Aki olvassa néhanapján a blogot az tudja, hogy némi szarkazmus vegyül azért a sorok közé amikor svéd honfitársaimról írok, annak ellenére, hogy szeretem őket a magam módján. Miket írnék, ha nem szeretném őket? :) De most jöjjön valami amit jól csinálnak, itt speciel megérte a sok tervezőmöte meg flip-chartos hogy javítsunk a helyzetünkön kávés-sütis brainstorming, valszeg a projektmenedzser is egy feketeseggű külföldi mert tényleg effektív ami az útleveleket illeti. Ötünknek tokkal-vonóval, héthetes megetetésével együtt fél órába telt az igénylés-fényképeszkedés, mindez hétfő reggel. Ma délután kaptam sms-t hogy mehetek, elkészültek. Azért ez elég jó volt, a szolnoki okmányirodában talán a sorszámhúzásig jutottunk volna. Az útlevél nagyon dizájnos, egy műanyag lapocskát is beleékeltek valahogy, öt évig érvényes, a gyerekeknek is és nagyon praktikus, mert mindannyiunknak egyszerre fog lejárni. Kisami mondjuk úgy néz ki a képen mint egy kis szurtos purgyé, elég nagy a kontraszt Mémikével aki mint a jól fésült úrikislány úgy mosolyog a képen. Ádibádi, hát....biztos én tartottam rosszul a kamerába, de mentségemre legyen szólva, a fejemre volt borítva egy műanyag lepel, hogy fehér háttér előtt tudják fenyképezni a dedet és ugyan nagyon messze volt Guantanamótól az élmény, de három másodperc után már piszok rosszul éreztem magam azzal a halotti lepellel letakarva és ahogy hallom a rendőrkisasszonyt, hogy most jobbra, most balra, ki kéne nyissa a szemét, arra bele kellene néznie, mindjárt megvan, ó nem, nem jó, újrakezdjük, közben Ádámbádám tekereg, pukizik, nyekereg, megint pukizik és nem igazán kooperál. Végül csak lett kép róla is, de nem ez fog a családi fényképalbumba bekerülni. Az én képem, az egész jó, kólönben is harminc felett ha felkelsz és nem fáj sehol akkor vagy meghaltál vagy nagyon jó napod van, ahogy a férjem szokta mondani. Most már a jobbik rész lesz hátra: kitalálni hhová menjünk és mikor, részemről holnap és a melegbe, mert tegnap megint leesett egy adag hó és finoman szólva is elegem van a télből. Megyek is nézegetni a felhozatalt, holnap meg veszek egy lottószelvényt.

Habemus papam....

helyett: habemus nomen, azaz van nevünk! Ugyan még teljes tíz hetünk lenne, hogy eldöntsük a fiatalúr nevét, de ennyire még nem lettünk svédekké, hogy addig húzzuk ameddig lehet. A rokonságot is sikerült megnyugtatni, hogy a szűkebb család első hímnemű unokája nem lesz sem Óriásmadár, sem Tejszag, ugyan nem követjük a hagyományokat, nem kapja a büszke (és kialvatlan) atya nevét a gyermek, ellenben az lesz a neve ami az első embernek: Ádám. Lefutottunk pár kört magunkkal is meg egymással is, mire megegyeztünk, részemről a két közel-keleti eredetű leánynév után jöhetett volna valami ír hangzású, de az a szittya vezetéknévhez nagyon-nagyon nem passzol, még akkor sem, ha a szittya nevet svédül ejtjük. És Ádámnak lenni jó, mert magyarul Ádám, svédül AAAAAAdám, angolul meg Edöm :) és így az északi féltekét már elég jól lefedtük, no jó Kínát nem, elismerem. És a névnap szeptember 9 mielőtt még az a vád érne, hogy kitoltunk vele mert egy hónapon belül van a szülinap, névnap, karácsony. Isten hozott kicsi Ádám!

minden ugyanaz, másképpen :)

A nagy körszerű diagramistenség, amit szülésznőék használnak január hármat dobta ki mint a szülés időpontját. És mivel mindkét eddigi gyerekem 41 betöltött hét után született, nem is számoltam azzal, hogy január 10 előtt többen leszünk. De hogy még egy hetet ráhúz, azt én sem feltételeztem és nem is vettem jó néven. Egészen január tízig megvoltam a magam kis bajaival. Hogy éjjel kettő előtt nem alszom, hogy itt fáj ott fáj ég a belem stbstb, ez úgy mind belefért. Tizedike után kezdtem pszichésen dekompenzálódni, főleg amikor 18-ra, azaz betöltött 42. hétre találtak nekem egy időpontot egy orvoshoz, mert addig nincs ám semmi, de nem ám, így van a protokollban, csak azt tudjuk és csak azt követjük, fejünket nem használjuk, svédek vagyunk és szülésznők, mi jobban tudjuk. Az isten is svéd szülésznő. (azért azon az egész terhesgondozás alatt elcsodálkoztak, hogy azt ne mondjam megütköztek, hogy honnan tudom hogy nem fogok anti d-t kapni, ha én negatív vagyok elvége a gyerek lehet pozitív vagy nem? Bátorkodtam felhívni a szíves figyelmüket, hogy az apjuk is negatív azaz tudom ki az apjuk, lehet hogy ez manapság ritkaság, de higgyék el, télleg tudom, személyét is, vércsoportját is, és a végén már azt mondtam hogy az övék a következő Nobel-díj ha mégsem lenne a gyerek is negatív. A legszánalmasabb, hogy nem értették a vicc lényegét. Ennyit a képzésről) És eljött tizenhetedike, amikor már három olyan napon voltam túl, hogy biztos voltam benne, holnap születik, mert elkezdett este fájni, úgy feküdtem le, hogy sokat már úgyse fogok aludni, és mindig megviccelt, mert reggel lett anélkül, hogy történt volna bármi is. Tizenhetedikén hajnalban a szokásos Kisami megjelenik, ”pisilni kell” kimegyünk, aztán ”kérek tejet” kap, aztán ”veletek akarok aludni” odajön közénk, közben fáj fáj, dehát eddig így is fájt, nem különösebben érdekel a dolog. Fél hatkor azért már felkelek arra, hogy ez nem túl frankó így, hogy tíz perc alatt háromszor fáj. A lányoknak elvileg ovi van délelőtt, gyakorlatilag a héten még nem voltak az ovis hányós-fosós miatt, Lev meg menne dolgozni, de mondom neki, hogy inkább ne menjen elvégre az utóbbi két hetet tiszta szívjóságból dolgozta, mert már nem számoltak vele, csak éppen kisember úgy gondolta dolgozzon még a fater, én nem jövök. Viszont ahogy kinéz most a dolog lehet hogy mégis el kellene menniük az oviba elvégre úgy terveztem, hogy akkor születik ez a kis ember amikor a csajok az oviban vannak. Összeszedik magukat, lépnek, én meg fájok tovább. Nem túl vészes amúgy, néha eltelik 5-6 perc is közöttük. Így telik a délelőtt, kezdek mérgelődni, hogy nem haladunk sehova se, van néhány igen gonosz fájás, de mind kezelhető a korábban leírtak szerint. (aki tudja az tudja, aki nem az olvassa el Kisami születését és az említett szakirodalmat) ami új a repertoárban az a Kárpátia számok éneklése, felfedezem ugyanis, hogy így nekem sokkal viccesebb, fáj így is, de legalább szórakoztató. Különösen a falurossza volt nagyon hasznos. Híres falu az én falum, Sok jó ember lakja, Közepében sáros utca, Se vége, se hossza, Csak egy ember háza táját, Növi be a dudva, Itt lakik a falu rossza Még az ág is húzza. Gémeskutak ágaskodnak, A megye határban. Igazságot ne keressünk, A gonosz pletykákban, Rossz az, aki rosszra gondol, Vigye el a kánya. Én vagyok a falu rossza, A fene se bánja. Templom mellett áll a kocsma, Az