaszolni. Valamiért a testem még nem fogta fel, hogy nem él, még dolgoznak a hormonok és ezért érzem terhesnek magam. Ki fog jönni magától?-ez a következő kérdés. Azt mondja szerinte nem, mert ha ennyi idő eltelt és nem kapcsolt a szervezet akkor kétséges, hogy felismeri holnap vagy holnapután.
Mit lehet akkor tenni? Két lehetőség van, ezt is elmondja szépen érthetően. Az egyik, hogy kapok egy gyógyszert, amitől megindul a vérzés és akkor kiürül magától. A másik, hogy kiszedik ők egy műtéttel, ez ugye az úgynevezett küret. Elmondja, de ekkor már kialakulóban van az a buborék, amiben az életem következő pár napját fogom tölteni. Én is tapasztaltam, meg a betegeim is ugyan ezt írták le, hogyha valami hirtelen sokk érte őket, akkor mintegy belekerül az ember egy buborékba, ahová egy ideig be van börtönözve. A bubin belül kavarognak a gondolatok mindig ugyanazok a gondolatok, mert a buborék hermetikusan zár, semmi nem jut se be, se ki. Ebben az állapotban lehetetlenség érdemben beszélni az emberrel, javaslatot tenni valamiféle megoldásra, mert az agya egyszerűen nem fogadóképes az új információra, el sem jut az agyig semmi, mert a buborék mintegy árnyékolja a külvilágot. Nekem is teljesen elszállt, hogy miket mondott a nő, láttam a száján, hogy beszél, hallottam a hangját, de mintha nem is hozzám beszélt volna, nem maradt meg belőle semmi. Annyit tudtam, hogy mondott valamit, de nem tudom mit, megkértem mondja el még egyszer. Lehet, hogy ismeri ezt a buborék-érzést mert elmondta még egyszer még rövidebben. Én meg minden erőmmel rá koncentráltam, hogy nehogy még egyszer el kelljen mondania.
Nem könnyű döntés. Rettegek az altatástól. A vakbélműtétemkor arra ébredtem, hogy a torkom ahol a lélegeztető tubus megnyomta, jobban fáj mint a frissen felnyitott hasam. Ezért amikor egy évvel később a mandulámat vették ki, nem akartam aludni, helyi érzéstelenítésben csinálták, hogy ne legyen túl egyszerű, kaptam egy pánikrohamot műtét közben. A hátam mögött egy minimum 90 kilós ápoló, aki szorít le a a székbe, a szám tátva, a doki matat a torkomban, egyszercsak bennszorul a szusz. Nem bírtam levegőt venni, egyre kevesebb oxigén jutott az agyamba, éreztem, hogy most nagy a baj, én most meghalok, ez tuti. A doki is megijedt mert kezdtem lilulni és akkoris mintha olyan nagyon távolról, messziról hallottam volna csak ahogy mondja, hogy vegyél levegőt, Andrea, vegyél levegőt, majd még egyszer és még egyszer és végül már nagyon feszült volt a hangja, aztán valahogy áttört a szorongásom és hirtelen levegőm is lett, pedig már azt hittem, hogy ottmaradok. Nem, nem alszom semmiképp. Inkább a gyógyszer.
Megkérdezem, hogy szerinte melyik a jobb. Erre azt mondja, hogy ezt én döntöm el, hogy nekem melyik a jobb, ráadásul nem kell most döntenem, mert várhatunk pár napot, ha nem tudom most kitalálni.
Bennem viszont kezd gyökeret ereszteni egy új érzés. Azt akarom, hogy kint legyen. Nem érdekel hogy, de kint legyen. Meg akarok szabadulni tőle. Meghalt, már nincs rám szüksége. Felettébb fura, rossz érzés, mert csak a mi gyerekünk, de mégis.
Mondom is, hogy szeretném, ha valahogy kikerülne, nincs ezen mit gondolkodni. Erre elmondja hogy ha így látom, akkor szerinte a műtét biztosabb, mint a gyógyszeres próbálkozás, mert így kisebb az esély arra, hogy bármi is bent marad aminek nem kellene. Pont emiatt mondja azt is, hogy ne aggódjunk, az itt lévő élő, egészséges gyerekünk a bizonyíték arra, hogy lehet még babánk, ne higgyük azt, hogy most már lehúzhatjuk a rolót. Ugyanakkor azonban pont amiatt, hogy üres méhbe tudjon a következő baba beágyazódni, lehetőség szerint várjunk 1-2 ciklust, hogy kimenjen minden.
Igazából most nem úgy tűnik nekem, hogy valaha lesz még gyerekünk. Annyira elképzelhetetlen.
Ezek után átmegyünk egy másik szobába, telefonon beszél a tervezős nővérrel, aki a műtéti beosztást csinálja. Elmondja mennyire fontos beteg vagyok én itt és mennyire prioritálják az én esetemet, ennek ellenére úgy tűnik, hogy ezen a héten nem tudnak műtétre előjegyezni. Ma kedd van. De többet, nagyon okosan nem mond, hanem átküld a tervezős nővérhez a kórház másik felébe.
Mindeközben én változó intenzitással bőgök, Levente meg Noémivel birkózik, aki ha ölben van akkor a földre kívánkozik, ha viszont lekerül a földre akkor egyből visszakéreckedik. Mielőtt elindultak volna otthonról a kisasszonynak sikerült magára rántania a cipősszekrényt, az alatt a pillanat alatt, amíg az apja a babahordozót vette elő a szekrényből. Akkor nagy ijedelem, gyerek bőg, apa kisebb szívrohamot kap, ahogy a gyerek a szekrény alatt fekszik minden kiborulva, virág cserepestül földestül a földön. Még jó hogy a nagy bakancsok felfogták a szekrény súlyát és nem verte fejbe a kislányt....többek között ezért is nagyon jó ha Apa akut orvos, nem esik pánikba,, hanem gyorsan, szisztematikusan megvizsgálja a gyereket, meghallgatja, megnyomkodja itt-ott, nem érzékeny-e majd miután kiderült, hogy semmi baja és sikerült megnyugtatni a megrémült és ezért visító gyereket lehet is indulni, hogy találkozzanak Anyával, aki már türelmetlenül vár a nőgyógyászat előtt, mert időpontunk van és ugyan ha képen is, de találkozuk a Kistesóval, meglessük mit csinál.
A családi mozizás azonban emigyen fordult rémálomba. Eljövük a dokitól, rám még vár a tervezősnyanya. Mondom Leventének, hogy menjenek haza, mert Noémi kezd nyűgösködni. De ő nem akar egyedül hagyni, velem jön. Én viszont nem akarom, hogy bárki is velem jöjjön. Nem tudom miért, egyszerűen csak nem akarom.
Hazamennek, én meg átballagok a túlsó szárnyba a tervezősnyanyához. Van ugye itt is nővérpult, ahol jelentkezni kell, hogy jöttem. Mondom miért vagyok itt, a nővér kísérne be a tervezősnyanyához, aki nyitott ajtó mellett vadul telefonál és még vadabbul integet, hogy ne menjük most be. Jó, akkor várok. Jól esik, hogy megjelenik egy nagy hasú anyuka a férjével. Közben a telefonálás is abbamaradt, nem jönne ki ez a jóasszony, de feltűnik egy másiknak, hogy ott vagyok így sikerül bejutnom.
Itt kezdőnek a további borzalmak. -Hááát, nem a világ legmulatságosabb hírét kaptad ma, igaz?-kezdi. Valóban nem. (a jó édes anyádat, vazzeg....gebednél meg az ostoba humoroddal!) Ezután belekezd ő is abba, amit a doki is mondott, hogy a természet így meg úgy, lehet még gyerek, nem kell elkeseredni, van aki tüdőgyulladást kap, van aki agyvérzést és van aki elvetél stbstb. Csak ülök és nézek ki a fejemből, ülök a buborékomban és nem is érdekel, hogy mit mond. Akkor figyelek csak fel amikor mondja, hogy hétfőn, azaz HAT nap múlva van csak időpont a műtétre. Nem, az nem megy.-jelentem ki. Miért nem?- kérdezi. (Hát mi van????? Hülye ez?????? Nem érti hogy mit mondok????)
-Azt akarom, hogy kivegyék. Nem bírok még egy hétig egy halott gyerekkel a hasamban létezni.
-Régen, amikor nem volt műtét, akkor is vártak a nők.
-Nem érdekel. Most most van. Három hete meghalt és azóta nem jött ki. Mégis, mire kellene még várni?
-A tested még nem vette észre hogy meghalt. Adj neki időt.
-Nem akarok több időt adni!!!! Nem akarom hogy a hasamban legyen. A doktor azt mondta, hogy van akut időpont ha vérzéssel indul meg a vetélés. Ez ugyanolyan akut, mintha véreznék. Minden nappal egyre csak nő a kockázat, hogy nekem is bajom lesz.