ajtaja tárva, Itt mulat a falu rossza, Míg bírja lába. Nem kellek az ördögnek sem, Vígan ezt dalolja, És a csapos talicskával, Este haza tolja. Bölcsebb lettem, mint Salamon, Tanultam pár dolgot, Okosabb, ha nem tudják, Hogy játszom a bolondot. Ha az utcán végig megyek, Megelőz a hírem, Erre jön a falu rossza, Mentsen meg az Isten. Hajladozó vén eperfa, Földig lóg az ága. Próbáltak már eltemetni, De minden hiába. Készült nékem fakereszt is, Dőlt betűvel írva, Itt nyugszik a falu rossza, Béke poraira. Délben még mindig semmi de hosszú hónapok óta először eszünk egy ebédet a gyerekek nélkül mi ketten. Scifibe illő élmény. Ebéd után még bizoyntalanabb leszek, felhívom Gerdát. Aszongya három után tud eljönni a melóból, abban maradunk hogy telefonálok ha kell. Utána telefonálok a szülészetre csak informálódás végett. A következő beszélgetés jászódik le: -régóta fáj? -fél hat óta -milyen gyakran? -3-5 percenként fáj, néha nagyon -van otthon fájdalomcsillapító? -van, de eddig nem kellett, anélkül is jól vagyok -nem úgy tűnik, hogy ezek igazi fájások, be kellene venni két paracetamolt, beülni egy kád meleg vízbe aztán ha elmúlik akkor ez még csak nagyon a kezdete akkor még eltarthat pár napig mire elindul, de ha nem vagy biztos benne gyere be -de minek vegyek be gyógyszert ha anélkül is jól vagyok? -mert azt szoktuk jaavasolni, hogy az elején válasszák ezt a fájdalomcsillapítást illetve a meleg fürdőt ha igazán fáj akkor ez úgyse elég - nem kellene egy ctgt csinálni? -neeeem most még nem, ha ez még a kezdeti fázis akkor semmi értelme majd ha igazi fájások lesznek, ha meg nem születik ma meg akkor holnap úgyis mész az orvoshoz, majd akkor csinálnak egyet. No ezzel ki lettem segítve, (hogy is volt a mondás, a terrorista meg a szülésznő között az a különbség, hogy a terroristával lehet tárgyalni) most bemenni semmi értelmét nem látom, akkor elkezdenek erősködni, hogy kövessük a protokolljukat, vegyem fel a szülőruhát, vizsgáljanak, stbstb, nahát ez nekem nem bejövős köszönöm, inkább akkor maradok és várok még hátha. Viszont igen mérges leszek és bekapcsolom a sokadik klasszikust ezúttal a jedi visszatért. Az utóbbi napokban túl sok filmet néztem ez is egy jele annak hogy már piszokul elegem van, de valamit csak csinálni kell. Miközben a kis evok macik csépelik a birodalmiakat arra jutunk, hogy most abbahagyta magát a fájás, jöjjenek el a csajok az oviból, aztán lesz ami lesz, nemsokára Gerda is befejezi a melót aztán meglátjuk. Lev lelép a csajokért én meg elalszom horgolás-jedinézés közben. A ”pukk” hangra ébredek és hogy vagy bepisiltem vagy a vizet csurgatom. Tépek ki a fürdőszobába, konstatálom, hogy ez nem pisi. No most vagyok meglőve, mert innen hogyan tovább, elhasználtam az egy szem törülközőt ami itt volt, nem gond, a mosókonyha csak két méter légvonalban ott biztos van pár amire remekül rá lehet engedni a babauszodát. Hm....nagyon jó háziasszony voltam és mindent kimostam, némi szennyes ruha befigyel ott hátul, de az fehér, nem lesz jó. Kezd izgis lenni, mert a telefon meg a konyhában rekedt és minden fájással engedik le az uszodát.....hát, akkor nincs mit tenni, előkapom a kutya egyik törülközöjét, menjen arra a cucc, aztán várok. És mostantól kezd úgy igazán fájós lenni, mert piszok gyakran jönnek és már a kárpátia sem segít, csak hogy hagyjuk őket fájni és megtörténni, csak szépen hagyja magát a szülőnő mint a fű a réten amikor fúj a szél, nem akar ellenállni, nem harcol ellene, csak szépen hagyja, hagyja, hagyja a szelet fújni mert ő akkor is fúj ha én kapálózok ellene, csak nekem lesz rosszabb. Nemtom mennyi idő telhet el, talán egy félóra, amikor hallom beállni a kocsit a feljáróra. A csajok csöngetnek, de hogy én nem hagyom itt a barátomat, a mosógépet az már biztos. Jól bele lehet kapaszkodni, rá lehet feküdni, nem túl puha, de ha most lefeküdnék valszeg meghalnék. Így maradok, majd beengedni őket az apjuk. Anyaaaaaaa......miért pisiltél be már megint?-kérdezi Kisami amiben ugye bennevan, hogy nem az első alkalom, hogy összepisilem magam, aztán mondom neki, hogy nemsokára megszületik a kistesó, mire aszongya, hogy jó. Aztán ”nééééézd, csináltam neked karkötőt” és hoz egy kis elefántos-bálnás-kutyusos-macis-teknősös-fókás-halacskás karkötőt, a rózsaszín-lila-sárga-türkiz színkombináció véletlenszerű elosztásában és felhúzza a kezemre. Kiderül, hogy ovi után még bevásároltak meg elmentek tankolni, most van 3:40. Lev elég gyorsan belátja, hogy itt most cselekedni kell, de amíg nincs itt Gerda addig mi nem tudunk sehova se menni. Ez is egy nagy beszélgetés volt, még valamikor 2-3 héttel ezelőtt, az ő részéről nem kevés cuba librével szorongáscsökkentő célzattal, az enyémről meg nem kevés irigykedéssel, hogy én nem ihatok, míg végül egy felet én is leküldtem csak hogy én is bátrabb legyek, mely beszélgetés végén annyiban maradtunk, hogy vízelfolyáskor vagyok hajlandó kórházba menni és onnantól kezdve ő felel azért, hogy karnyújtásnyi távolságnál senki sem jön közelebb hozzám, nem kérdez, nem javasol semmit, csak békénhagy, ha így akar segíteni, remek, de ha nem akkor azonnal eljövök. No és most pont itt vagyunk, hogy egyre fogy az idő, mert egy ideje már elment a víz, és fáj mint a fene. De végre visszakapom a telefonomat meg a töltőjét is, mert közben elérte a kritikusan alacsony szintet (látni azért a pszichés dekompenzációt ugye, feltöltetlen telefon, de kimosott törülközők). Gerda úton van, én meg elkezdek fázni. Kisami benéz és hív, hogy jöjjek csokis sütit enni, azt hoztak a boltból. Hú, kicsim, én most nem tudok, te edd meg a tiedet az enyémet meg tegyétek el, megeszem majd később. Jó- mondja és elszalad. Hallom ahogy a két kis maci előszedi a tányérokat, sütiznek, kapok végre törülközőket is, egy megy a hátamra hogy ne fázzak. A házépítési protokollban valszeg nem volt benne, hogy a mosókonyha legyen jó meleg esetleges szülés idejére. Lev kapacitál, hogy öltözzek föl, meg szedjem össze magam, nem vagyok egyszerű én se mert kb félperces fájásszünetek vannak és ez azért kemény munka. Ajtót most már magamra csukom, és pár percen belül megjön Gerda, de mire idejutunk, már kezd megváltozni a fájások karaktere, és akkor már tudom, hogy inkább az ooops I did it again-t kellene énekelnem, mert most már biztos nem megyek sehova két tolófájás között, nem akarok az ember új kocsijába pottyantani egy gyereket. Itt is elég gyorsan történik minden, Lev néha benéz, tesz pár javaslatot, amit elhárítok elég útszéli stílusban, mire aszongya, hogy jó, csináld csak ahogy neked jó. Gerda olvas a lányokkal az ő szobájukban, mert nem hallom