Hirtelen világosság gyúlt a fejemben. Nem nagy, de most mintha ki tudnék látni a buborkomból. Ez a nyanya itt nem érti miről beszélek. Propagálja itt nekem a nagy természetességet, hogy várjak, mert régen is vártak és nem érti, hogy én mit akarok. És valószínűleg a halott magzat-szindrómáról sem hallott, hogy még nekem is bajom lehet belőle.
De nem tudok rá hatni. Makacsul azt ismételgeti, hogy mennyire sajnálja, de nem tud korábbi időpontot adni mint a hétfő két óra. Hétfőn koplaljak, ne egyek és déltől ne is igyak. Ad két gyógyszert, amit a műtét előtt három órával kell a hüvelybe helyezni méhszájtágítás céljából. Tájékoztatót, kutyafülét mindent betesz egy borítékba, mondja, hogy hívjam fel a szociális munkást, ha akarok valakivel beszélni.
Ez a találkozó azért lesújtott. Teljesen elbeszéltünk egymás mellett. Ő követte a protokollt, én meg szabadulni akarok a halott gyerekemtől. Most kezdődik csak az igazi szenvedés.
Fáj. Hihetetlenül fáj. Fáj, hogy meghalt, hogy nem él. Fájnak az álmaim is, hogy nem lesz augusztus végén egy kisbabánk, hogy nem lesz tesó. Közben elkezd dolgozni az agyam, hogy akkor mi lesz Noémivel ha nem leszek otthon, mert oviba még nem akarom adni olyan kicsi még. De nem bírok ezen gondolkodni, a buborék erősebb. Kiszorítja Noémit és visszatérek oda, hogy miért én? Miért pont én? Mi lehetett a baj? Miért nem derült ki előbb? És egyáltalán, ha ma nem megyek erre a tarkóredővizsgálatra, akkor mikor derül ki? Még később? Akkor is egy hetet váratnának a mútétre? Ezek után ne akarja nekem senki bemagyarázni, ahogy megpróbálták, hogy ez a tarkóredő-vizsgálat nem is olyan fontos...ha ma nem vagyok itt, ki tudja mennyi idő telik el amíg kiderül. Mert hogy lett volna akkor? Észreveszem, hogy nem nő a hasam, fehívom a szülésznőt, aki egy hét múlvára ad időpontot, találkozom vele, ő persze nem csinál ultrahangot, beszél a dokival, megint egy hét amíg történik valami, kiderül, és megint egy hét a műtétig. Na ez még a mostani helyzetnél is rosszabb. De ezt sem tudom most végiggondolni, csak később a buborék szétpattanása után. Nagyon groteszk, ahogy hirtelen ugyanazt érzem, mint Noémi születésekor. Egyet akarok, hogy kint legyen. És hogy ne fájjon ennyire. Ott a testem fájt, most viszont a lelkem sajog. Hazaérve beterít a 16 tonna, addigra telepszik rám teljesen. Se kép, se hang. Vége van mindennek. Leküldök két izmos felest a torkomon, és utána kicsit betompulok. Utána már nem fáj annyira. Vagyis fáj, csak nem érzem.
Estére kitisztulok annyira, hogy valamelyest gondolkodni tudjak. Egy hétig lehetek itthon anélkül, hogy dokihoz kelljen menni kiiratni magam. Ma kedd van. Hétfőn műtenek. Inkább utána maradok otthon mint előtte. Azaz holnap dolgozni kell menni. Ennek viszont az a feltétele, hogy tudjak aludni. Ha nincs alvás végem. Szerencsére van még itthon szorongáscsökkentő a régi céges időkből. Be is dobok egyet, hogy biztosan aludjak és ne agyaljak az éjjel.
Levente szerencsére átvállalja Noémit teljesen, mert most képtelen vagyok vele foglalkozni. Nem idegesít, nem zavar, csak nem bírok rá figyelni. Odamegyek, megpuszilom, megsimogatom, ő meg örül nekem, de nem különösebben fogja, hogy miért vagyok szomorú.
Reggel nagyon nehezen, de összeszedem magam. A gyógyszer már nem hat, és mégsem mehetek félrészegen a munkába, így várnom kell délutánig az öngyógyítással. Érzem is, hogy rosszabbul viselem a helyzetemet, mert nem nagyon tudok másra gondolni. Korán felhívom a tervezősnyanyát, hogy muszáj nekem egy korábbi időpontot találnia, mert nem bírom ki hétfőig. Tervezősnyanya nincs bent, Tervezősnyanya 2-vel sikerül beszélnem. Nem, sajnos nincs rá mód, hogy előbb műtsenek. Nem, a te állapotod nem akut, mert lehet, hogy megindul a kilökődés. Nem, hiába beszélsz a doktorral, ő sem fog tudni neked műtéti időpontot elővarázsolni. Sajnálom, ez van. Egyet tehetek, hogy felírom ide, hogy neked sürgős, és ha esetleg valaki visszamondaná a műtétjét, mert ugye itt nemcsak a meghalt babákat veszik ki, hanem az élőket is, akiket az anyjuk nem akar, akkor lesz előbb időpont. Ez is csak utólag jut majd el az agyamba, ez a faramuci helyzet. Az abortuszt is meg a küretet is ugyanaz a nőgyógyászat koordinálja és ugyanazon egynapos sebészeti ellátás keretében végzik el a beavatkozást. Ha lesz valaki aki mégis megtartja a babáját, akkor megkaphatom az ő helyét, hogy nekem ne legyen a halott baba a hasamban. Nincs más választásom, elfogadom ezt amit Tervezősnyanya 2 ajánlott.
Fél kilencre ott vagyok a munkahelyen, de csak lézengek. A főnök szerencsére ma egész nap nincs, valahová messzire ment. Most különben is egy új helyen vagyok, nem tűnik fel, hogy nem ég a kezem alatt a munka. Az idő nagy részében ülök a számítógép előtt, ki van nyitva egy beteg kórlapja, de nem tudnám megmondani, hogy mi van benne. Megpróbálok inkább a saját ügyemben előre jutni, az itteni kórház nőgyógyászati weblapját és telefonszámát nézegetem. Próbálom hívni őket, de csak egy női hang mondja be, hogy a tizennyolcadik vagyok a sorban, várjak türelmesen, amíg rám kerül a sor. Negyedórás várakozás során előrébb küzdöm magam a tizenharmadik helyig. Tovább nem bírom hallgatni és leteszem.
Délután, hogy elüssem az időt, kikeresek egy oktatófilmet az autizmusról, de vagy háromszor elbóbiskolok és leesik a fejem miközben nézem. Ennek így nincs értelme. Pedig olyan jó gondolatelterelőnek tűnt.
Hazaérve megint jön a feles, este meg a csitító. Ez így nagyon ki van találva. Nem fáj annyira. A túlélésre játszom, ki kell bírnom hétfőig. Mintha csak addig lenne nehéz. De ebben a buborékban most csak ez számít. Valamiért azt hiszem, hogy csak addig lesz rossz, holott, ha tudnám....de nem tudom, be vagyok szűkülve erre a hétfőre, miközben azon gondolkodom mi módon lehetne mégis felgyorsítani az eseményeket. Hazafelé jut eszembe, hogy amikor a volt évfolyamtársam megbabásodott az exétől és nem akart a küretkanállal közelebbi ismeretségbe kerülni akkor egészen Bécsig utazott, hogy gyógyszeres abortusza legyen. Valami ilyen gyógyszert nekem is szereznem kellene, hátha rajtam is segít, és elkezdek vérezni, akkor egyből találna nekem a tervezősnyanya egy időpontot a műtétre. Otthon elővezetem az ötletet Leventének, aki erre a világ legtermészetesebb hangján kijelenti: igen, ez volt a másik lehetőség amit a doki mondott. Ekkor pattan szét a buborék.
Annyira benne voltam, hogy el is felejtettem mit mondott két napja a nőci. Most eszmélek fel, hogy tényleg ezt mondta. De már este van, ma már nem történik semmi, de holnap felhívom ezt a dokit, hogy adjon ilyen gyógyszert, mert nem bírom ezt a morbid érzést, hogy ketten lakunk még mindig egy testben de csak az egyikünk él. Érzem, hogy önmagam gyógyszerelése ellenére meg fogok bomlani, de komolyan, ha ez így marad. Vagy lehet, hogy egyszerűen be kellene mennem a pszichiátriai akut ügyeletre és megmondani, hogy írjanak valami akut beutalót, különben kiugrom az ablakon?
Ez utóbbit elvetem, mert tudom, hogyha nagyon mondom ezt az ablakon kiugrósdit akkor még ottfognak a valóban megbomlottak között, én meg még azért egyelőre csak a jelöltek között vagyok.
Marad a doki, hogy adjon ilyen gyógyszert. Ha nem ad, akkor felírom magamnak, elvégre csak profitáljak valamit abból, hogy orvos vagyok.
Nagyon nyomasztó ez a várakozás, ez hogy tudom, hogy nem él, ők is tudják és érzésem szerint nem veszik elég komolyan. A tervezősnyanya is ilyenekkel biztatott, hogy hátha megindul magától a vérzés. Azt nem mondta miért indulna meg ha három hete nem indult meg. Ha nincs elég tudatmódosító a véremben azt érzem megbolondulok. Nem bírom ezt ép ésszel végigcsinálni.
Csütörtök délelőtt beszélek a főnökkel és tájékoztatom a helyzetemről, hogy volt a baba, de már nincs és hétfőn műtenek, akkor nem jövök, és utána se pár napig. Ő is nagyon jól áll hozzá, mondja hogy ne érezzem azt, hogy sietnem kell vissza, legyek csak otthon ameddig úgy érzem, hogy az nekem a jó. Ez azért jólesik. A délelőtt további részében szerencsére van elég munka és ez jó, mert nem kell saját magammal foglalkoznom. Délután meg egy mítingre kell mennem, na ez már veszélyesebb, mert ha nagyon unalmas lesz akkor óhatatlanul visszatérek a saját bajomhoz.
Amint elindulok a mítingre csörög a telefonom, tervezősnyanya 2 keres, hogy akadt holnapra egy szabad időpont a műtőben, ha jó nekem a holnap tíz óra, akkor várnak. Húúúú, de megörülök, természetesen igent mondok.
Ez az új lehetőség sokat segít a délutáni míting elviselésében. A mantrám, hogy hétfőig kell kibírni, arra változik, hogy holnapig kell kibírni. Délután a szokásos feles, este meg a csitító. Enélkül már nem is menne. Péntek reggel újra gyógyszerelem magam. Eddig kétszer műtöttek, egy vakbéllel meg két mandulával vagyok kevesebb az induláshoz képest és mindkettő előtt síkideg voltam, mert nem lőttem eléggé le magam a szorongáscsökkentővel. Ezt a hibát nem követem el még egyszer. Most az egyszer le leszek szedálva rendesen. Reggel a hosszú hatású megy le, nem sokkal műtét előtt meg a rövid hatású. Levente visz be a kórházba. Én addigra már a minden mindegy állapotba kerültem, ez bizonyítja azt, hogy most viszont jól találtam el a dózist, mert nem érdekel semmi. Nincsenek érzéseim. Már az altatástól sem félek. Észlelem a világot, de érzem, hogy be vagyok lassulva, meg főleg nem nagyon hoz ki semmi a sodromból. Béke van. Nyugalom van. Ez tényleg a ”leszarom”-tabletta, ahogy az egyik látogatott dokim mondta akit még a céges időkből ismerek. Az ember beszedi és tesz a világra. Legyen meg aminek lennie kell.
Levente hazamegy a kislánnyal. Én meg beballagok az egynapos sebészeti osztályra, sehol senki, de öt másodperccel azután, hogy belépek előkerül egy nővér és máris menedzsel. Mutat egy öltözőt, egy zárható szekrényt, kapok térdharisnyát, köntösszerű felsőt, aztán bemegyünk a kezelőbe, és elémtesz négy fájdalomcsillapítot meg kb fél deci vizet. Nem könnyű a feladat, én egy algopirint is két deci vízzel veszek be, de végrehajtom. Kapok egy tűt is a vénámba, ott megy majd be a gyógyszer amitől aludni fogok. Rámterít egy előmelegített takarót, egészen beleborzongok olyan jó érzés. Ebben a kórházban állandóan hideg van. Ha dolgozom, három réteg ruha van rajtam és úgy sincs melegem. Most meg itt egy köntösben ücsörgök, nem csoda ha nem ver ki a víz. Mondja hogy mindjárt jön a doki, utána megyünk is a műtőbe. Előkapom az olvasnivalómat és várok. Végül jön a nővér, hogy mehetünk-e a műtőbe. Hát éppen mehetünk, elvégre oda is jöhet a doki. Már tennék rám a maszkot, de akkor már csak megkérdezem, hogy mikor jön már a kolléga? Ja hogy még nem is beszéltünk? Óóóó, ők már azt hitték kezdhetik is....
Előkerítik a dokit, igazából nem is értem miért kell vele beszélni, mert semmi újat nem mond. Annyit, hogy számítsak egy 10-12 napos vérzésre, menstruációs fájdalomra, amíg vérzek addig se szex, se kádban ázás. Egyiket sem nehéz most megígérni. Azt mondja csak akkor találkozunk a műtét után ha baj volt, ha minden úgy megy ahogy annak kell akkor nem.
Itt a műtőben még hidegebb van. Szinte fázom a takaró ellenére mikor a dokit várom. Örülök, hogy csak 10-15 perc az egész mert ha tovább tartana bizisten idefagynék.
A dokival való gyors párbeszéd után az altatós nővér, mert nincs olyan luxus, hogy ilyen kisműtéthez orvos altasson, a nővér az orromra teszi a maszkot amiből először oxigént kapok. Amióta tudom, hogy nem lesz tubus a torkomban, mert kb 10-15 percig tart az egész, nem is izgat hogy aludni kell. Ránézek a faliórára, 10:55. Mondja az amúgy nagyon csinos, vékony kislány, hogy nemsokára vénásan fogok gyógyszert kapni, amitól nehéznek fogom érezni magam. Szól, amikor elkezdi adagolni, majd kis idő múlva megkérdezi, mit érzek. Nehéz vagyok- mondom. Kicsivel ezután filmszakadás.
Arra ébredek, hogy nagyon kellemes melegben fekszem. Hallom, ahogy a nővér megkérdez egy feltehetően idős beteget, hogy kéri-e a protézisét. Kéri. Hallom a nővér lépteit, ahogy hozza a fogakat, kinyitom a szemem és az ablakon át a lábamra ömlő napsugarak látványa fogad. Amióta visszajöttünk Teneriféről, hideg, szürke, igazi téli idő volt. De ma végre kisütött a nap. Nagyon élvezem a melegét, ahogy rám süt, hogy végre nem fázom. Eltölt ez a jó érzés. Mert kifejezetten jól érzem magam. Nem fáj semmim, és úgy érzem magam mint aki minimum 10 órát aludt és úgy igazán kipihente magát. Be is csukom a szemem, olyan jó itt lenni, pihenek még kicsit. Még előtte lecsekkolom az órát, 11:25. Félórát aludtam. Lebegek még egy negyedórát az álom és az ébrenlét határán, mire úgy érzem, hogy valóban felébredtem és érdekel a külvilág. Pislogok, körülnézek, egy nagy, fehér, de ugyanakkor szépen berendezett ébredőben vagyok, nem tudom hány beteg lehet, mert függönnyel vannak elválasztva egymástól.
Hozzám is odajön a nővér, kérdezi hogy vagyok és nem is tudok mást felelni, mint hogy jól, mert tényleg jól vagyok. Végre kint van-villan az agyamba. Most már nemsokára visszakapom a testemet. Már egyedül lakom benne és ez kezdetnek megteszi.
A nővér felemeli az ágy háttámláját, ebben a pillanatban érzem, hogy meleg folyadék ömlik a két lábam közül. Áttol egy kisebb szobába, és megkérdezi, hogy kávét kérek-e teát vagy kakaót. Szerencsére lehet kávét is és kakaót is. Teából tuti Lipton yellow label-t hozna, és arra vágyom a legkevésbé, a kávé is svéd kávé, de üsse kavics, jól fog esni, mert ma még semmit sem ettem, csak egy pohár vizet ittam, azt is a gyógyszerekkel együtt. Rövid időn belül megérkezik két sajtos szendvics, egy kávé és egy kakaó. Hihetetlenül jólesik enni és inni, régen ettem ilyen jót. Ha nem tudnám, hogy Levente főz otthon, tuti kérnék még két szenyát. Egy telefont is kapok, hogy felhívjak valakit aki hazavisz.
Mire megreggelizek és megittam a kávét is, elmúlik a gyors hatású szerek okozta bódulat. A nővér kikísér az öltözőbe, elismétli amit a doki mondott, kb 10 napig vérzés, ha nem marad abba vagy ha lázas leszek telefonáljak. Kérdezem van-e még valami teendő. Nincs. Magamra hagy.
Átöltözöm, és a szülés utáni vérzésre számítva hazaviszek egy eldobható bugyit meg két óriásbetétet amik ki vannak téve. Nem sokkal ezután elköszönök, kilépek a mínusz öt fokba a ragyogó napsütésbe és pár percen belül megérkezik Levente és felvesz.