őket egyáltalán. Ők lehet hogy hallanak engem mindenesetre buksi már kint és ez is fáj, Lev idegeskedik, hogy a feje már kint van, de több nincs és nyomjak, de éppen nincs fájás akkor kb annyit tudok mondani hogy ne aggódjon majd kijön a következővel na és ez az ami fáj amikor a kis zsírmalac egésze megszületik. De akkor már vége és elállt a szél, elült a vihar, túlélte a fű is. Most van 16:45 kb 1-1.5 oraja csurgott el a víz, ennyit a nem igazi fájásokról. Hát szívem, ennek töke van, nem is kicsi-hallom és ez megint olyan amivel nem számoltunk....mert ugyan volt egy szülésznő aki a 16. héten fiúnak látta, de kukit nem tudott mutatni, mi pedig kerestük egy párszor önszorgalomból de mi se találtuk, ebből pedig azt a (most már látjuk) téves következtetést voltuk le, hogy akkor lány. Tanulság: mindig készülni kell mindkét fajta névvel. Nemsokára elkezd torkaszakadtából ordítani, Lev nem találja a babaruhákat, Noémi segít neki megkeresni. Kisami benéz. Anyaaaaaaaaa, miért pirosoztad össze a padlót?-kérdezi és a szemén látom, hogy kicsit megijedt. Na ja, ott állok egy vértócsa közepén télleg nem egy épületes látvány. Nincs semmi baj, cica, csak megszületett a kistesó, ezt elfogadja, majd megkérem hogy keresse meg a Gerdát biztos elbújt valahová és becsukom utána az ajtót. Most már csak a kórházba jutást kellene abszolválni hogy békerüljön ez a kis ember a nagy mókuskerékbe a nagy nyilvántartásba különben rásütik a bürokraták, hogy a marslakók hozták. Ezúttal kijön a mentő nem úgy mint a múltkor, megérkeznek, és hallom a nagy örvendezést, majdhogynem összeborulást, kiderül Lev ismeri a nőt is, a hapsit is. Teljesen jó arcok, kicsit szurkolnak ők is le ne pottyantsanak a jeges kocsifeljárón a hordágyról, de végül remekül megoldják. Látom ahogy a szomszéd a konyhájában matat és nagyra értékelem, hogy nem csődülnek ki családilag megnézni micsinál itt a mentő. Valszeg a mínusz tíz fok is közrejátszik, hogy nem szaladgálnak ki ha nem muszáj. Homokszem megint van a gépezetben, a központ telefonál, hogy nem találnak ide a mentősök, mert nincs benne az utca a gps-ben, közben már itt vannak. Izé.....még csak lassan két éve lakunk itt, mikor friissítik már a cuccaikat. Mert az jó, hogy most nem volt semmi akut dolog, de aki tényleg rosszul van annak nagyon nem jó ha a mentő nem talál ki.... Az utak állapota....ajánlok egy mentőtúrát így fekve annak aki a felújításukról dönt. A szülészeten már úgy fogadnak, hogy hát, ők vártak engem, miért nem jöttem. Mondom nekik hogy én nem erre emlékszem, hanem hogy vegyek be valami lájtosat és várjak. Kínos nagyon gondolom, pedig most már van otthonszülős protokolljuk is, a múltkor még nem volt, nagy is volt a fejetlenség amikor megjelentem. Azóta írtak egyet, de úgy látszik még lehet rajta csiszolni. De a szülésznő csodák csodájára normális, én is meglepődöm, sok mindent nem kell csinálnia velem legalábbis, én nem sérültem, (ugyeugye, ha nem akarja senki jobban tudni akkor alakul az szépen ahogy kell) kisembert megmérik, 4620 gramm, volt plusz két hete hogy magára szedje a mit kell, 55 centi, 1 fej 2 kéz, 2 láb 10-10 ujj, akkor hevesen tiltakozik majd punnyadozik, (hűha, meglepi, B negatív, aztaaaaaa, ugrott a Nobel-díj) így néha benéz, aztán tép a többiekhez, mert sokan vannak akik ma akarnak megszületni. Kapok enni, nem kell kérni se :) Jók nagyon ezek a hangszigetelt szülőszobák, csend van, béke van, félhomály, csak lazázok , közben szagolgatom ezt a kis bébit, nagyon jó. Órák telnek el és nagyon kerek a világ. Tízkor átgurítanak a beteszállodába, ahol legalább ugyanakkora tévé van a falon mint otthon és szép kis kultúrált szobákban alhat anya-apa-bébi. Az uram erről lemaradt, mert neki most megint a takarítós része jutott (mint mondotta a kádat lényegesen egyszerűbb volt kitakarítani holott az is horrorfilmbe illő volt) én meg itt urizálok a szállodában. Ja és fizetni kell, nem ingyen van a dolog, legalábbis akkor nem ha senkinek semmi baja, akkor kerül ide az anyuka, ha valami gikszer van akkor nincs szálló, akkor a rendes babás helyen vannak, tévé nélkül. Ismét találkozom egy szülésznővel aki szintén magyar, a világ nem kicsi, hanem még annál is kisebb, de mivel este fél 11 van nem társalgunk sokat. Megjegyzi milyen szép karkötőm van és akkor veszem észre, hogy télleg, rajtam maradt. Másnap mielőtt hazamehetnénk egy agyonstresszelt, nálamnál évekkel fiatalabb gyerekorvos nézi meg a törpét, leragad ott hogy nincs Apgarja a gyereknek, szidja a szülészetet miért nem írták be, te olvastad a szülészeti dokumentációt-kérdezi a doki a nővért. Nem, nem, így ő, gondoltam majd utólag. Miután ezt így előttem megtárgyalják, felém fordulnak és kijelentik, hogy nincs Apgarja a gyereknek, ők nem olvasták el mit írtak róla a szülészeten, és most telefonálni fognak. Jó-mondom és gonoszul mosolygok magamban. A telefon foglalt, akárhányszor hívják. Közben megnézik a kis embert és mire végzünk azt mondják hogy addig nem mehetek haza amíg ez el nem rendeződik. Ismét dühbe jövök és egy rövidebb expozét tartok abból, hogy éppen nem árt ha elolvassák ELŐRE mit írnak a kedves betegről továbbá a nagy telefonálgatás helyett megkérdezhettek volna engem is, akkor rövid úton megoldhatták volna a problémájukat mert megmondtam volna, hogy otthon született ergo ne várjanak Apgart de ha hisznek nekem ugyan nem a rendes szomatikus gyerekorvos vagyok hanem a bolondabbik fajta a gyerekcihiáter, de azt én is meg tudom mondani, hogy teljesen jól volt amikor megszületett és hogy 9-10-10 vagy éppen 10-10-10 az már eléggé lényegtelen. Pislognak és nem esik jól nekik, no de ez a legkevésbé sem az én bajom. A kolléganőt azért megjegyzem magamnak, ha odajön hozzám a neuroteambe, márpedig fog, hiszen anélkül nem lesz szakorvos akkor majd adok neki elég olvasnivalót. Gonosz-gonosz-nagyongonosz vagyok. Viszont hazajöttünk (a csokis süti is megvárt) és azóta próbálom utolérni magam, az agyamat eddig a magzatvíz blokkolta, most az anyatej, de remélem lassan rendeződik ez is, most már csak nevet kellene találni ennek az emberkének. Noémi és Amira lázasan ötletelnek, de a Hókuszpók, Törpapa és hasonló nevek nem jönnek szóba így marad a Julskinka azaz karácsonyi sonka (még karácsonykor azt próbáltam a gyerekeimnek szemléltetni mekkora egy kisbaba és megmutattam nekik a karácsonyi sonkát, hogy kb ekkora és ilyen nehéz, azóta rajtaragadt a név) vagy éppen Tejszag de azt hiszem ez eléggé kitolás lenne vele úgyhogy még nem írtunk semmit a nagy papírosra amire majd a nevét kell felvésni. Hát....jó móka volt ez is. Special thanks to Gerda

Találós kérdés: mi ez?