Délután pihenek, jólesik feküdni a kanapén és semmit nem csinálni. Levente elcserélte a szombati ügyeletét és otthon marad velem. Nagyon jólesik, hogy ilyen figyelmes. Estére teljesen abbamarad a vérzés. Furcsállom, de végülis nem bánom.
Érzem, hogy tompika vagyok, de nemcsak az agyam tompa, hanem érzéseim sincsenek, illetve egy érzésem van, az, hogy milyen jó, hogy kint van. Semmi mást nem érzek. Nem is akarok. Most már vége. Most már minden rendbe fog jönni. Azért biztos ami biztos alapon lemegy este is a szorongáscsökkentő, mert aludni akarok, aludni, aludni.
Szombaton egész jól vagyok, molyolok otthon, sétálok a kutyával, Noémit tologatom a babakocsiban. Legszívesebben a hátamra venném, mert ő igazán ott szeret utazn és én is jobb szeretem ott vinni mint kocsiban tolni, de azt érzem, hogy ennyire még nem vagyok jól, hogy 10 kiló pluszt cipeljek magamon. Marad a kocsi.
Mintha megmozdult volna rajtam az a 16 tonna. Segítettek levenni a hátamról. Már nem nyomaszt, hogy a halott gyerekem a hasamban van, már vége. Sajnálom, hogy ez történt, de így alakult. Előre nézek, nem hátra. Tervezgetem, hogy hétfőn azért még otthon maradok, de keddtől megyek dolgozni.
Most február van, azt mondták várjunk meg 1-2 menstruációt mire újra próbálkozunk. Ki tudja mikor jön meg legközelebb, 1-2 hónap is lehet. Akárhogy is számolom, május előtt nem aktuális a babaprojekt. Ami azt jelenti, hogy legkorábban jövő februárban születhet meg a tesó. Noémi akkor két éves és két hónapos lesz. Kicsit bánt, mert szerettem volna ha ő kisebb a tesója születésekor. De most már mindegy, most már ez van, ezt a helyzetet kell elfogadni. Ha viszont legkorábban február, akkor még nyáron el tudunk menni valahová nyaralni együtt és az milyen jó lesz! Olyan jól sikerül minden ilyen utazás amióta együtt vvagyunk Leventével. Eddig még minden évben sikerült valahová elutazni.
Amikor hat éve, (el se hiszem, ilyen régóta együtt vagyunk?) nyáron Görögorszégban voltunk, busszal mentünk, hát az nem volt egy kéjutazás, de még mindig emlegetjük. Következő évben Horvátországban voltunk Attila barátjáékkal, majd megint Görögország, ezúttal Kréta következett. Azt követő évben a Mátrában voltunk egy röövid nászútton, majd a következő télen a Karib-tengerig repültünk a napfényért. Az igazán luxus volt, azóta is vágyom egy hasonlóra. Ugyanazon évben nyáron az Alpokban túráztunk, akkor már cipeltem Noémit is a hasamban.
Egy évvel később pedig a kislánnyal együtt utaztunk Mallorcára, olyan édesen pancsolt a szálloda gyerekmedencéjében, hogy csuda. A tengertől megijedt, de a babamedence tetszett neki, alig lehetett kiszedni a vízből. Most télen meg Tenerife volt az úticél, és úgy számoltunk, hogy most egy ideig nem utazunk sehová, ha augusztus végén meglesz a baba akkor nyáron már nem megyünk messzire, talán a baba születése után megyünk el valamerre még mielőtt Noémi két éves lesz és sokba kerülne neki a repülőjegy.
Most ezt is újra kel tervezni. Ez már csak ilyen, ember tervez, aztán ne mindig lesz úgy, ahogy eltervezte.
Jobban aggaszt, hogy mi lesz Noémivel, olyan jó tervnek tűnt, hogy augusztusig Levente lesz otthon vele, én meg addig dolgozom és augusztusban cserélünk,én leszek otthon a két babával. Ki kell találni valamit, mert nyolc órára nem akarom oviba adni, egyrészt helye sincs még,másrészt szerintem még kicsi ahhoz, hogy napi kilenc órára távol legyen tőlünk. Vagy még többre. Ha reggel nyolckor kezdek akkor legkésőbb fél nyolckor már az oviban kell lennünk, négy, fél öt előtt nem végzek és félóra az út vissza, az annyi mint minimum kilenc óra....utána szinte már alig látnánk, alig lenne idő játszani, mert már vacsoraidő van, azután meg a fürdés és alvás következik. Így is elég baj, hogy alig látom, amióta Göteborgban dolgozom, vagyis egy hete, azóta hajnalban megyek el, amikor a kislány még alszik és fél hat-hat körül érek haza. De nem lesz ez mindig így. Fél évet kell itt lennem, ezen az osztályon, ami a világ legnyugisabb munkahelye. Ideális lett volna itt gyereket várni, semmi izgalom, semmi stressz.
Ha sikerül most tavasszal összehozni a babát, akkor mehetek vissza nagy hassal arra a rémes gyerekosztályra....de ez sem izgat, ott is csak fél év van már, csak sikerüljön a baba! És lehetőleg ő már ne haljon meg....
De mi lesz Noémivel? Űgy tűnik bébiszittert kell majd keríteni. Nem bírok többet gondolni erre, túl megterhelő.
Ma este nem veszek be gyógyszert, nem is gurítom le az utóbbi napokban már nagy barátommá vált felest. Hiszen már vége. Most már nincs szükségem ezekre a cuccokra. Túl vagyok rajta.
Vasárnap Levente dolgozik, estére van egy vacsorameghívásunk az egyik munkatársához meg a feleségéhez. Mondják, hogy vigyük a kutyát is.
Szép napsütéteses az idő, sétálni megyünk, kezemben a kutya póráza, hátamon a gyerek. A szerencse pártol el tőlem rútul, mert összefutok a szomszédokkal. Na nem mintha valami különösebb baj lenne velük, azon kívül, hogy a lány 25 éves kora ellenére egy napot nem dolgozott, mert vagy iskolába járt, vagy gyereket szült, vagy munkanélküli volt. A férje, hasonló korú fiatalember már betört a munkaerőpiacra, egy fél éve dolgozik, előtte otthon volt ő is munkanélkülin. A kislányuk születése óta dolgozik, mondta is, hogy milyen rossz most, mert kevesebbet látja a gyereket. Amikor a nagyfiú született, akkor neki sem volt munkája és milyen jó volt otthon, a gyerek aludt, néha ugyan meg kellett etetni, de olyan ügyes fiú volt mindig, mert három hónapos kora óra csak kitámasztották neki a cumisüveget a macijával meg a párnájával és egyedül ivott....Le is van fényképezve, meg is mutatták. Ha más meséli nem hiszem el, de tényleg feküdt a gyerek a hátán, cuclizott, a cumisüveg meg frankón ki volt támasztva mindenféle kis állattal meg összegöngyölt törülközővel. Csak hüledeztek amikor mondtam, hogy én kiveszem az egyévest az ágyából ha éjjel megéhezik és eszik, mert nem merem csak beadni neki a cumisüveget és hagyni hogy egyedül megigya. Lehet hogy hülyeség, de nem merem és kész.
Amúgy rendes fiatalok, nincs velük baj, ők gyűjtötték a postánkat most, hogy nem voltunk itthon. Azért nem bántam volna ha el tudom kerülni őket, de nagyon bután jött volna ki így végülis a sorsom elé mentem.
-Óóóóó, milyen kis fehér vagy, mi van veled, beteg vagy???? Vagy nem volt elég nap Tenerifén?
Mondhattam volna, hogy felhős volt az idő, elvégre két napig felnős volt valóban, vagy azt hogy megfáztam, vagy akármit, de valahogy nem bírtam.
-Volt egy babánk, de maghalt-mondtam. Sok vért vesztettem, ezért vagyok fehér.
-Jesszus! Óóóó, drágám, -mondja a húgommal egyidős kislány és a nyakamba borul. Ő ilyen. Imád ölelkezni. Ha kell, ha nem kell a nyakamba borul. Még jó, hogy Leventét békén hagyja. Ha nem lenne két gyereke Istenbizony azt hinném érdeklem.