No, ki tudja, mi ez? A jóhiszemű, gyakorlott olvasó azt hinné: hordozókendőkupac. És, nem jár éppen messze az igazságtól, de.....a helyes választ én sem tudom még nem döntöttem el hogy eufemisztikusan szenvedélynek vagy obszesszív-kompulzív zavarnak nevezzem. Bár a dolog úgy fest, hogy a kép nem túl friss, tegnapi, azóta a szám hárommal csökkent és eggyel nőtt azaz a nettó állomány csökkent. És ma találkoztam egy másik "betegtársammal" aki elhozta kölcsibe az állománya tíz százalékát, öt kendőt, ja és ez csak az éppen egyik legnépszerűbb fajta, a többit csak megmutizta képen. Hát....ilyen idők járnak, az anyukák már nem a pelenkák nedvszívóképességéről csevegnek hanem a kendőkről. Mindenesetre kicsit mosolyogtam magunkon elvégre a lányzó kocsijának csomagtartója felért egy kisebb vagyonnal, saccra kijött volna belőle egy családi nyaralás a távol-keleten. Nem bírtam nem arra az időkre gondolni amikor az én kocsim csomagtartója azzal a bizonyos kék csodagyógyszerrel volt tele amitől fiúk-lányok boldogok lesznek. Aztán tovább nem gondolkodtam túl sokat a dolgon, mert nem láttam értelmét, az nagyon kedves volt, hogy elhozta kölcsibe az egyik keendőjét, amire már régóta csorgattam a nyálam és amiből nem sok van széles e világon, sokba kerül és most hogy így kipróbálhattam, jó, jó, meg szép, szép, de amennyit kérnek érte annyit nem ér. Ő meg megkapta kölcsibe az én új szerzeményemet amelynek értéke két hét alatt kb háromszorosára duzzadt, ismét nem azért mert olyan egetrengető, nagyon szép, nagyon csinos, de azért ilyen drága mert kevés van belőle és most nagy a kereslet iránta. A képen amúgy rajta van, középső oszlop felülről a harmadik. :)

Barnhabilitering, második felvonás, december eleje

Két hét telik el az előző magánzó próbálkozásom óta. Mindvégig reménykedem benne, hogy közbejön valami, amire hivatkozva lemondhatom az egészet, de nem történik semmi. Nincs mese, menni kell. Nincs sok kedvem, nagyon nincs. Olyannyira, hogy vasárnap teljesen kifordulok saját magamból és odáig jutok, hogy inkább felkelek hétfő hajnalban de nem megyek sehová vasárnap este. Mínusz tíz fok van hétfőn hajnali háromkor amikor felkelek. És sötét, sötét és sötét. A kocsi relatíve gyorsan bemelegedik és fél négykor már gurulok is az autópálya felé. Lehagyok néhány kamiont, jön szembe 1-2 személyautó, de igazából alig van forgalom. Nem csoda, ki az a hülye aki önszántából kocsikázik ilyenkor? Egy rövid hózápor fogad Jönköpingnél, de nem tart sokáig. Nincs lefagyva semmi az útra, jól lehet haladni. Fél hatig nincs is igazából forgalom, akkor kezdenek el gyülekezni az autók. Hatkor hajtok le az autópályáról és érek be abba a nagy erdőbe ahol a múltkor a trollokat véltem felfedezni a fák között. Kevésbé félelmetes most így hogy valamennyi hó azért esett, nincs az a koromötét és most már mindenki megy a munkába hétfő reggel, nem egyedül autózom a nagy büdös éjszakában. Egyre hidegebb van, már mínusz 15....és nekem muszáj pisilnem. Ez az a pont amikor azt hiszem, hogy szilárdat fogok pippenteni és szó szerint vacog a fogam amikor visszamászom a kocsiba. Fél nyolc van mire beérek E...-ba és itt már mínusz 19 fok van. Erről nagyon nem volt szó. Kávésbögrés bácsi nem tűnt el, nagyon gyorsan kijelenti, hogy ő csak ma van itt, a hét további részében nem, a munkahelyi mobiltöltöjét elhagyta (praktikus) de nagyon kedves és segítőkész, megadja a privát számát. Hát, ezt is megértük, hogy hatvanas nagyon rövidlátó bácsikák adják meg a privát számukat, így múlik el a világ dicsősége. Kérdezem mikor jön az első delikvens. Hát azt ő nem tudja. Azért én se vagyok elveszett gyerek mert most már be tudok lépni a rendszerbe és kinézem saját magamnak. Mire idejutok, megérkezik kávéscsészés bácsika egy kis post-it lappal, a napi betegekkel. Jobb későn mint soha. Már rögtön a második szeánsz elmarad, délután 13:00-kor, nem sírok, helyette alszom egy jót. Piros lámpa bekapcsol, azaz a doktor elfoglalt, és jön 25 perc power-nap. Tényleg van ebben valami, mert lényegesen frissebbnek érzem magam utána és nem alszom el a háromórás beteg hallgatása közben. Este azért már nyolckor kidőlök, hiába, csak eltelt pár év az egyetem óta amikor még végig tudtam éjjeleket tanulni, most már aludnom kell. Reggel hétig alszom egyhuzamban, nagyon jól esik. Maci Laci ugyanazt a szobát adta nekem mint a múltkor, a puttók is megvannak még a falon hiánytalanul. Szerdán beüt a káosz, leesik fél méter hó. Nem, nem volt váratlan. Egy ideje már ijesztgették vele az embereket. Mellé még egy jó erős szél, reptér bezár, teherautók, kocsik, buszok az árokban, elakadva az úton, a nép meg gyalogolhat. A fél ország megbénul, tévéből, rádióból mást se hallani, csak hogy ne menjen senki kocsival. Kérdés, hogy mivel menjen, mert se vonat, se repülő, se busz nem megy, marad akkor a régi jó lábbusz, csak éppen olyan távolságok vannak, hogy hó nélkül is órákig tart amíg egyik helyről a másikra ér az állampógár, nemhogy amikor félméteres a hó. A politikusok természetesen elégedettek mert még a katonaságot is kiküldték havat takarítani. Amit nem értek, és ezzel nem vagyok egyedül, hogy ez Svédország, december, nem kellene, hogy meglepő legyen ha havazik és mégis minden évben ez van, hogy leesik a hó és pislog mindenki mintha még sose történt volna ilyen. Itt a szállodában sem túl egyszerű, az udvarról, ahol a parkoló van, nem sikerült eltúrni a havat. Tulaj sehol, felhívom. (kis szálloda, kapukóddal közlekedik a nagyérdemű, hogy ne kelljen személyzetet tartani) Maci Laci (aki nem lett kisebb) aszongya Uppsalában ragadt. Mondom neki, hogy a helyzet az, hogy egymás mögött állunk a kocsikkal, aki legbelül van az nemtom hogy fog kimenni, totális a blokád. Nem baj, mondja, majd az indiai srác megoldja. Az indiai srác aki valami kisegítő lehet, svédül nem tud, angolul se nagyon. Este kilenckor megjelenik az szobaajtómban és nagy fogadkozások közben biztosít róla, hogy reggel segít nekem kiállni. Reggelinél kiderül, hogy egy idősebb fickó meg a felesége állnak legbelül az udvarban. Aki legközelebb állt a kijárathoz már hajnalban odébbállt, így már csak az én traktorom képezi a blokádot. Térdig gázolok a hóban mire odaérek a kocsihoz, eltart egy ideig amíg kiásom a hóból. A neheze csak ezután jön. A hókotró kocsi egy jó combközépig érő hófalat tolt a járda és a kijárat közé. Plusz tolatva kell kimennem mert orral álltam be, így se volt könnyű. No, de hát