Megkérdezi hány hetes volt, Óóóó, csak nyolc hetes, ilyen kis korai volt még, (más ilyenkor még nem is tudja hogy terhes...) jegyzi meg, mintha ettől kevésbé lenne fontos. Majd elmeséli, hogy a barátnőjének a 25. héten halt meg a babája és milyen rossz volt. Dehát az élet ilyen-mondja ő, néha nehéz meg rossz, de nincs mit tenni, mint újra próbálkozni. Meg a rossz majd elmúlik és úgyis rendbejön minden. Most hogy témánál vagyunk azért elmondja, hogy nekik is gyerekük lesz, pont most nyolc hetes és szeptemberben fog megszületni., Mlyen jó lett volna ha az enyém nem hal meg, mert akkor majdnem egyszerre szültünk volna és megint együtt lehetnénk itthon milyen jó lenne! Mert ő már néha nagyon unja magát otthon, a kétéves fiút most kezdik beszoktatni az oviba, de a kislány még otthon van és olyan de olyan nehéz a két gyerekkel, meg ott a kutya is, meg a macska is, meg főzni is kell, meg takarítani. (Hm. A főzésről annyit, hogy állandóan készfagyasztott cuccokat esznek, amikor meg a postát hoztam el centi vastagon állt a kosz az előszobában. Néha amíg otthon voltam átjöttek játszani, utánuk kiporszívóztam és felmostam a nappalit, máshová nem engedtem be őket. Ha mi mentünk át, utána ruhacsere volt és könyékig kézmosás.) De ha már lett ez a harmadik illetve negyedik gyerek, mert a harmadikkal abortuszra ment, mert akkor úgy érezte hogy nem bír még eggyel, de most már úgy érzi, hogy bírni fogja elvégre a nagy már ovis, így nyugodjak meg, mert abortusz után is teherbe lehet esni ő a legjobb példa rá. Mondta-mondta-mondta aztán egyszercsak feltűnt neki hogy én meg nem szólok semmit sem, megkérdezte mikor történt.
Két napja, jesszus, azt hitte már régebben, hát akkor még nagyon nagy a sokk és akkor még nagyon rosszul érzi magát az ember, de majd elmúlik, higgyem el. A férje mindeközben nem szólt semmit, csak állt és nézett, a kisfiú bemászott a bokrokon át a fák közé és a földön a gyökerek között fetrengett a hóban. A kislány ült a szánkóban, fején a sapka félrecsúszva, úgy hogy az egyik szemét eltakarta az ellenoldali fülét meg szabadon hagyta. A számára érdektelen beszélgetés alatt az egyik csizmáját leszedte a lábáról, a testvére odament, felmarkolt egy adag havat és a kislány zoknis lábára borította. Danny, ilyet nem csinál az ember-mondja a szomszédasszony, leporolja a havat, visszaadja a csizmát, én meg kihasználom az alkalmat és mondom, hogy a kölykök már unatkoznak, ideje mennünk. Elköszönünk és megyek.
Összehordott egy halom hülyeséget, feltartott, de ez mind nem érdekel, milyen igazságtalanság már ez, hogy neki lesz gyereke nekem meg nem????? Neki, aki kitrancsíroztat egyet, mert úgy érzi, hogy nem bírna még eggyel? Akkor miért nem vigyáznak??? Nem ismerik a gumit? Amit mondott az nem érdekelt, mert azt hitte meg kell vigasztalnia, holott senki nem tud megvigasztalni. Nem is akarom, hogy vigasztaljanak, attól nekem nem lesz jobb. De ez a gyerek dolog, ez mindennél jobban fáj. Nem irigylem tőle, nem erről van szó, azt sem akarom hogy neki rossz legyen, csak azt sajnálom, hogy a miénk nem fog megszületni. Legalábbis EZ a gyerek nem, egy másik talán, de az már nem ő lesz hanem valaki más. Hiba van a mátrixban, megint vannak érzéseim. Repedezik a gát, de az önsajnálattól elvakulva nem veszem észre a közelgő vízözönt.
Hazaérve ott találom a szomszédasszonyt a házunk elé összetúrt hórakásnak támaszkodva.
-Napozol?-kérdezem nem minden irónia nélkül.
-Neeem, igazából rád várok-mondja, utólag úgy érezte, hogy mennyire bután fejezte ki magát és mennyire nem volt odaillő amit mondott és reméli, hogy nem haragszom, mert nem megbántani akart, csak ő előbb cselekszik és utána gondolkodik és sajnos most is így volt, de nem engem akart bántani, higgyem el és ugyeugye nem haragszom.
Az igazság az, hogy tényleg nem haragudtam. Azért nem, mert tudom milyen egyszerű lélek és tőle ennyit lehet várni. Elvégre csak nem feltételezhetek kifejezetten cizellált lelki életet arról, aki saját elmondása szerint az utóbbi időben kezdi észrevenni, hogy olvasni nem is olyan hülyeség, és aki ilyen elefánt a porcelánboltban módon viselkedik. Az csak szimplán nem tetszik, hogy a gyerekei amióta ülni tudnak kifele, menetiránnyal szemben ülnek a babakocsiban, séta közben sosem beszél velük az anyjuk. A kisfiú két éves, de összesen annyit mond hogy vuffvuff és közben mutogat a kutyára, a kislány meg még ennyit se, najó, ő kisebb, de még csak babanyelven se mond semmit, a hangját is csak akkor ereszti ki ha bőg, na de akkor izmosan. Mindig azt éreztem akárhányszor láttam ezeket a gyerekeket, hogy a kislány el van nyomva, a szülőket annyira lekötni a nagyobb gyerek szertelensége, hogy nem bírnak érdemben a kislányra figyelni. Mondanom sem kell, hogy ő is egyedül iszik fekve pici kora óta, neki is ki volt támasztva a cumisüveg, most is, ha megnyikkan éjjel, akkor a kezébe nyomják a cumisüveget és elhallgat. Napközben meg a cumi figyel mindkettő szájában, mert annak ott a helye. A kislány órákig képes elmatatni egy játékmacival, egy könyvvel, akármivel, leteszi az ember a sarokba és nagy valószínűséggel ott találja félóra múlva is.
Tudom, hogy hülyeség, de nem bírom megállni, hogy ne hasonlítsam Noémihez, mert majdnem egyidősek, de Noémi állandóan mosolyog, néha már tele szájjal vigyorog, kiköveteli magának a figyelmet, nem lehet egyedül hagyni, mert egy szempillantás alatt a fotel tetejére mászik, onnan meg az ablakpárkányra, meg nem szeret egyedül lenni sem. Babakocsiban kifele nézve idegesen fészkelődik, láthatóan nem érzi jól magát, ha nem lát. Ahol viszont nagyon jól érzi magát, az a hátam, ott órákig el tud csücsülni, néz ide-oda, ha elálmosodik alszik, ha elege van lekéreckedik.
Lehet persze azt mondani hogy irigy vagyok és szeretnék több időt magamra, meg szeretném ha könnyebben kezelhető gyerekem lenne, nem ilyen kismajom aki sokszor ölbe kívánkozik. Amíg Noémi kicsi volt addig tényleg sokszor nehezen viseltem hogy mennyire követelőző és mennyire nem szeret egyedül lenni. Hogy csak akkor nyugodott meg ha felvettem, ha énekeltem neki vagy ha vittem, vagy táncoltunk. Most már nem érdekel. Amióta éjjelente alszik azóta ki is tudom pihenni magam és nem zavar már, hogy ilyen ragaszkodó. Eleinte valóban nagyon furcsa volt, de szeretném, ha a következő is ilyen lenne, mert nagyon jó érzés magamhoz szorítani egy kicsi babát, magamra kötni, vinni, táncolni vele. Biztos vagyok benne, hogy többek között a kiskorában megkapott szinte állandó testsi kontaktustól ilyen kiegyensúlyozott, okos, érdeklődő és nagyon kíváncsi gyerek. Szinte sose sír, csak ha megüti magát, de akkorsem sokáig, mert mindig gyorsan meg lehet vigasztalni. Nekem nem opció az, hogy a gyerek a babakocsijában nőjön fel, az sem, hogy leteszem az ágyba és úgy adok neki inni hogy fel sem veszem csak a szájába dugom a cuclit.
Igaz, semmi közöm hozzá, hogy más hogy neveli a gyerekét, ezért nem szólok se a szomszédasszonynak se másnak, mert nem az én dolgom. Ettől még nagyon rosszul esik, ha babakocsiban bőgő gyereket hallok és látom, hogy semmi nem történik csak nagyobb amplitúdóval ringatják a kocsit, mire a bőgés nemhogy halkulna hanem még hangosabb lesz.
Nem, tényleg nem az én dolgom, nem is avatkozom bele, és nem fogom eltiltani tőlük a lányomat sem, csak nagyon igazságtalan ez a világ, hogy pont az én gyerekem halt meg, akit sosem hagynék sírni, akit hordoznék előbb elöl majd a hátamon, hogy megkapja azt a közelséget ami egy pici babának létszükséglet. Miért pont neki lesz gyereke és nem nekem, miért miért?
De ahogy a szomszéd gyerekek nevelése nem az én dolgom, ez az eszmefuttatás meg nem a szomszédasszony dolga.Annyit mondok neki, hogy nem rá haragszom, csak nagyon szomorú vagyok, hogy ez történt. Erre ismét elköveti ugyanazt a hibát mint az előző, véletlen találkozáskor, azt mondja hogy ő megért engem mert neki is volt abortusza. He???? Nekem nem volt, anyukám! Az enyém már nem élt, amikor kiszedték. A tiéd még igen. Illetve élt volna, ha hagyod....
Végül szabadulok a tényleg kínossá váló beszélgetésből és nagyon hálás vagyok Noéminek, mert a nap hátralevő részében rendesen eszik, alszik, rakosgatjuk a kockákat, nézegetjük a könyveket, de nincs hiszti, nincs rosszalkodás.
Estére meghívásunk van, sikerül is jót aludnia előtte, hol máshol mint a hátamon. Jól sikerül a vacsora, finom a kaja, jó a bor, Noémi csak egyszer kakil be és tüneményesen mondja, hogy pádipádipádipádi, elvarázsolva a háziasszonyt és a házigazdát is. Mindezek ellenére egyre rosszabb a kedvem. Amíg ott vagyunk addig még tartom magam valahogy, de mire hazaérünk, lefektetjük a kislányt, már eléggé leeresztek és eljutok a semmi se jó, a szar is keserű állapotba. Valami nagyon nincs rendben. Nem tudom mi a bajom, csak azt érzem, hogy egyre feszülétebb vagyok és mindjárt felrobbanok. Gyorsan lefekszem aludni, addig sem kell elviseleni magamat.
Másnap otthon maradok, elvégre a munkahelyen előre szóltam, hogy nem megyek, meg nem is érzem úgy, hogy képes vagyok mások baját a saját nyakamba venni.
Olyannyira nem, hogy elszabadul a pokol. Kezdődik már reggel. Azt álmodom, hogy Noémit elrabolták az ufók, látom, ahogy éjjel egy nyitva hagyott ablakon keresztül begomolyog egy halványkék felhő a szobába és utána látom, ahogy eltűnik a gyerekem, én meg le vagyok bénulva és nem tudom megakadályozni. Első dolgom, felkelés után, hogy pánikba esve megnézem, persze az ágyában fekszik, rajta az egyik macin és békésen szuszog.
Lehet, hogy érez valamit az engem eluraló feszültségből, mert egész délelőtt nyűgösködik, nem akar enni, semmi se jó és a nyűgösködésével egyenes arányban fogy a türelmem. Nem tudom sehogyse lekötni, a kockákkal nem akar játszani, a könyvek nem érdeklik, az állatait elhajítja. Ha altatni próbálom csak visít és kapálózik a hátamon. Végül minden elvem ellenére bekapcsolom a tévét, mert az biztosan leköti. Valami buta sorozatot nézünk, Noémi elhallgat és a szeme a képernyőre tapad, nekem viszont egyre rosszabb a kedvem. Levente is otthon van, most ő van gyesen, az én mai itthonlétem amolyan bónusz. Rá is haragszom, mert úgy érzem egyedül hagy egy kínlódó gyerekkel, miért nem viszi már el innét, nem bírok vele, nincs türelmem hozzá, egyedül akarok lenni! A szomszédasszonynak biztos több türelme van a gyerekeihez, ezért van neki már kint kettő, egy meg a hasában, az enyém meg ezért halt meg, mert türelmetlen, rossz anya vagyok....szép csendben elkezdek bőgni a tévé előtt, majd egyre kevésbé csendesen folytatom, Noémi először észre se veszi, majd odajön és elkezd nevetni, a kis ujjaival az arcomra mutogat, meg a szememet bökdösi, nem szoktam sírni, biztos érdekes, hogy valami jön a szememből. Eltolom a kezét, mert nem esik jól a piszkálása, ő persze nem ő lenne, ha feladná és azonnal folytatja. Átfordulok a másik oldalamra és nyerek egy kis időt amíg békében bömbizhetek. Nem telik el sok idő és átmászik erre az oldalra és ismét nevetgél, mondogatja hogy baba, baba és nyúlkál az arcom felé. Hát ez az hogy NINCS baba baba! Valami hihetetlen erővel sújt le rám a hiánya, eddig csak magamat sajnáltam, meg a terveimet, hogy mégsem lesz most tesó, de most, most már csak egy érzésem van, hogy elvesztettem őt végérvényesen. Ez annyira rosszul esik, hogy még inkább sírni kezdek, ahogy tudatosul a helyzet visszavonhatatlansága.
Levente nem hallja meg ahogy bőgök, fent van az emeleten, ez esik a legrosszabbul, nem elég, hogy milyen nyomorultul érzem magam, de ráadásul fel sem tűnik senkinek. Most már ezért is sírok és mérges vagyok az egész világra, de főleg magamra.
Eltart egy ideig amíg abbahagyom. A szőnyegről azonban képtelen vagyok felkelni, ott fekszem, és azt kívánom bárcsak meghalnék, mert akkor vége lenne az egésznek, akkor nem kellene erőt venni magamon, felkelni és tovább élni.
De nem halok meg, egy dolog történik, mintegy varázsütésre dőlni kezd a vér belőlem. Ez se izgat, napok óta bepelenkázva járok-kelek így ez nem ok arra, hogy felkeljek a szőnyegről.
Levente közben lejön, azt hiszi alszom, mert a könyveivel molyoló Noémivel együtt kimegy a konyhába és hagynak engem pihenni, holott semmit sem szeretnék jobban, mintha odafeküdne mellém, átölelne és nem hagyna egyedül. Ehelyett kimegy. Nekem meg nincs erőm hogy szóljak neki, akkor észrevenné hogy sírtam és megkérdezné, hogy miért nem szóltam neki? Mert azt akarom hogy észrevedd magadtól ha sírok!!!!!
De ebből csak veszekedés lenne és egyszerűbb passzívan fekve maradni mint bármit is mondani. Egy idő után összeszedem magam, bekapcsolom a számítógépet. Miért nem veszik észre, hogy szar kedvem van, hogy megszívesebben felkötném magam, hogy vörösek a szemeim a bőgéstől??? Miért??? Hát nem szeretnek??? Nem érdekli őket, hogy mi van velem? Noémi nem tehet róla ő még csak egy kis maci, na de az apja??? Miért nem jön már ide és miért nem veszi észre mi van???
Különben is, ő miért nem sír??? Miért csak én sajnálom? Az ő gyereke is volt, nem??? Miért csak én vetkőztem ki magamből és bőgök mint egy ovis?
Morcosan meredek a képrenyőre, ugyanabban a pillanatban, hogy betölt megjelenik Noémi az ajtóban és rám mosolyog. Képtelen vagyok visszamosolyogni rá. Most nem bírok vele foglalkozni. Nem akarom látni. A másik gyerekemet akarom, aki nincs, aki meghalt.
Odatotyog hozzám és felkéreckedik az ölembe. Felveszem és abban a másodpercben már gebeszkedik is a képernyő után, nyomogatná a billentyűzetet, nekem meg megint elborul az agyam és nem értem miért nem képes az apja vigyázni rá, miért nincs egy pec nyugtom sem???
Megfogom a kislányt, kicsit durvábban a kelleténél, leteszem a földre, a számítógépet a kanapéra hajítom, és kiabálni kezdek a kislánnyal is, meg az időközben bejövő Leventével is hogy elegem van belőlük is, meg mindenből és nem bírom tovább! Levente mond valamit, de nem igazán hallom meg mit,és persze megbánom amit mondok abban a másodpercben ahogy kiejtem a számon, de akkor már annyira pattanásig feszültem megint, hogy ismét kirobban belőlem a sírás, most én szaladok fel az emeletre, vágom be magam után az ajtókat és fekszem le a földre a gardróbban. Óóóó, csak dőlne be ennek a kicsi szobának a négy fala, csak temetne maga alá, itt ülök a sötétben, nem lesz nagy változás akkor sem ha leomlanak a falak, csak igyekezzenek már, meg megőrülök, nem megy tovább, nem bírom, meg akarok halni!!! El akarok tűnni innen és vissza sem akarok jönni mert túl nehéz, túl nehéz. Azt akarom, hogy vége legyen, MOST!!!
A falak nem omlanak le és most sem halok meg, ellenben miután kibőgtem magam hihetetlen szar anyának és embernek érzem magam ahogy azokkal ordibálok akiket a legjobban szeretek és akiken szerencsétleneken most csattan az utóbbi napok minden feszültsége.