így szép az élet, ha vannak kihívások. Egy kocsi állt mögöttem, ha beletalálnék a nyomvonalba amit csinált az nem lenne rossz.....Kábé háromszor futok neki, négykerékmeghajtás, gáz, minden, közben indiai barátunk egy seprűvel a kezében áll és néz. Ki vagyok segítve. Öreg nénik közben a felöltöztetett kiskutyáikat sétáltatják, így még azt se lehet, hogy ész nélkül adom a gázt, mert akkor tuti elcsapnám őket. Lefulladok egy párszor, indiai barátom csak nézi és nézi.Végül sikerül beletalálnom hátramenetben a nyomba amit az előttem kiálló kocsi csinált és végre kint vagyok ebből a hócsapdából. Az idősebb fickónak nem ilyen egyszerű, kipörög, tolni kell, kartondobozokat kell szétszedni és a kerék alá tenni hogy ki tudjon menni. Az ember azt hinné, hogy délutánra történik valami és eltakarítják az udvarból a havat, de nem. Délutánra megint leesik egy adag hó, de az ominózus seprű oda van támasztva a házfalhoz. Azzal nem is lehet ezt a mennyiséget eltakarítani. Tulaj visszaért a hófogságból, megkérdezem mégis hogy gondolták ezt, erre azt mondja, hogy hát a kisegítő fiú nem nagyon tudja mit kell csinálni ezért nem történt semmi......hát, az már reggel látszott rajta, hogy nagyon nem tudja mit kell csinálni, mert ha az ő segítségére lettem volna utalva még mindig ott küzdök a hóval. De holnap! Holnap eltakarítják! Legalábbis ezt ígéri. Hát, ígéretekkel tele a padlás, engem ez nem érint mert holnap már megyek haza, de addigis leparkolok az utcán, a tilosban, mert máshol nincs hely és bízom benne, hogy a hókáoszra tekintettel nem járnak a parkolórök, legalábbis holnap reggelig nem amikor is elmegyek a dolgozóba és nem jövök már ide vissza. Még egyszer nem kockáztatom meg, hogy beálljak ebbe az udvarba. Közben otthon Kisami megbetegszik a jó kis hányós-fosósban...... A munkahelyen a helyzet mint nyugaton, változatlan. A titkárnők a múltkorihoz hasonló sebességgel dolgoznak illetve nem dolgoznak. Pénteken viszont nincs beteg, egy darab se. Nekem nyolc.....csak nem lenne rossz ha írnának ezek az asszonyok, de sebesen, de csak nem írnak. Tízkor felhívom a nagyfőnököt, hogy hát ez van, no erre ismét meakulpázik, és megígéri, hogy rendet csinál. Ezúttal tényleg rendet rak, mert tizenöt percen belül elkezdenek megérkezni a diktálások és az összes adminisztratív marhaság. Azt hiszem nem vagyok túl népszerű, mert két megyényi titkárnő szid engem amiért pénteken erőltetett menetben kell írniuk. Múltkori bolond anyuka nem tűnik fel, úgy látszik jól az asztalra kell csapni és tiltakozni, akkor meg lehet úszni dolgokat. Nem mintha nagyon sajnálnám, hogy elmarad a találkozó. Erre a hétre nem túl nehéz betegeket találtak, nem is fáradok el, inkább csak ez a hó bosszant, de van remény, hogy péntekre eltakarítják az utakról. Kávéscsészés bácsikát nem láttam a héten, őt sem hiányoltam. És valahogy most sokkal flottabbul mennek a dolgok, mert péntek délután kettőre minden, de minden kész van, el se hiszem. Le tudok zárni mindent, nem lesz semmi amit átküldenek a fél országon haza a postaládámba, hát....paradox, de úgy látszik szeretik az emberek a lecseszést mert amint kaptak belőle egy nagy adagot elkezdtek dolgozni úgy ahogy lecseszés nélkül kellene.....ki érti ezt. Délután kettőkor még világosban indulok haza. Utak egész jól letúrva. Nagyon jó hazaérni. És elhatározom, hogy egy jó ideig most itt maradok a fenekemen. Kalandnak jó volt, de ezért kár ilyen messze menni.

Barnhabilitering/gyermekhabilitacios intézmény Stockholmtól nem messze, november közepe

Négy óráig tart az út amíg ideérek. Nem egyszerű elindulni sem, mert Levente dolgozik, Gerdáékat kell megkérni, hogy vigyázzanak a lányokra pár óráig. Amikor megérkeznek, Kisami nagyon óvatos, az én ölemben ül vagy negyven percig és ismerkedik a helyzettel, holott ha valakiket akkor őket ismeri. Újabb negyven perc amíg összehaverkodnak. Nagyban megkönnyíti a helyzetet, hogy pisilnie kell, és ő már kétéves nagylány, egyedül ül a vécére, csak nem mindig sikerül. Most is mellémegy a pisi egy része, sírni kezd, és amíg én takarítok, addig ő átöltözik Gerdával. Ezután már jól mennek a dolgok, már csak a kutyát kell kivinni és utána indulhatok is. A lányok vacsoráznak, amikor elindulok. Még tankolni is kell......este hat óra van és még előttem van a négyszáz kilométeres út. Nagyon úgy érzem, hogy mi a búbánatnak vállaltam el ezt......piszokul nincs kedvem az egészhez. Sötét van, esik kicsit az eső. Még ha végig autópálya lenne, de nem. Egy óra az út Jönköpingig, autóút, hol egy, hol két sáv, relatíve jól lehet haladni. Mire odaérek, már kezdem kicsit unni az egészet. Jönköpingnél ráhajtok az autópályára és megyek Stockholm felé. Hamarosan felhív Lev, hogy már otthon van, ekkor már múlik a gyomorgörcs. Majdnem két órát autózom az autópályán, aztán már bekapcsolom a gps-t, mert azt tudom, hogy hol kell lehajtani róla, de tovább nem. Ahogy lehajtok, egyből az erdő közepén találom magam. A sötétség szinte tapintható. Erdő, erdő és erdő. Száz kilométer még ezen az erdőn át....... Egy keskeny út van, állítólag főút, ehhez képest egyedül vágok át rajta, nagy néha jön szembe 1-1 kocsi. Nem vagyok ijedős, de ez kicsit félelmetes. És mindig lehet fokozni, mert egyszercsak vége a főútnak és nem tudom merre menjek, mert a gps elveszti a jelet. Ennél halottabb nem is lehetne, én meg ott vagyok a semmi közepén, szinte hallom ahogy a trollok előmásznak az erdőből. Tábla éppen van, csak éppen semmilyen általam ismert település neve nem szerepel a táblán. Hát akkor kb a pénzt is feldobhatnám és fej vagy írás alapon eldönthetném, hogy merre menjek, de a pénztárcám el van ásva valahol....marad akkor a ”próbáljuk meg ezt az utat” . Szerencsém van mert a gps megtalálja magát és megjelenik a kis lila nyíl ami én vagyok és csodák csodája jó irányba megyek. Mondja még valaki, hogy a nők nem tudnak tájékozódni. A baj csak az, hogy ez az út még keskenyebb.....és méginkább az az érzésem, hogy a kis erdei lények csak rám várnak. Hogy még jobb legyen, az út melletti árokban kis világító zöld szemek figyelnek-mozognak, nemtudom milyen állatok, de nem is akarom tudni. Régi ismerőseim a jávorszarvasok is megjelennek, nemtudom hogy szúrom ki, mert sötét van mint a fene, valszeg a Toyota dögerős reflektorai meg a gondviselés, de látom ahogy egy nagy sötét tömeg sétál át az úton és még időben fékezek. Hogy szakadnának meg ezek a nagy böszme állatok. Ebben a sötétben teljesen elképzelhetetlennek tűnik, hogy itt emberek laknak. Holott vannak kis települések itt-ott, de egy lelket nem látok. Akkor sem, amikor beérek a városba. Ez az igazi zombiville....A szállodába relatíve könnyen odatalálok, a gps persze megint behalt, de még otthon megnéztem merre kell menni és nem túl nehéz, így odatalálok. Bejutni nem egyszerű, mert zárva van. Naja, végülis este tíz van, a zombik akármikor jöhetnek. Még jó, hogy van egy telefonszám az ajtón. Felhívom, és egy fickó veszi fel, aki határozottan állítja, hogy a kapukód 5040. Három próbálkozás után sem jutok be, akkor aszondja a fickó, hogy jön és beenged. Jön is, mezítláb, és MaciLaci hozzá képest labdába sem rúg. Így saccra vagy 210 magas és 180 kiló. Nagyon barátságos, csak éppen ijesztő....kapok egy szobát és vagy ötven évet repülök vissza az időben, a bútorok, a tapéta, a berendezés, minden. A képekről kövér reneszánsz puttók néznek rám az aranyozott keretű tükrök között....hát, ez van. A puttók ellenére jól alszom. A gps másnap reggel is ugyanolyan halott mint volt. A melóhelyre már nehezebb eljutni mint a szállodába mert erre már nem 100%-ig emlékszem, csak hogy a kórházon kívül van. Még jó, hogy időben elindulok, mert keringek egy ideig amíg megtalálom. Itt jönnek az igazi megpróbáltatások. Egy öreg bácsika fogad, aki az egyik főnök. Mert svéd szokás szerint sok főnök van. Olyan tömény cigarettaszag lengi körül, hogy arra rá lehet támaszkodni. A félig tele sárga kávéscsészéjét mindig magával hurcolja saját elmondása szerint. Nem kérdezem meg, hogy pisilni is kávéval megy-e. Mindenesetre elég gyorsan kiderül, hogy nem lesz ez túl egyszerű, mert megtudom, hogy a pszichológusok nagyon képzettek, olyannyira, hogy nincs szükségük orvosra az autizmus kivizsgálásokkor (csak éppen jó pszichológus szokás szerint lövésük nincs arról, hogy mi lehet az oka és nem bírnak elszakadni attól, hogy csak azt vizsgálják ami kiböki a szemüket, a komorbiditás mint fogalom nem létezik).Az is kiderül, hogy a növér az nincs, illetve ezen a héten itt van egy napot, de a 49. héten egyáltalán nem lesz itt. Kiderül továbbá, hogy az előző orvos többek között ezért lépett le. Megkérdezi van-e kérdésem. Amikor kérdezek, akkor nem tud válaszolni és a nővérhez irányít, aki fel is tűnik teljes 25 percre aztán lelép az inkontinencia előadására. Kiderül, hogy a titkárnő félállásban dolgozik és nem ér rá velem foglalkozni. A dokumentációs rendszerbe nem tudok belépni, délutánra ígéri a titkárnő a jelszót. Addig a nővér kölcsönkapott jelszavával olvasom a betegdokumentációt. Megjelenik a főfőnök is és előadást tart nekem a szervezeti felépítésből, hány dolgozó van stbstb. Marha fontos......mindegy, ezért is fizetést kapok, nekem nyolc, hogy mivel töltik ki az időt. Jelszó lesz, csak éppen a gyógyszermodulhoz nem jó, de a titkárnő aszongya ő ahhoz nem ért, mert azon a képzésen nem volt, ahol ezt tanították. Azért nem rossz titkárnőnek lenni, mert büntetlenül mondhatja ezt. Szeretnék egyszer én is erre hivatkozni, hogy bocs, akkor éppen nem voltam ott amikor ezt tanították úgyhogy nem tudom. Majd valaki más megmondja nekem. Mert ehhez itt is nagyon értenek, levakarni magukról a feladatot. A hétfő délután ezzel telik, hogy próbálok megokosodni a dokumentációs rendszerből. Kedden reggel már jönnek is hozzám. A betegek nem túl bonyolultak, ismét kiderül, hogy nem velük van a baj, az ő problémáikat meg lehetne oldani relatíve egyszerűen ha lenne például jelszavam. Így abban maradunk, hogy a héten megoldódik a receptjük, egyelőre nem tudom én se mikor de a héten. És rendes, türelmes betegek, nem vitatkoznak. Elvégre heteket vártak és órákat utaztak, hogy engem lássanak, akkor az a pár nap ide-oda már nem izgatja őket. Nem túl hamari népek. Délutánra várok egy fogyi fiúcskát aki amellett hogy fogyi még autista is és emellett igen aktív. Előző doktor szerint meg kellene ítélni hogy kell-e neki egy kis centrálstimuláns. Nővér nem lévén elérhető megkérdezem a titkárnőt, hogy szokták, EKG, labor, ki csinálja. Hát ő nem tudja. Ki tudja, kérdezem, ezt se tudja. Nem sokkal később feltűnik az öreg bácsika a sárga kávéscsészéjével és megtudom, hogy nem jó, proaktív vagyok, kicsit vegyek vissza, ha centrálstimuláns és ADHD kezelés akkor az a gyerekpszichiátria dolga, ők itt ilyet nem csinálnak, mert egyfelől nem értenek hozzá, másfelől nincs aki kövesse a gyógyszerelést. Ha ilyen jellegű igény merül fel, küldjem a beteget a gyerekpszichiátriára, pár hét ide-oda mit számít. Próbálom mondani, hogy akkor ez nagyon el volt tolva tervezésileg, mert akkor már ez előző doki is elküldhette volna, ugyanakkor azért ez nem egy egyszerű ADHD hanem a leírás szerint egy fogyi kisfiú ahol a hiperaktivitás kb törvényszerű, ez nem olyan hogy ráküldünk egy kis ritalint és megokosodik. De ez mintha nem menne be a bácsika fejébe, csak mondogatja mint a mantrát, hogy ha ADHD akkor gyerekpszichiátria. Itt befejezem, nem megyek bele, hogy éppen akármi baja is lehet, például húgyúti fertőzés mert maga alá szarik a lelkem, vagy a foga fáj vagy mittomén. Mindegy, majd meglátjuk, lesz ami lesz. Jönnek is, orosz tolmács kíséretében. A kissrácnak kábé két percébe kerül, hogy lebontsa a szobát mert hát aktív az istenadta, egy pillanatra nem ül le, egy rongyot csócsál ha kell ha nem kell, az ujját a fenekébe dugdossa ha nem figyel az anyja aztán a cuccot enné le róla, megvizsgálni nem hagyja magát, mert így is vigyáznom kell, hogy ne pofozzon fel, beszélni nem tud, csak nyekeg és nyekeg. Hát nem leszek sokkal okosabb, egyfelől megértem ezt az anyukát hogy tele a töke amiért négy éve tömik a gyerekét neuroleptikummal és igazából jobb nem lett, és most én sem tudok neki mit mondani, csak hogy végig kell gondoljam és ki kell találjam mi legyen a gyerekével, nincs semmi quick fix ötletem. Szegény nem érti, hogy hogy mondhat ilyet egy orvos és igazából igaza van, mert ez nagyon nem olyan amilyennek lennie kell, de ha egyszerűen télleg nem tudom hogy legyen, mert nem hiszem, hogy ez egy gyerekpszichiáter asztala, elvégre én is az volnék és ha valami akkor ez gyerekorvosi dolog, megnézni, hogy van-e valami baja, fájdalma amitől ilyen. No de, hogy jut el gyerekorvoshoz? Mert csakúgy átküldeni nem lehet, az túl egyszerű lenne itt a nagy bürokráciában. Még szerencse, hogy szerdán befut a nővér, aki aznap háromig még dolgozik is. Remek! SMS-ben elküldi a keddi betegek személyi számát