Érzem, hogy ez még csak a kezdet és ha így folytatom akkor estig még rengeteg idő van, nem akarom se magamat, se a családomat kitenni a további kitöréseimnek. Napok óta nem vettem be se csitítót, se nem ittam alkoholt. Azt hittem én balga, hogy csak a műtétig kell kibírni, hogy utána már rendben lesz minden. Annyira fókuszáltam a tudatomat a túlélésre, hogy ép ésszel kibírjam a várakozás napjait, hogy teljesen elfeledkeztem arról, hogy a java csak utána jön. Hogy addig egy halott gyerek lesz a hasamban, de utána meg semmi sem. Miután kiszedték a babát is, meg a még valamennyire funkcionáló méhlepényt, az addigi terheshormon szintem hirtelen leesett. Azzal együtt, hogy nem szedtem gyógyszert, nem ittam, megtudtam, hogy a szomszédasszony gyereket vár, és tudatosult bennem a mi gyerekünk elvesztése, már túlcsordult a pohár és minden kis, máskor fel nem vett bosszúság szándékos sértésnek tűnt.Átszakadt a gát végérvényesen.
Közben elkészült a Levente-által főzött ebéd, összeszedtem magam a romjaiamból és lementem a konyhába. Noémi egymás után pakolta a sült krumplikat a szájába, nagy boldogan hogy végre ebédel.
Levente nem szólt semmit, illetve nem hozta szóba az előbbi dühkitörésemet, ebéd után szótlanul magához ölelt és akkor megint a helyére került minden, akkor megint azt éreztem, hogy minden rendbe fog jönni. Azért a biztonság kedvéért leküldtem egy csitítót ebéd előtt, a délutáni nyugalmat biztosítandó.
-Ugye te is sajnálod, hogy meghalt a baba- kérdezem a kávé felett
-Persze hogy sajnálom, miért gondolod, hogynem? -kérdezi Levente
-Mert nem látom, hogy szomorú lennél, vagy legalábbis nem mutatod és csak én vagyok az aki sír meg idegbajozik és úgy érzem egyedül vagyok.
-Én is szomorú vagyok cicám, de napközben itt van nekem ez a kis maci, nem érek rá ezzel foglalkozni, mert örülök ha nem pancsolja ki a kutya vizét és nem rántja megint magára a cipősszekrényt....sajnálom, hogy meghalt meg hogy így alakult, én is nagyon szerettem volna, ha megszületik és nem lesz semmi baja, de most már ezzel nem tudok mit csinálni, most már el kell fogadnom, hogy ez van....
Olyan okos és olyan racionális és annyira igaza van...belátom, csak olyan nehéz elfogadni, hogy így alakult és főleg, olyan rohadt igazságtalan, hogy pont velünk történik ez!!!
-De miért mi, miért? Miért nem a szomszéd, nekik már van két gyerekük! Olyan genyóság ez, hogy nekik lesz, holott ők trancsíroztatták ki az előző gyerkőcöt, aki lett volna. Meg ha most ez megszületik, akkor is bedugják a babakocsiba, cumi a szájába aztán néz majd ki a fejéből és ennyi....miért nem nekünk lesz? Én úgy szeretném, vinném őt is a kendőben, meg sosem hagynám sírni, olyan rohadt igazságtalan ez!!!
-Az, cica, de most úgy beszélsz, mintha nekünk soha többet nem lehetne gyerekünk, holott a szomszéd csajnak is lett az abortusza után...na gyere ide, kis maci...
Átölel és már hiába motyogom, hogy ”de nekem most nem úgy tűnik hogy lehetne még gyerekünk” mert már nem vagyok annyira meggyőződve ezen állításom helyességéről, mert tudom hogy amint lehet megint elkezdünk dolgozni rajta, mert nekem KELL még gyerek! Ha máshogy nem örökbefogadunk Kínából vagy Etiópiából, vagy akárhonnan, de lesz mindenképp!
Három hét telik el, mire valamennyire összeszedem magamat a romjaimból. Három hét kell ahhoz, hogy ne sajnáljam magam nap mint nap. Kezd kicsit világosabban derengeni a jövendő, elvégre már csak egy-két hónap és újra próbálkozhatunk a babával. Így nem is tűnik olyan borzasztónak és végülis akkor pont februárban születne a tesó, ami azért vicces mert Levente decemberi és Noémi is az lett, én februárban születtem, hátha a tesó is az lesz és akkor mi leszünk a téli famili. Nem kell például új terhesruhákat se vennem, mert azok amiket vettem pont téli terhességre voltak kitalálva, hosszú nadrág és társai. Jó lesz ez így is.
Ugyan felvetődik a probléma hogy mi lesz Noémivel, mert július végén lejár a gyes és vagy oviba adjuk vagy kerítünk neki bébicsőszt december végéig. Ha februárban baba lesz akkor januárban már nem biztos sőt, biztos, hogy nem lesz kedvem betegek közé menni.
Kezd az élet visszatérni a normális kerékvágásba. Élvezem, hogy beleférek minden nadrágomba, élvezem, hogy lecsúszhat a száraz vörös a biftszek mellé és úgy általában kezdek megbarátkozni az új helyzettel. Ekkor jön a már ismert Monty Python jelenet, a 16 tonna súly a delikvensre.
Kedd délelőtt van, Levente otthon a kislánnyal én meg a dolgozóban. Velem szemben a beteg és éppen kivizsgálni készülök, a zsebemben azonban szinte folyamatosan rezeg a mobil. Idegesítő egy idő után, még akkor is ha nem hallatszik. Tuti nem Levente hív mert ő tudja, hogyha nem veszem fel akkor beteggel vagyok és van annyi esze hogy később hívjon. Ez biztos valaki olyan aki nem tudja, hogy nem tudom bármikor felkapkodni a mobilomat. Mikor megnézem, hat nem fogadott hívásom van, természetesen nem írja ki a számot hogy vissza tudjam hívni. Telefonálok haza hátha otthon is kerestek, kiderül, hogy ott is kerestek a nőgyógyászatról. Basszus....tuti valami gáz van. Megint olyan jéghideg lesz a világ.
Kissé reszkető kézzel tárcsázok, és hallgatom végig párszor a menüválasztékot, majd az idegesítő zenét és bemondják tizenötször, hogy az én hívásom nagyon fontos nekik és mindent megtesznek, hogy gyorsan fogadják is a hívást. Na akkor csipkedjétek magatokat!
Végre fel is veszik, mondom, hogy ki vagyok és hogy onnan kerestek. Ez nem kis probléma elé állítja a dolgozót, mert ki kell derítenie hogy ki keresett. Végül előkerít egy szülésznőt aki lecsesz hogy nem veszem fel a telefonomat. Jó vicc, anyukám, kedd délelőtt én dolgozom, nem úgy mint mások akik otthon heverésznek a munkanélkülin meg a táppénzen. Mondom neki, hogy dolgozom és egész véletlenül beteggel voltam, erre némileg lecsihad.
De hogy engem mennyit hívott a főorvosnő, de én nem voltam elérhető. Majd a lényegre tér és igazolást nyernek a félelmeim mert tényleg gáz van, a szövettanból kiderült, hogy molaterhességem volt. Amire emlékszem az egyetemi tanulmányaimből az annyi, hogy ez bizony nem túl jó dolog, főleg azért nem mert ez egy jóindulatú daganata a méhlepénynek, ami minden jóindulatúsága ellenére áttétet tud adni a tüdőbe és koriokarcinóma azaaz egy rosszindulatú daganat lehet belőle akkor pedig rövid időn belül el lehet búcsúzni az árnyékvilágtól. Érzem szinte, ahogy fojtogat egy jéghideg kéz.....neeeeem, ez nem lehet.
A szülésznő ezután elrendeli, hogy márpedig nekem még a héten dokihoz kell mennem, mondjuk holnapután. Nem, az nem jó, jönnek a betegek hozzám. De holnap, azaz szerda délután egy képzés van, akkor inkább eljövök onnan és megyek a dokihoz. Nem ennyire egyszerű, mert két órával a dokival való találkozás előtt még vért akarnak venni, megnézni a humánkoriogonadotropin hormon, közismertebb nevén hcg szintjét. Vagy odamegyek holnap délre a laborba, vagy ma délután. Ez egyrészt logisztikai probláma, mert jelenleg egyórás buszutazásra vagyok a labortól, de ez még áthidalható. Amit azonban nem értek, hogy mitől lett ez hirtelen ennyire fontos? Hogyhogy most hirtelen van időpont a dokihoz, hogy már holnap találkozhatok vele és nem kell heteket várni? Asszem tényleg gáz van.
Meg is kérdezem hogy akkor ez most veszélyes? Hülye kérdés, mert tudhatnám hogy nem kapok korrekt választ. Ritkán kapni. Nem, nem veszélyes, csak gyakran kell ellenőrizni. Hiszi a piszi. Végül abban maradunk, hogy ma délután odamegyek a laborba, leveszik a vért és akkor meglesz másnapra az eredmény mire a dokihoz megyek.