és gyógyszerelését a gyerekneurológusnak akit ismer és aki ki fogja írni a gyógyszereket, miután nekem még mindig nincs jelszavam, lévén a titkárnő szabadságon a másik titkárnő meg kijelenti, hogy ő a mozgássérült divízió dokumentációjáért felelős, neki az autistákhoz semmi köze, így az én jelszóhiányomat se tudja megoldani. Ennyit a betegbizonságról meg a titkos dokumentációról. Ez már régesrég avvikelserapport azaz valami olyasmi amit jelenteni kell a felsőbb szerveknek kategória. Felhívjuk a gyerekneurológust is, aki egyetért velem, hogy a fogyi kissrácnak először egy szomatikus vizsgálat kellene. Nem is kell nagyon győzködni, hogy fogadja, meg se merem kérdezni mikor lesz, nem akarom tudni. Régi igazság: ne akarj rossz hír hozója lenni. Pl aszondja hogy januárban ér rá találkozni ezzel a gyerekkel és ezt nekem kell közölni az anyuka testvérével, aki tud svédül....nem. Jobb is így, hogy azt mondja, hogy majd néz nekik egy időt és így csak ezt kell közölnöm anyuka testvérével, hogy kitaláltam mi legyen, mennek a neurológushoz. Huhhhh, ez megoldódott. A türelmem közben elfogyott, úgyhogy felhívtam az engem ide közvetítő céget, hogy ez így nagyon nem frankó, hogy ez mégiscsak ugye betegekről van szó, meg felelősségről. Aszonta felhívja a főfőnököt és megoldják. Még a délután folyamán a titkárnő a kezembe nyom egy kb 50 oldalas papírhalmot, hogy ezt egy anyuka írta nekem és hívjam fel. Anyuka nekem írta személyesen a levelet. MI van????? Honnan tudja egyáltalán a nevem és ki ez egyáltalán, nincs is a listán, hogy találkoznom kellene vele. Mindenesetre elteszem a dolgot másnapra, elvégre ez nem akut dolog. Másnap reggel megnézegetem, hát, már messziről bűzlik az egész, a szokásos bolond szülő aki magának akar előnyöket és megpróbálja a gyerekét betegebbnek feltüntetni mint amilyen valójában. A dokumentáció szerint nincs alapja azoknak a diagnózisoknak amiket az anyuka állít, három orvossal találkoztak, mind a három kb ugyanarra jutott, hogy nem akarja megölni magát, valszeg fogyi meg kicsi autista is, de egész jól ellátja magát, nincs alapja annak a követelésnek, hogy anyuka legyen a személyi asszisztense napi 24 órában. Mert ilyen papírt szeretne tőlem az anyuka anélkül, hogy találkoztam volna velük. Megyek az kávéscsészés papihoz és mondom neki, hogy ad 1 ezt a gyereket három orvos látta, én negyedikként nem fogok tudni jobb papírt írni nekik, mellesleg az alapján amit az orvos, a pszichológus, a munkaterapeuta meg a kutyafüle leír nem hiszem hogy megalapozott lenne egy más vélemény mint ami már eddig is le van írva, ad 2 mégis hogy gondolták hogy nyilvánossá teszik a nevemet és kiadják olyan embereknek akikkel az ő tervezésük szerint nem kerülök face to face kapcsolatba. Itt nemegyszer bolond emberekről van szó, akik veszélyesek lehetnek, ilyet egyszerűen nem csinálunk, nekem azokhoz akiket nem látok semmi közöm nincsen, semmi felelősségem irányukban nincsen ergo semmi szükség rá, hogy tudják, hogy hívnak. A papi esküdözik, hogy kideríti a dolgot, ugyan nem most, mert megy mötézni, de majd délután. A délelőtt másik felében egy apukát hallgatok, hogy milyen nehéz neki, mert a gyereke Aspergeres. A srác amúgy egész rendben van, ezeknek is igazolás kell. Belegondolok, hogy amikor a rendes munkahelyemen dolgozom mennyire flottabbul mennek ezek a dolgok elvégre én is részt veszek az egész kivizsgálásban, nem kell nekik külön ezért orvoshoz menni nemhiába téptem a számat, hogy tegyük effektívebbé ha már csinálunk valamit. ( kezd amúgy kiderülni, hogy egész jó munkahelyem van.....minden relatív, ehhez a káoszhoz képest elfekvő a borasi BUP és tök nyugis....holott ők se mennek a szomszédba a hülyeségért) Délutánra csak rosszabb lesz, egykor jön egy pofoznivaló nyolcéves, az a gyerek aki a bicskát nyitogatja az ember zsebében mert már akkor én vagyok a prostituált amikor még csak megjelenek a folyosó végén, beszólogat, nyelvet nyújtogat, apukának nagyon kínos a dolog, dehát megmondták neki a pszichológusok, hogy aspergeres a gyereke, és máris megvan a mentség. Kiderül, hogy a gyerek naponta szétszedi a lakást, de nem azért vannak itt mert valamit akarnak ezzel tenni, hanem mert nekik is igazolás kell, hogy pénzt kapjanak elvégre jár nekik, mert van diagnózisuk. (Nekem is van, fáj a hátam, én nem kapok pénzt??????) Úgyhogy csak úgy zárójelben megjegyzem apukának, hogy jó lenne ha felvetné ezt a problémát legközelebb mert engem nem izgat hogy ilyen a kölke, két fülem van itt be ott ki, de kevesen lesznek akik tolerálni fogják, pláne az osztálytársai, hát igen, tudja, naponta van verekedés......najó, akkor helyben vagyunk. De ez gyorsan ment, fél óra múlva már maguk mögött csukják be az ajtót hálistennek. Ismét kontaktolok a közvetítős nővel és elmesélem a reggeli kalandot az anyukával, hogy ez így nagyon nem okés. Ó hát azonnal beszél a főfőnökkel. Nem sokkal később főfőnök a vonalban és meakulpázik ezerrel és nem érti hogy történt és nagyon sajnálja. (én is.....nagyon rezeg a léc, hogy bevállalok-e még egy hetet mert erre nekem nincs szükségem....) és hogy ő majd beszél ezzel az anyukával, dehogy kell nekem papírt írni, szó sincs erről, ő majd beszél vele. Nemsokára feltűnik kávéscsészés papi is, aki ugyanezt mondja, hogy ezt ők elintézik. Felvetem, hogy akkor most már csak a dokumentációt oldják meg, a titkárnők ugyanis az otthoni címemre akarják küldeni az összes igazolást, hogy írjam alá és küldjem vissza. Én ezt annyira nem szeretném, terveim szerint péntek délután becsukom a boltot és köd előttem köd utánam. Az igazi bolond szülők délután háromkor érkeznek a szintén aspergeres gyerekükkel aki 13 éves és egy éve székrekedéses de olyannyira, hogy csurog a kaki, nem megy vécére, nem érzi mikor kell és a gatyájába csinál. Gyerekorvos persze nem látta, de a pszichológus kezelgeti, glicerinkúpokat ad neki és írják buzgón a kakinaplóba hogy napi hányszor megy a vécére és hányszor megy a gatyába. Kérdezem a pszichológust, hogy mégis hogy gondolták ezt, elvégre múlt december óta nem látta semmi orvos ezt a kölköt, honnak tudjuk meddig van tele szarral ez a szegény gyerek, derékig vagy a nyakáig, valami organikus ok esetleg? Hát azt ő nem tudja, de én se foglalkozzak vele, a szülők majd elmondják mit akarnak. Ki lehet találni mit akarnak, orvosi igazolást, hogy az iskolai szünetekben otthon maradhassanak a gyerekkel. Mert magától nem kel fel, nem eszik, ül a szaros gatyában. Kérdezem mikor volt ez a szünet, az őszi szünetre gondoltak? Mert az nem gond. Hát nem, ők úgy gondolták, hogy én előre igazolom nekik a karácsonyi szűnetet, a februári síszünetet, a húsvétit, meg hát nyáron is kellene pár hét. És írjam meg előre a papírt ők majd utólag beírják a napokat. Jó vicc.......Mondom hogy hát ez sajnos nem megy, én ilyet nem írok, na ekkor elborul az agyuk, hogy ők milyen fáradtak, főleg apuka, mert ő 57 éves és neki milyen sok idjeébe van ez a gyerek, és hogy maga alá szarik és nem tanul már meg vécére menni és neki el kell jönnie előbb a munkahelyéről és ő milyen fáradt és ez nem járja ebben az országban hogy neki ilyen fáradtnak kelljen lennie. Itt borul el az én agyam és kb annyira tudok gondolni hogy vazzeg, én is fáradt vagyok, főleg, hogy ezt hallgassam és komolyan mondom megsajnálom ezt a gyereket, hogy ilyen csúnyán beszélnek róla, hogy semmi melegség nincs a szülei szavaiban amikor róla beszélnek, hogy az anyja egy ötvenes vén fapina aki húsznak akar látszani de akárhogy erőlködik nem megy neki, hogy az apjának lövése nincs arról, hogy a gyerek nem vele akar kicseszni amikor beszarik és ha nem érzi hogy szarni kell akkor nem érzi, lehetne annyi eszük, hogy nem glicerinkúpot dugdosnak a seggébe hanem először elviszik orvoshoz és megnézetik a kölket, hogy mégis mi van vele. Aztán kijelentik, hogy én úgyse fogok tudni nekik jó igazolást írni, mert otthon van a feketelista, hogy mit nem csinál meg a gyerek és azt nekem ismernem kell és ezt hogy oldjuk meg. Kb olyan körülményesek mint a szólásbeli kutya aki elkörülményeskedi a szexet végül nem bírom tovább és mondom az apukának hogy akkor fehívom amikor hazaér. Na ennek nagyon örül, sok újat persze nem tudok meg, de végre, először az elmúlt két órában egyetértünk valamiben, és úgy gondolja, hogy most már képes leszek egy másik igazolást írni nekik, nem azt amit eredetileg akartak, mert az nem megy, hanem egy olyat amit nem tagadhatok meg, akármennyire is szeretném. Üröm az örömben, hogy anyuka hívja apukát mert természetesen nem laknak együtt és valszeg ő is akar valamit, de őt már nem vállalom be most késő délután, elvégre mindennek van határa. Mindjárt péntek!!!!!!! Péntek reggel még van szerencsém két pácienshez, de különösebben nem ráz meg egyik sem, mert gondolatban már hazafelé autózom. Az itteni főnök az utóbbi napokban egyre másra esküdözött, hogy péntek délutánra minden ki lesz írva, az összes dokumentáció. Várom. Hát, várhatom. Egy része megérkezik, alá tudom írni, a másik része nem. A titkárnők kettőkor hazamennek. Akkor már sejtem, hogy itt több kiírás nem lesz. Persze azt se mondják, hogy bikkmakk. A főnökük meg olyan töketlen, hogy egész héten képtelen volt így vagy amúgy rávenni őket, hogy fejezzék be a melót. Gondolom szarnak nagy ívben rám is, hogy majd három hét múlva tűnök felismét, a betegek eddig is türelmesen vártak, akkor meg hova siessenek a gépeléssel? Nem veszem túl jó néven a hozzáállást, na nem mintha bárkit is érdekelne. Mindenesetre úgy vagyok vele, hogy nekem jó, akkor a maradék időben nem csinálok semmit elvégre fizetést így is úgy is kapok. Fél négyre mindennel kész vagyok, indulok uzsizni. Akkor talál meg a kávésbögrés főnök és kijelenti, hogy, a dolog úgy áll, hogy nem lesznek készen. Igen, észrevettem.....mondom. Erre jön megint, hogy nem ő tehet róla, és hogy az ő titkárnője félállásban dolgozik és hogy ezért nincs ideje írni (naiv gondolat: mégis mi a búbánatot csinál egy titkárnő ha nem ír????? svéd valóság: ha nincs elér írnivaló, márpedig nincs, mert orvos az nincs, aki dolgozna, a kurátorok meg maguk írnak, akkor a titkárnőknek kitalálnak mindenféle papírtologató feladatot, csak hogy legyen mivel megindokolni a jelenlétüket, aztán amikor megjelenik a doktor a nagy semmiből és írni kellene, akkor nem tudják a fontosat a kevésbé fontostól megkülönböztetni és a tologatják tovább a kis papírjaikat ahelyett, hogy valódi, a kedves betegnek értékteremtő munkát végeznének) No, hát akkor így jártunk- mondom, nekem mindegy, én mingyá megyek haza, ha nem írják meg az igazolásokat akkor nem írják meg, én a lóvét így is úgy is megkapom, akit hátrány ér azok a betegek, ha esetleg eddig nem vette volna észre a bácsika. De hogy mit csináljunk-így ő. Az lenne a javaslata, hogy elküldik nekem postán, írjam alá és küldjem vissza. Szeretem azért a drámát meg a feszültséget, így aztán nagy kerek szemeket csinálok és visszakérdezek, hogy télleg???? sima posta???? és ott a postaládában fognak heverészni Sörmland betegeinek szupertitkos adatai diagnózis, kutyafüle????? így akarjátok? Adatvédelem??? biztonság, diszkrécio???? Háááááááát, ha ragaszkodom hozzá, akkor ajánlottan küldik.....- mondja a bácsika. Végül abban maradunk, hogy részemről mindegy hogy küldik, megmondom még egyszer, hogy ezt nagyon elbaltázták, elvégre csak 3x tették le a nagyesküt, hogy készen lesznek, de ha nekik így jó, végülis, túlórázhatok éppen aztán jól megnyomom a tollat, nem szégyellősködöm, amikor be kell vallani ezeket az extra órákat...... Ja és a bácsi nagyon kedves akar lenni, mert végül azt mondja, hogy menjek csak haza, erre az utolsó órára meghívtak, mert nem lettek kész :) nekem se kell kétszer mondani, úgyhogy tíz perccel később már felberreg a kis traktorom és indulok haza. A hülye őzek persze majdnem kijönnek az előttem lévő kocsi elé, szidom is őket egy ideig. Aztán Norrkőpingnél végre jön az autópálya és onnan majdnem hazáig már pálya van. Egybe lenyomom a négy órát mert már rohadtul elegem van. A szerencse nem hagy el, a kislányok még ébren vannak mire hazaérek. Még lesz egy ilyen hetem, aztán utána elfelejthetnek ezek az erdei trollok. Megjött a fizu, nem volt rossz.....ennyi szívás után mondjuk ez a legkevesebb.

Időközben hazajöttünk és a hazaút sem múlt el "kakilnikell" nélkül, természetesen ismét a felhők felett, mert az úgy sokkal izgisebb. Kiderült, hogy a nyalóka mint mutyikaja max Noéminél figyel be, Amirát a bogyóésbabócával jobban lehet motiválni. Az is, hogy a svédek se tudnak gyorsabban csomagot pakolni mint a spanyolok, sikerült ismét vagy 45 percet várni a bőröndökre, az ember nem is érti, mit lehet ennyit össze molyolni. De itthon napsütés fogadott, ha nem is volt 25 fok, de volt helyette 10 és igazi ősz-illat, meg színes falevelek és jó volt nagyon ott lenni, de jó volt visszajönni is, ahogy az lenni szokott: mindenütt jó, de legjobb otthon.