Amint lerakom a telefont beütöm a gugliba a molaterhességet és bizony ott van fehéren feketén hogy mi is ez. A komplett molaterhességnél embrió nem alakul ki a méhlepény fajul el daganatosan és termel veszett mennyiségű hcg-t, a méh nő, pozitív lesz a terhességi teszt, csak éppen nincs baba a hasban. Ha túl sokáig fennáll ez az állapot és nem derül ki akkor szórhat a tüdőbe is és kialakulhat a koriokarcinóma. A részleges molaterhességnél már az elejénél valami gikszer történik, mert az embriónak nem 46 kromoszómája lesz, hanem 67. Ami azt jelenti hogy biztosan életképtelen. A lepény elfajulása itt is megfigyelhető, talán nem annyira kifejezett mint a komplett molánál. Mindazonáltal a részleges molánál is van bőven elég hcg, (ami így utólag már jól magyarázza a hihetetlen hányingeremet ami ennél a terhességnél sokkal kifejezettebb volt mint az elsőnél) és itt is van rá esély hogy rosszindulatú daganat lesz belőle.
Az is ott van, hogy küret esetén nagyobb a veszélye a méhfal kilyukasztásának. Na frankó, akkor még jó hogy nem lyukasztották ki és nem haltam bele.
Ahogyan az is, hogy minimum fél évig kell havonta nézni a hcgt, ami ha nő akkor az annak a jele hogy szóródott a daganat a testbe és akkor jönnek a kökemény daganatellenes szerek, amelyeknek a hányinger, hányás csak az egyik mellékhatásuk, de tönkrevágják a beleket is és még a haj is kihullik.
Nem kérdés, hogy ez alatt a fél év alatt nem lehet ismét teherbe esni. Utána igen, de megnő az ismételt mola kialakulásának a veszélye. Ergo lehet, hogy nem is lehet több gyerekem. Itt török össze végleg.
Mert azt elfogadtam hogy még 1-2 hónapot várni kell. De még fél évet várni, úgy hogy közben lebeg a fejem felett, hogy lehet hogy meghalok, na ez nekem túl sok így kedd délelőtt egy autista meg egy hiperaktív gyerek vizsgálata között.
Miért én, miért én, miért én???????????
Felhívom Leventét és hisztérikusan bőgve visítom bele a telefonba, hogy mi van és hogy nem akarok meghalni. Aztán meg azt, hogy nekem kell még gyerek és hogy miért pont engem ver az isten. Miért nem ver valaki mást? Mondjuk a szomszédasszonyt aki kitrancsíroztatja a gyerekét?Levente is lefagy.
Szerencsére délután már csak egy rém unalmas míting van, mert nem bírnék kellően empatikusnak lenni a betegekkel. Amúgy is legszívesebben átharapnám azoknak az anyukáknak a torkát akik idejönnek az autista meg a hiperaktív gyerekükkel és az anamnézisfelvételnél elmondják, hogy milyen jó volt a terhesség, milyen könnyen szültek, a gyerek milyen kis aranyos volt, evett, aludt, nem is vették észre, hogy született egy gyerekük. Tologatták a babakocsiban, a gyerek aludt, anyuka sétált vele, majd hazaérve tévézett, pihent majd amikor felébredt a kicsi akkor megetette.
Nekem ebből annyi jutott, hogy én sem voltam beteg a terhesség alatt, de kurva nehezen szültem, az én gyerekem is aranyos volt, de se nem evett, se nem aludt, a babakocsiban ordított, akkor érezte jól magát ha karban vagy az ölünkben volt és sétáltunk vele. Amint letettük vagy egyedül hagytuk kezdte a zenebonát.
Mostanra a világ legédesebb gyereke akit még mindig a hátunkon viszünk babakocsi helyett. Nem sokat aludtam az élete első tíz hónapjában, és fenekestül felforgatta az addigi szép, nyugodt életemet, de bánja már a fene, mert mostanra megtanult enni meg aludni.
Így amikor ilyen anyukát hallok akkor csúnya dolog vagy sem arra gondolok, hogy lehet hogy könnyen szült és nagyon jókat pihent otthon amíg gyesen volt, de nem az én gyerekem autista és nem én ülök a dokival szemközt mert beteg a gyerekem. Most viszont ez sem segít.
Megint megrendült a világ, pedig már éppen kezdtem összeszedni magam. Már éppen kezdtem kimászni a gödörből erre visszalöknek.
Aggódom magam miatt, ez tény. Nem akarok meghalni. Nekem még dolgom van itt. De ami még ennél is rosszabbul esik, az az , hogy eddig arról volt szó, hogy ez egy vetélés volt és egy-két ciklus után újra lehet gyerekem, most meg már arról, hogy minimum fél évig nem is próbálkozhatunk, és utána is nagyobb eséllyel lesz megint mola. Ezért lesz már koratehességben több kontroll meg vérvétel, hogy kiderüljön korán ha megint mola. Ez a tény önmagában jó, mert így legalább van esély rá, hogy kiderüljön, mert különben az itteni rendszert ismerve csak akkor derülne ki ha már nagy a baj.
Rohadt egy igazságtalan világ ez. Aki nem akar gyereket annak besikeredik aki meg akar annak nem lehet. Ez az igazi szemétség.
Szerda délután ott vagyok a dokinál. A vért még előző nap levették, és megpróbálták bemagyarázni megint, hogy nincs semmi baj és ne aggódjak, ezek csak kontrollvizsgálatok. Nem értem miért néznek hülyének. Nagyon nem szeretem ezt.
A doki egy görög fiú, aki pont annyira tud svédül, hogy megértesse magát, de finoman fogalmazni nem tud. Fél évig nem lehet gyereked jelenti ki, ami tökéletesen megállja a helyét, csak ne így mondaná, hanem valahogy máshogy. Mondjuk úgy, hogy fontos, hogy egy fél év alatt, amíg tart a kontroll, addig ne legyen gyereked, mert akkor nem derül ki ha baj van. Lehet, hogy csak az én érzékeny lelkem és a pszichiátriához szokott agyam teszi, hogy szeretem ha szépen fogalmaznak, de ez kicsit rosszul esik.
El is kezdek szép csendesen bőgni, doktorom erre megfogja a térdem, a szemembe néz (a szeme azért igen szép) és finoman azt mondja : ne félj. Nincs semmi baj. Rövid szünet után: utánanéztél a neten? Azért aggódsz?
Hát mit lehet erre mondani? Igen, utánanéztem és igen, aggódok. Aggódok, mert féltem a rongyos életemet. Mert nem akarok meghalni. Mert látni akarom, ahogy felnő a gyerekem. Noémi is meg az összes többi. Lehetőség szerint a sajátom.
De ez csak az egyik, a másik, hogy nagyon nehezemre esik még fél évet várni a következő terhességre. Meg is kérdezem mikortól számítódik az a fél év amíg nem lehet, mostantól vagy februártól? A doki rámnéz, néz, néz gondolom átfut az agyán hogyha azt mondja hogy mostantól akkor szomorú leszek, ezért így szól: februártól. És mosolyog egy kicsit.
Lehet, hogy a svéd nőcik nem állnak neki bömbizni a nődokinál nem tudom, nem érdekel mások mit csinálnak én nem fogom itt a kőkemény nőcit adni ha egyszer most itt ebben a pillanatban minden vagyok csak kőkemény nem.
Az ultrahang szerint nem maradt cucc a hasamban és ennek örülök. Ír egy beutalót a tüdőröntgenre, meg fogamzásgátló receptet. Azért ez még pihenhet a patikában ma biztos nem hozom el. Ez az elektronikus recept előnye, megírja a doki és egy hónapig érvényes, nincs papírfecni amit el lehet hagyni, vagy ami tönkremegy. A patikus beüti a gépbe a személyi számomat és már ott is van a szeme előtt a recept.
Két hét múlva megint labor, ismételt hcg vizsgálat. Odaadja a beutalót, majd kikísér, én kezet nyújtok, megfogja a kezem, majd átfogja a vállam és kicsit magához ölel. Ne félj- mondja. Minden rendben van.
Tudom....tudom, hogy rendben van, meg azt is tudom, mert láttam, hogy előtte van a kis protokollja, hogy milyen vizsgálatokat kell csinálni, tudom, hogy most már észre fogják venni ha baj lesz, de nagyon remélem nem lesz, csak olyan nehéz most.
Nagyon igazságtalannak érzem, hogy pont velem történik mindez. Tényleg, miért pont velem történik mindez? Talán rossz anya vagyok és nem érdemlek meg még egy gyereket? Valóban, nem vagyok tökéletes, ahogy senki más sem, de azt hiszem elég jó anyja vagyok Noéminek.
De akkor miért? Miértmiértmiért????